BP Underground – Interjú Koltay Annával és Turán Eszterrel
A Cinego felületén március 15-én debütált a BP Underground - Rock dokumentumfilm, mely a ‘90-es évek budapesti rockszínterét mutatja be egy dupla epizód keretében. A Koltay Anna-Turán Eszter alkotópáros ezzel a 2020-ban forgatott résszel a sorozat negyedik epizódjához érkezett, mely folytatja a 2017-ben megkezdett hagyományokat, azaz ugyanúgy fejet hajt a rock-metal megkerülhetetlen urbánus szubkultúrája előtt, ahogy tette azt a megelőző három rész a többi föld alatti zenei mozgalom, tehát a hardcore-punk, a hip-hop és az elektronikus zene színtereivel. Az aktuális epizódról Anna és Eszter közösen mesélt magazinunknak.
Kezdjük az elején: Ti ketten hogyan találtatok egymásra, mikor ismertétek meg egymást?
Eszter: Felületesen ismertük egymást, a „sziahogyvagyon” túl nem nagyon beszéltünk soha semmit, nem voltak közös ismerőseink. Egy koncerten egymás mellé sodródtunk, ahol elkezdtünk vadul Gin-tonikozni és rögtön egymásra kattantunk. Tudtam, hogy Anna tévés, ő tudta, hogy én filmes vagyok, nyilván emiatt is volt bennünk némi kíváncsiság a másik iránt, meg szerettük volna tudni, hogy ki mivel foglalkozik. Elkezdtünk a távlati terveinkről beszélgetni és egyből látszott, hogy azonos hullámhosszon vagyunk, mivel mindkettőnkben motoszkált egy hasonló filmötlet. Aztán a szavakat nagyon gyorsan tettek követték. Ennek már úgy 5-6 éve. Úgyhogy elég jól sikerült az a koncert! (nevet)
Anna: Igazából ez egy spontán találkozás volt, ami hatására elkezdtünk ötletelni és brainstormingolni. Az első filmünk kísérleti jelleggel úgy született, hogy mi sem tudtuk pontosan, hogyan fogunk együtt dolgozni, de hát a puding próbája az evés, és azt tudtuk, hogy mindkettőnknek nagyon fontos mind a zene, mind azok a bizonyos szubkultúrák, amikben részt vettünk vagy amik hatást gyakoroltak az életünkre. Nagyon jót tett a kezdeti együttműködésünknek, hogy állandóan lelket öntöttünk egymásba, doppingoltuk egymást, hogy csináljuk, csináljuk - persze a meglévő munkánk mellett. Így született a BP Underground, ez volt a gyökere a mi szerelemprojektünknek.
Azért tartottam ezt fontosnak megkérdezni, mert kíváncsi voltam arra, hogy esetleg van-e valami közös múltatok abból az időszakból - a ‘90-es évek végére gondolok -, amiről szólnak ezek a filmek?
Eszter: Van köztünk korkülönbség. Amikor én voltam tizenéves, akkor Anna még nem, és amikor én huszonéves voltam, akkor lett Anna tizenéves. Amikor én gimnazista voltam, akkor ő általános iskolás volt. Nem ugyanakkor éltük át ezt az egészet, de valahogy ez még izgalmasabbá tette mindkettőnk számára azt, hogy megismerjük, a másik miként élte át ezt a korszakot. Én például már seggrázós fekete zenéket hallgattam, amikor ő egyáltalán megtudta, hogy mi az a punkrock. Igazából ez is inspirált minket, hogy nem ugyanakkor éltük át ugyanazt. De nyilván akadt az életünkben csomó közös pont, közös ember, közös zenekar, közös kedvencek.
Akkor hasznos is lehetett, hogy tulajdonképpen más aspektusokból tudtátok nézni ezt az egészet, nem?
Anna: Nyilvánvalóan hozzáad a filmünkhöz ez is, az egyik fő értéke, hogy más perspektívából néztünk az egészre és ami még fontos, hogy nagyon jól kiegészítettük egymást. Plusz nagyon sok mindenben azonosan gondolkodunk, de van olyan – pl. ízlésbéli dolgok –, amelyekben különbözünk, és ez nagyon szépen összeadódik. Ettől lett sokszínű a filmünk és sok ember számára szerethető.
