„Csak zene van” – 1. rész
Klasszikus zenét tanult, majd Charlie Parker amerikai szaxofonkirály lemezeinek hatására hamarosan a dzsessz rajongója, művelője lett. Emellett műfaji korlátok nélkül számos projektben jeleskedett. Koránt sem elégedett meg azzal, hogy mesterfokon fújja a klarinétot, vagy a szaxofonok bármelyikét, kivételes tudását napjainkig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz tanszakán adja át növendékeinek. A csaknem kilenc éven át tartó külföldi vendéglátós zenélés mellett és után több dzsessz formációban is hallható invenciózus játéka, egyetlen saját zenekarával, a nevét viselő kvartettel 2019-ben stúdiólemezt is megjelentett. Elek István – aki több rangos kitüntetés mellett büszke és szerény tulajdonosa a Szabó Gábor díjnak, valamint a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjének – mozgalmas életútjáról, ars poeticájáról, továbbá a zenei értékekről is beszélt lapunknak.
A dzsesszben, a klasszikus-, illetve a pop-rock muzsikában egyaránt jeleskedtél, ami remekül példázza, hogy a jó zenész minden műfajban otthon van. Nem tévedek, ha azt gondolom, hogy ebből a zenei sokszínűségből a dzsessz áll legközelebb a szívedhez?
Így van. A Rädda Barnen utcai zenei általános iskolában klasszikus zenei képzést kaptam, ott tanultam és kezdtem klarinétozni. Onnan a Bartók Béla zeneművészeti Szakközépiskolába kerültem, majd jött a tanárképző. Ez mind a klasszikus zenei pálya irányába mutat, ám mégsem köteleztem el magam a komolyzenei műfajjal. Szerencsés módon a szakközépből, de még főiskolásként is visszajártunk a rákospalotai általános iskola fúvószenekarába. Az egyik ilyen próbán ajánlotta fel Gergely Gyula tanár úr, hogy válasszak a szaxofonok közül. Választottam és autodidakta módon kezdtem el rajta játszani. Az egyik srác mutatott Charlie Parkert, aki a dzsessz szaxofonozás királya volt. Nem hittem el, hogy ezen a hangszeren ilyeneket lehet játszani.
Rajta kívül milyen muzsikák fogtak meg?
Addig a fúziós rock érdekelt, azok közül is a Blood Sweat & Tears, a Chicago, a Colosseum, tehát mindazon zenekarok, amelyek fúvósokkal dolgoztak. A magyarok közül elsősorban a Syriust, az Apostolt, illetve annak a progresszív részét hallgattuk. Amint meghallottam Charlie Parkert, azonnal a dzsessz felé fordultam. A hároméves főiskolai képzés után jelentkeztem a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolához tartozó Jazz tanszakra, ahová fel is vettek. Közben elvittek katonának, szerencsére Gonda János tanár úr az egy év négy hónap szolgálati idő alatt is tartotta a helyemet. Azóta elköteleztem magam a dzsesszel, tehát valóban ez áll a legközelebb a szívemhez. Főként ezzel a muzsikával fogalakozom, és ezt tanítom.
Volt kitől örökölni a zenei vénát?
Nem, senki sem volt zenész a családban. A szüleim a „civil” életben tevékenykedtek.
Ezek szerint nem célirányosan kerültél a zenei általános iskolába?
Négy-ötévesen állandóan énekeltem és táncoltam otthon. Szüleim felfigyeltek zenei érdeklődésemre, és beírattak a már említett zenetagozatos általános iskolába. A felvételi vizsgám sikerült ugyan, de nem voltam valami együttműködő. Nem akartam énekelni, a későbbi tanár bácsim pedig mindent elkövetett az előremenetelem érdekében. Végül aztán valami bekattant és megembereltem magam. Tangóharmonikáztam, kötelezően furulyáztam – ami a hangszeres zene tulajdonképpeni belépője –, kórusban énekeltem, aztán szerencsémre klarinétos lettem. Anyukámék 1966-ban az akkori Jugoszláviából hoztak nekem egy klarinétot, innen könnyebb volt a szaxofon felé orientálódni. Tizenkilenc évesen került először ez a hangszer a kezembe…
… És a billentyűzés hogy jött az életedbe?