Eszter: Nagyon-nagyon klassz az is, hogy a negyedik filmünket fejeztük most be és ezáltal négy közeget barangoltunk be Annával együtt. Mondok egy példát: az elektronikus zenei színteret én már a gimnázium második felében és az egyetem évei alatt jártam be és tök érdekesen jött le, hogy egyetem után már pont jobban érdekelt a szakmai karrierem kezdete vagy kibontakozása, akkor Anna mondjuk éppen akkor csöppent bele a pertik világába, mint tomboló tini. Tehát nekem is roppant tanulságos volt minden közegnél látni, hogy egy következő korosztálynál hogyan csapódott mindez le.
Ahogy említettétek, 2017 óta műfajspecifikusan forgott a négy epizód. Már az elején láttátok, hogy folytatásokat fog megérni ez az ötlet?
Anna: Ahogy említettem, az első filmünk egy picit kísérleti jellegű volt, még mi magunk sem tudtuk pontosan, hogy hova szánjuk a filmet, kit fog ez érdekelni. Csak az adott szubkultúra tagjai vagy az ahhoz köthető személyek fogják megnézni, vagy esetleg a tágabb közönség is? Egyébként az volt a célunk, hogy ezek a filmek nagyon sok információval és anekdotával körvonalazzák az adott sztorit és ezek mind érdekesek legyenek azok számára is, akik soha nem voltak benne abban a világban vagy nem hallgatták az adott zenéket. Ők is kapjanak egy képet arról, hogy hogyan is nézett ki az az adott zenei közeg. Úgyhogy azon kaptuk magunkat, hogy az első filmünk után nagyon sok ember kezdett el érdeklődni, és olyan helyekről is jöttek visszajelzések, akik pl. nem punk-hardcore szerető emberek, mert egyszerűen izgalmas volt nekik a filmünk. Ezek alapján egyértelművé vált számunkra, hogy folytatni kell, nem állhatunk le. Mert egyrészt tök jól sikerült, plusz nekünk is jól esett a közös munka, szerencsés volt, hogy egymásra tudtunk találni. Lépegettünk előre minőségben is, tanultunk a hibáinkból, hogy mi az, amit majd kiküszöbölünk a következő alkotásnál vagy egy interjúkészítésnél vagy az archív anyagok begyűjtésénél. Megvizsgáltuk, hogy mi az, amit majd hatékonyabban leszünk képesek csinálni a következő epizódoknál, úgyhogy ez így szépen organikusan fejlődött és szerintem mi is egyre többek és jobbak lettünk.
Eszter: Amikor belevágtunk és a legelső rész legelején voltunk, akkor nem volt bennünk ennyire tudatos, hogy ez egy sorozat lesz, hanem szépen fokozatosan alakult ki. Nem úgy készültünk, hogy öt rész lesz, hanem hogy ez egy játék, kísérlet, és majd meglátjuk.
A két rock-rész - ami most került bemutatásra márciusban - gyakorlatilag háromórás. Mennyi nyersanyagot állítottatok össze, amiből aztán a végső változatot összevágtátok?
Anna: Már az előkészület is óriási egy ilyen filmnél. Van egy metódusunk Eszterrel, ami úgy néz ki, hogy leülünk, ötletelünk, listákat írunk, kihúzogatunk, győzködjük egymást, beszélgetünk a szubkultúra különböző tagjaival arról, hogy mit gondolnak és amikor megvan nagyjából, hogy kiket szeretnénk megszólaltatni, akkor fölvesszük az interjúkat. Akik megnézik ezt a filmet, azok számára nem csak sok információ hangzik el, hanem azt is látják, hogy kihozzuk az alanyainkból a mélységet, az érzelmeket, hogy anekdoták, sztorik jönnek elő belőlük. Ehhez azért kell idő, úgyhogy ezek a mélyinterjúk minimum egyórásak szoktak lenni. 55 szereplőnk van a negyedik filmben, úgyhogy csak fel kell szorozni és kijön, hogy mennyi nyersanyagból válogattunk. Embert próbáló feladat a szerkesztés, a dramaturgia felrajzolása, majd szűkítése, hogy mely mondatok, gondolatok kerüljenek be a filmbe. Ezek általában hosszú heteken át szoktak zajlani éjszakába nyúló maratoni nyersanyagnézéssel. A rock-téma annyira gazdag, hogy nem tudtuk csökkenteni az idejét, azért döntöttünk úgy, hogy két epizód lesz belőle. Kétszer nyolcvan perc a végleges változat, mert nem tudtunk ennél kevesebbet tenni a filmbe. Így is vérzett a szívünk, amikor ki kellett hagynunk valamit.