A zongora kötelezőnek számított a konziban, a tangóharmonikából kifolyólag amúgy is ismertem a fekete-fehér billentyűzetet. De ismerni és játszani kellett például Bartóktól a Mikrokozmoszt, vagy épp Johann Sebastian Bach valamely művét. A zongoraleckék vagy gyakorlatok a főiskolán is folytatódtak, én pedig előszeretettel foglalkoztam ezekkel. Emellett szívesen játszottam a Chicagótól a Saturday In The Park akkordjait. A Jazz tanszakon, mivel megvolt a diplomám, a klasszikus tárgyakból felmentést kaptam.
Amikor vendéglátózni mentem, nem csupán a szaxofonos illetve klarinétos, vagy épp a pánfuvolista szerepét (a skandináv országokban roppant népszerű ez a hangszer) osztották rám, de másodbillentyűsként is dolgoznom kellett. Főként a stringeket, a hegedűgépes szimulációkat, állásokat tudtam szükségszerűen bejátszani. Mindezt mostanában a tanítványaimnál hasznosítom.
Komponálsz is?
Azt nem. 2019-ben rögzítettük az Elek István Quartet – Jazz-Elek című lemezét, amelyen először szerepel saját szerzeményem, és amelyet a feleségemnek írtam Drága lány címmel. Még kettő fut az én nevem alatt, a Kis lépések (hátra) és a Dakszli, ezek valójában parafrázisok, egy John Coltraine és egy Sonny Rollins szerzemény kifordított változata. Ezt megelőzően még a Besenyő Blues Band lemezünkre írtam egy úgyszintén parafrázist, amely Kaland címmel került fel az albumra.
Eddigi pályafutásom során főként fúvós betéteket komponáltam, azt mondanám, hogy inkább más szerzeményeit hangszereltem. Ami tulajdonképpen egy adott matérián belül azonos a komponálással, ám jóval kötöttebb formában. Vagyis adott harmóniákkal, adott ritmusképletekkel kell dolgozni. A hangszerelésim lenyomatát számos album őrzi.
Tulajdonképpen saját zenekart sem akartam csinálni, drága jó feleségem forszírozta, hogy vágjak bele. Világéletemben alkalmazott zenész voltam. Hívtak és én boldogan mentem. Ilyen módon sokfajta stílust kipróbálhattam. A saját zenekarommal is az egykori kedvenceimet, a régi idők zenéit játsszuk. Az említett lemez ugyancsak a feleségem unszolására készült, Binder Károly egykori tanszékvezető tanárnak, illetve kiadójának, a Binder Musicnak köszönhetően.
Beszéljünk az általad használt fúvós hangszerekről!
Két fő hangszerem a klarinét és a szaxofon. Ez utóbbinak négy változatát használom, ahogy a zene megkívánja: legtöbbször a tenort, gyakori a bariton is, ám ha kell, megszólaltatom a szopránt vagy éppen az altot. Fuvolán is játszom, noha ez nem a legkönnyebb nekem. Bacsó Kristóffal – aki Binder Karcsi után lett a Jazz tanszak tanszékvezetője – és Ávéd Jancsival, aki profi fuvolista, hármasban próbáltunk egy darabot. Szerényen visszavonulva megelégedtem a harmadik szólammal.
Mielőtt az említett saját zenekarodat megalapítottad volna, számos dzsessz alakulatban hagytad ott a névjegyed. Kezdetekkor a Deák Big Bandben, később a Fusio Quartetben, a Tea együttesben valamint az East Side Jazz Companyben. Milyen különbözőségekről beszélhetünk e formációk tekintetében?
A Deák Big Band alapját tizenhárom fúvós képezte: négy trombita, négy harsona és öt szaxofon. Nagy álmom volt, amikor 1977-ben a Jazz tanszakra kerültem, hogy egy ilyen big band tagja lehessek. A hetvenes években a Deák Tamás féle formáció mellett Stark Tibor big bandje működött, ők voltak a korszak meghatározói ebben a műfajban.
Tavaly, 2022-ben volt harminc éves a Fusio Quartet, amely, mint neve is mutatja, fúziós dzsesszt játszik. A mai napig és hála Istennek, sokat koncertezünk. Szendőfi Péter dobosunk a szerző és a hangszerelő, az ő kompozícióit tartjuk műsoron. Péter egyébként Horváth Charlie első lemezein dobolt, amellett számos produkcióban vesz részt, és tanít is. Muck Feri után – ennek lassan harminc éve – léptem be a zenekarba, amellyel nyolc CD lemezünk jelent meg.
A Tea együttes ’86 óta létezik, a Győri Zeneművészeti Szakközépiskola diákjai alapították, én 1994-ben csatlakoztam hozzájuk. Négy fúvóssal és két ütőhangszeressel teljesen egyedi zenei stílust alakítottunk ki. A kilencvenes évek közepétől lettünk országosan is ismertek, amikor a Friderikusz Show, majd a későbbi különböző Friderikusz tévés produkciók állandó házi zenekaraként szerepeltünk. Az egyetlen adó két tévé csatornája közül az MTV 1-en. A 2000-es évek elején három éven keresztül szintén a királyi tévé Luxor játékában is folyamatosan vendégeskedtünk, a 2010-es években pedig a Lottóshownak voltunk állandó zenei szereplői. Ugyancsak a kilencvenes, illetve a kétezres években sessionzenekarként Presser Gábort, vagy Cserháti Zsuzsát kísértük. Két albumunk jelent meg: 1994-ben a Tea, egy évre rá pedig a Showtime című.
Az East Side Jazz Company-be Lakatos Ági kolléganőm hívott szaxofonozni 2005-ben. Férje, Csuhaj-Barna Tibor bőgős volt a zenekarvezető, egy évre rá ugyancsak Binder Karcsi kiadója jóvoltából megjelent egy CD-nk, a Fata Morgana. Nagy létszámú banda volt, többek között Lukács Miklós világhírű cimbalmos, mint dzsessz- és klasszikus zenész elsőként lett a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a dzsesszről tart előadásokat. Ma már nem játszom velünk, a házaspár jórészt duóban viszi tovább a zenekart.
Manapság is művészeti vezetőként dolgozom a Tatabánya Big Banddel, a Budapest Jazz Club Big Banddel és angol sztárokkal csinálunk koncerteket. Ezt a zenekart Csizmadia Dávid trombitás vezeti, aki annak a Csizmadia Gábor trombitásnak a fia, akivel még a Besenyő Blues Bandben dolgoztam. A felsoroltak az East Side Jazz Company-n kívül valamennyien élő produkciók és mindegyikre szükségem van. A dzsessz műfaján belül mindegyik más, különböző stílust képvisel. A Fusio Quartet nevéhez méltón fúziós, rockos alapokon nyugvó dzsesszt játszik. A Péter által kitalált meglehetősen nehéz témákat most éppen egy tehetséges lány, Kertész Erika énekli. A Tea megint más világ, minden formáció a zeneszerzők lenyomatait jeleníti meg. Saját zenekarom, az Elek István Quartet pedig a harmincas-negyvenes évek amerikai örökzöldjeit, sztenderdjeit tűzi műsorra.
Arra kifejezetten büszke vagyok, hogy a hetvenedik életévemhez közeledve is hívnak, számítanak rám, a Budapest Jazz Club Big Bandben például több tanítványommal muzsikálok együtt.
Beszéltünk róla, hogy klasszikus zenét tanultál. Milyen formában jelenítette meg e műfajt a Budapest Symphonic Band?
A kilencvenes évek egyik formációjáról beszélünk, ma már ez sem létezik. Nyolcvantagú fúvós szekció és ugyancsak számos ütős hangszer adta a zenekar alapját: a fafúvósokon keresztül a fuvolán, az oboán, klarinéton keresztül a szaxofon kórusig. Csepregi Gyuszival, aki sajnos már nincs közöttünk és fantasztikus szaxofonos volt, számos klasszikus koncertet játszottunk, többek között a Zeneakadémián. A Symphonic Bandről az elmondottakon túl még érdemes tudni, hogy egyfajta amerikai stílusú klasszikus zenét honosított meg. A repertoáron ezek átiratai szerepeltek, így Richard Strauss művei is.