Azt tudjuk, hogy a rock és a metal olyan műfajok, amelyekben eléggé benne van a férfisovinizmus. Maguk a szereplők mennyire tekintettek rátok gyanakodva – legalábbis az első időkben-, amikor kiderült, hogy két lány vállalta ezt a feladatot?
Eszter: A rocknál helyzeti előnyben voltunk: mire nekiálltunk, már eltelt annyi év, hogy a BP Undergroundnak akarva-akaratlanul híre ment. Az ország elég kicsi, illetve műfaji átjárások, átfedések vannak, úgyhogy szerencsénk volt, mert majdnem mindenki hallott a sorozatról, de mindegyik részben – ugyanígy a rockban is – sokan (nem mindenki, de nagyon sok mindenki) valahogy kötődik hozzánk. Vagy Annát ismeri vagy engem, vagy mindkettőnket, vagy csak hallott rólunk vagy a sorozatról, ahogy említettem, úgyhogy nem nagyon volt ilyen jellegű nehézség. Valószínűleg sok előnyünk származik abból, hogy két lány kezd el kutakodni a zenészek múltjában, és nagyon kedvesen és felkészülten csacsogunk egymással. Anna is kérdez, én is kérdezek minden interjúalanyunktól és mindig ketten ülünk a kamera túloldalán is, úgyhogy én azt gondolom, hogy kifejezetten megnyíltak az emberek és mindenki a legjobb fej volt. Az egy másik kérdés és abszolút jogos kritika, hogy miért alulreprezentáltak a lányok a rockban vagy bármilyen más közegben. Talán a műfajból is adódik ez, mert ahogy a hip-hopban, úgy a rockban is találni óriási egóbajnokokat szép számmal. Nyilván az egy másik kérdés, és nem is biztos, hogy lány-fiú ellentét, de az underground kontra mainstream műfajoknál többször belefutunk abba, hogy mit tudhatunk mi a szent underground ügyéről, elég undergroundok vagyunk-e? Ez megítélés kérdése. Nyilván lehet nálunk valaki egymilliárdszor undergroundabb és lehetnek kevésbé azok, de a lényeg, hogy nem akarunk megfelelni senki másnak, csak saját magunknak…
Anna: Vannak aranyos emberek, akik – amikor elkészül egy-egy filmünk – ránk írnak, és a hitelességünket firtatják. Ilyenkor azzal jönnek, hogy biztos nem volt elég információ, mert ez és ez a fontos mozzanat, helyszín vagy információ kimaradt. Igen, tudjuk, ismerjük a tágabb szubkultúrát, tehát nem arról van szó, hogy nem vagyunk képben. Bár biztosan van sok minden, ami elkerülte a fókuszunkat, elég információ állt rendelkezésünkre, azonban minden filmnek van egy kerete. Lehetett volna a témát nyújtani még több részen át, ha a pénz rendelkezésre áll. Ezen felül amit nem tagadtunk soha, hogy ez az egész szubjektum is, ami főleg a rock-részre igaz, tehát mi szubjektív szemüvegen keresztül és nem a teljesség igényével mutattuk be azt a kultúrát és rockzenei szférát.
Eszter: Egy konkrét eset nagyon megmaradt bennem a felénk megfogalmazott kritikák közül: Annával egy fesztiválon csináltunk magunkról egy fotót, amit föltettünk valamelyik közösségi oldalra. Rajtam egy elég kultikus zenekar baseball sapkája volt, ami miatt egy követőnk a kép alá kommentelte, hogy “ugyan már, ez a kiscsaj mit tudhat erről a zenekarról, még sehol nem volt akkor”. A miheztartás végett egy komolyabb diszkográfiát írtam a komment alá, tehát próbáltam helyre tenni, hogy tudom, hogy miről van szó. Utólag végiggondolva már nagyon hízelgő, hogy nem nézte ki belőlem ez a fajta elhivatottságot és lekiscsajozott ez a kedves férfi...
Az volt az érzésem, amikor néztem a filmet, hogy nagyon alapos munkát végeztetek és nagyon autentikus az egész. Olyan zenekarnevekkel találkoztam, melyeket 25 éve hallottam utoljára, olyan klubokat emlegettetek, amelyek már a múlt században bezártak...
Eszter: Köszönjük! Hála Istennek, a többség ezt így gondolja! Ezért vállaltuk fel abszolút nyíltan, hogy magunkat is beletegyük a filmbe, mert ezzel is alátámasztjuk azt, hogy igazából semmi mást nem csináltunk, csak a saját élményanyagunkon elindulva – és természetesen szakértőkkel kiegészítve – azt térképeztük fel, amiben benne voltunk. Amikor elkezdtünk ötletelni, akkor is úgy nézett ki, hogy először azokat a helyeket, klubokat, fontos csomópontokat írjuk össze, ami valami miatt vagy neki vagy nekem vagy pedig mindkettőnknek fontos. Ettől önazonos az egész és tök jó, hogy te is érzed. Volt olyan kritika, ami ezt nem értékelte vagy úgy vélekedett, hogy nem így kellett volna. Sokan gondolják úgy, hogy ez nem nagy ügy, könnyű összerakni, reprodukálni, időutaztatni a nézőket. Ez azért egy egyéves munkafolyamat és biztosíthatok mindenkit, nem annyira könnyű.
Azt olvastam, hogy korábbi epizódokban voltak olyanok, akik nem vállalták az interjúkat. A rock műfajon belül is találkoztatok ilyen hozzáállással? Volt olyan, aki nem akart szerepelni?
Anna: Szerencsére az emberek 99%-ban igent mondtak, mi meg azért voltunk boldogok, hogy egyáltalán bíznak bennünk és a kameráink elé ülnek. Az alanyok nagy részével tehát nem volt problémánk. Aki esetleg az elmúlt években nemet mondott, az egyrészt azért volt, mert ő maga nem szeret interjúkat adni, tehát nem a mi munkánkkal vagy filmünkkel volt baja, hanem csak egyszerűen nem olyan ember, aki oda ülne, mert kerüli a nyilvánosságot.
Eszter: Másrészt volt olyan, aki azért nem vállalta, mert nem tartott bennünket elég hitelesnek. Volt olyan, aki épp nem volt abban a lelkiállapotban, hogy interjút adjon. A rock résznél viszont ha jól emlékszem csak egy ilyennel találkoztunk – nem akarom néven nevezni. Az emberek zöme boldogan vállalta a szereplést. Ez az illető úgy adta elő, hogy az asszisztensünk - aki nekünk segített – nem végezte jól a dolgát. Ez azért nem igaz, mert ha valaki 55 embert tud megfelelően diszponálni, akkor nyilván nem gondoljuk, hogy erről volt szó.
Szerintetek mi lehetett az oka, hogy a ‘90-es évek elején a dark wave-től a black metalig annyi műfaj kibújt a földből? Lehetett a rendszerváltásra fogni vagy a rendszerváltás következményeként értékelni? Hirtelen mindenki véleményt akart nyilvánítani az underground kultúra nyelvén, mert végre lehetett?