Nagyon büszke vagyok Eötvös Péter világhírű karmester-zeneszerző „Atlantis” című kortárs zenei művére, amelyet a Budapest Kongresszusi Központban vele adtunk elő. Annyi közreműködő ütős volt, hogy alig fértünk el a színpadon. Eötvös nagyon szerette a szaxofon dzsesszes megszólalását, minden szólamhoz odaírta a „half luft” utasítást, ami annyit jelent, hogy „félig levegősen”. Ami tipikusan dzsessz hangszín. Amúgy modern felfogású szerző volt, a Hammond-orgonától a Fender-zongoráig és négy szaxofonig (bariton, tenor, szoprán, alt) minden bele volt hangszerelve. Az elsüllyedt földrészt rengeteg fantasztikus effekttel próbálta zeneileg érzékeltetni. De Cannes-ban a MIDEM-en is felléptünk, ahol Eötvös Életműdíjat kapott.
E tevékenységnek köszönhető a 2004-es Artisjus-díjam is. Annak ellenére nem lettem klasszikus zenész, hogy szeretem, és jól esett kirándulni ebbe a műfajba. Ebbéli tevékenységem ma inkább a tanításban csúcsosodik ki: klasszikus szaxofont, illetve klarinétot is oktatatok…
…Mielőtt részletesebben a tanításra térnénk, tegyünk egy kitérőt a pop-rock stílus irányába, amelyben ugyancsak otthonosan mozogsz. Felléptél a Korállal, kísérted többek között Cserháti Zsuzsát vagy éppen Horváth Charlie-t. Mennyire jelentett kihívást, netán „favágást” ez a fajta muzsika? Hiszen a dzsessz, vagy a klasszikus jóval kifinomultabb műfaj.
Nem teszek különbséget. Charlie első lemezén van egy szám, a Csak a zene van. A névelőt elhagyva azt vallom, amiről egy ismert szlogen is szól: „csak zene van”! Mindegy, hogy klasszikus, dzsessz, progresszív, pop, vagy rock, a zene a lényeg. Próbálok képességeimnek megfelelő módon, tapasztalataimat hasznosítva megfelelni az adott stílusnak, az abból fakadó elvárásnak.
Ami a vendégfellépéseket illeti: 1984-ben, a két külföldi vendéglátós zenélés közötti egy éves szünetben kerültem a Korálhoz. Ekkor jelent meg a zenekar utolsó, Óceán című nagylemeze (a ’85-ben napvilágot látott Korál IV. album nem tartalmazott új felvételeket, csupán a megjelent kislemezek gyűjteményét – H.I.), amelyen néhány dalban, mint a címadó Óceán, vagy a Kölykök a hátsó udvarból, szaxofonozom. A kapcsolat egy közös ismerősünkön keresztül kezdődött, ugyanis Fecó egyik osztálytársa az Interkoncertnél dolgozott. A zenekar tagjai amúgy sem voltak ismeretlenek számomra: Dorozsmai Peti évfolyamtársam volt a Jazz tanszakon, Fekete Tibi Samu szintén odajárt bőgő szakra, ő egyébként Muck Feriékkel is játszott. Egy ’84-es közös lemezbemutató turné emléke – ahol Fecó mellett billentyűztem is – őrzi ezt az időszakot.
Cserháti Zsuzsi 1997-ben tartotta nagy visszatérő – Hamu és gyémánt – lemezbemutató koncertjét, a Kongresszusi Központban, ahol Fekete István trombitás és Kató Zoltán szaxofonos mellett én altoztam. Óriási buli volt, nem hiába nyerte el az Év Koncertje kitüntető címet. Zsuzsát később a Tea együttes is kísérte. 2002 környékén Horváth Charlie kísérőzenekarában Csiszár Petit, állandó fúvósukat helyettesítettem; ebben az időszakban, a Tátrai Bandben is fújtam, sőt Peti ebbéli feladatát úgyszintén átvéve, billentyűztem is.
(folytatjuk)
Hegedűs István
2023. december 12. 06:12