Eszter: Én azt gondolom, hogy alapvetően Amerikából és Angliából érkeztek ide azok a hatások, amik a 80-as években kezdődtek és abból képződött le valami magyar vagy budapesti életérzés. Szerintem a ‘90-es évek zeneileg különösen izgalmas éra volt, nagyon sok minden nem volt még kitalálva. Rengeteg érték született akkor, illetve olyan stílushatások keveredtek, amiből valami nagyon markáns és egyedi képzódhetett és ezek áramolhattak be Magyarországra. Popkulturális szempontból a világban történtek elképesztő dolgok. Egy perccel voltunk az internet térhódítása előtt, és akkor esett meg utoljára olyan, hogy egy konkrét városhoz, vagy országhoz lehetett kötni egy friss irányzat létrejöttét. A britpopról és a seattle-i zenékről beszélek, hiszen mindkettő a ‘90-es évek terméke. Nem nagyon tudok a 2000-es évekből egy földrajzi ponthoz köthető stílust megemlíteni. Ha Magyarországot nézzük, akkor egészen egyszerűen az történt, hogy hirtelen korlátok nélkül áramolhattak be a külföldi hatások, a rendszerváltás után vagyunk, már szinte minden lakásban volt MTV. Pont a rock-résznél mondjuk el, hogy nekünk vasárnaponként az volt a program, hogy a Headbangers Ball-t néztük. Én például, aki tudtam angolul, fordítottam azoknak a barátaimnak, akik nem és mindenki vette a Metal Hammer-t, azt bújtuk. Ezeket korábban nem lehetett, mert ezek a médiumok nem léteztek a ‘80-as években Magyarországon. Megjelentek különböző boltok, ahol deszkás cuccokat árultak, onnan öltözködött mindenki. Egy-két olyan rockbolt is megnyílt, ahol lehetett venni különféle dolgokat, ki tudtunk már járni Bécsbe koncertekre, de idővel elkezdtek koncertezni nálunk is az aktuális külföldi zenekarok. Mi ebben a miliőben szocializálódtunk. Ezekről a legendás koncertekről is mesélünk mindegyik filmünkben, mert formálták a közeget. Szerintem ennek a gyökere nem itthon keresendő, hanem abban, hogy elképesztően erős volt az az évtized zeneileg. Talán azóta sem tapasztaltunk hasonlót.
Volt egy kellemesen nosztalgikus érzésem a film nézése közben, mert visszarepített az időben, felelevenített csomó emléket. Ugyanakkor azt a kérdést is felvetette, hogy vajon mi történik most? Létezik még egyfajta underground mozgalom Budapesten vagy jól érzékelem, hogy ennek már leáldozott?
Anna: Több aspektusa van ennek a dolognak. Az egyik, hogy tinédzserként vagy huszonéves korodban nagyon mélyen benne vagy bizonyos műfajokban vagy szubkultúrákban, ott vagy hetente koncerteken. Nyilván, amikor az ember felnő, más lesz a fókusz, elviszi az idejét sok minden más. A filmünk nem azt akarja mondani, hogy régen minden jobb volt – amúgy ezt minden generáció elmondja, hogy régen minden jobb volt, – de biztos vagyok benne, hogy van egy ilyen perspektívája is. Ugyanakkor ez még a pre-internet időszaka volt. Sok előnye és hátránya van annak, hogy megjelent az internet és a zenéket azóta ott fogyasztjuk, mert ott találkozunk vele. Mindenképpen előnyévé vált, hogy egy bizonyos közegben nagyon gyorsan tudnak ismertté válni zenekarok, viszont hátránya, hogy egy pont után már hihetetlenül nagy az információs zaj, amiben nehéz láttatni magadat és megtalálni a célközönségedet. Tehát biztosra veszem, hogy a szubkultúrát az internet megjelenése jó és rossz irányba egyaránt formálta. Mondok egy példát: amikor a 2000-es évek közepe tájékán elkezdtem punk-hardcore koncertekre járni, akkor dübörgött a MySpace, ott találtam rá a zenekarok profiljára, ott hallgattam bele a zenékbe, és amikor elkezdett érdekelni valami, akkor lementem a Kultiplexbe vagy a Süss Fel Napba és megnéztem azt a koncertet. Valahol megkönnyítette a dolgomat, hogy rátaláltam ezekre az underground zenékre, most viszont már nehezíti is az zenekarok életét ismertség dolgában, merthogy nehéz kitűnni. Ahogy a filmben is elhangzik az egyik szereplőnktől, „már mindent lehetett látni, szóval minimum le kell ugrani a Margit-hídról, hogy feltűnő legyél vagy láttasd magad”. Szóval biztos vagyok benne, hogy ilyen formában nincsenek underground szubkultúrák, mint ahogy mi bemutatjuk a filmben, tehát ahogy a kilencvenes években vagy akár a kétezres évek elején létezett, de azért még maradt belőle valami. Mondanivaló és üzenet mindig lesz. A mai világban is van miről beszélni, van miről énekelni.
Eszter: Egyrészt a kérdés attól is függ, hogy melyik szubkultúráról beszélünk. Azért ennek az egésznek az esszenciája nyilván a társadalomkritikusság és az, hogy hallasd a hangodat és állj be ügyek mögé. És most nem hogy kevesebb ügy lenne, hanem ha jobban körülnézünk, majdhogynem többet találunk. Kaotikusság és komoly problémák vesznek körül minket, az undergroundnak mindig van létjogosultsága. Mindig lesznek olyan alulról szerveződő közegek - főleg a tizenévesek között -, akik valami ellen lázadni fognak. Van egy tíz éves kisfiam, és most elkezdett nagyon érdeklődni a zenék iránt. Nagyon vicces, ahogy mutogatja nekem a dolgokat. Olyasmiket, melyekről életemben nem hallottam. Elkezdtem belegondolni, hogy mi lesz 6-7 év múlva, amikor már tényleg képben lesz. Bizonyos szinten megnyugodtam, hogy itt a folytatás. Aztán nemrég egy hely megnyitóján jártam, ami nagyon érdekesre sikerült, mert ott volt konkrétan az egész város. Lehet, hogy azért, mert a Covid utáni egyik első megmozdulás volt, de konkrétan mindenki ott volt, rengeteg emberrel találkoztam a kortársaim közül is, de felvonult több korosztály: a meghatározó figurái ennek a városnak, akiket 10 vagy 20 éve nézek. Tehát mindenki ott zizegett, és ez is egy tök jó dolog volt, mert kevés olyan esemény van, ami összeránt ennyire sok mindenkit. Nem biztos, hogy a legfrissebb arcok, de ebből is kitűnik, hogy ez a közeg azért él tovább.
Akkor nem értesz egyet azzal a feltevéssel, hogy a mostani fiataloknak nincs miért lázadniuk?
Eszter: Én Lénárd Lacival a Hammer World és Metal Hammer alapítóval értek egyet, aki azt mondja, hogy aki ezt valaha is komolyan vette, az soha nem tud ebből kinőni. És most mondjam el, hogy mi ellen lehet lázadni? Legutóbb a saját egyetemem, a szellemi műhelyem szétverése ellen lázadtam. Őrt álltam a tetején és meg voltam döbbenve, hogy ez megtörténhet. Hogy nem csak az iPhone mehet tönkre, hanem az iskola is, ahova jársz. Ha ebből indulok ki, akkor azt gondolom, hogy enyhén szólva van mi ellen lázadni. És csak egy dolgot emeltem ki, hogy ne menjünk messzebbre...
Mi számotokra a következő lépés? Elmondtatok már a BP Underground keretein belül mindent, amit akartatok?
Anna: Egyelőre nagyon örülünk és büszkeséggel tölt el bennünket, hogy egyben látható az összes filmünk. Moziban, TV-ben, online voltak nézhetők és most egy csokorban a teljes sorozat a cinego.hu oldalon is elérhető. Óriási dolog, hogy a BP Underground mivé nőtte ki magát pár év leforgása alatt. Ahogy elmeséltük neked, ez nem egy tudatos dolognak indult a legelején, hanem szépen, organikusan, természetesen fejlődött azzá, ami lett, de most már mondhatjuk, hogy a BP Underground egy márkanév lett, és mi erre nagyon büszkék vagyunk. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy a rock-résszel lett teljes a sorozat. Ez volt a szerelmünk, ebben voltunk legjobban benne, ez adta a legtöbbet nekünk. Ugyanakkor lehetne találni még olyan műfajokat, mint pl. az alternatív rock, amit nem érintettünk, vagy kisebb műfajok, amelyek akár még megérnének egy misét, de most inkább azon dolgozunk, hogy minél több emberhez eljusson a jelenlegi sorozat. A rock-rész bemutatóját például a koronavírus miatt tologatni kellett és most nagyon örülünk, hogy végre elérhető. Most ezt akarjuk minél több emberhez elvinni. Szeretnénk találkozni a közönséggel, voltak már a nyáron koncertekhez kapcsolt események is, moderált beszélgetéssel egybekötött vetítések.
Eszter: Az a helyzet, hogy mindkettőnknek van professzionális élete. A BP Undergroundot kvázi hobbiként csináltuk a fő csapásirány mellett. Nekem most nem férne bele az elkövetkezendő egy-két évembe egy következő BP Underground-rész, mert máshová kell helyeznem a prioritásokat és az energiáimat. Azt azért hozzá kell tenni, hogy nagyon sokat segített az, hogy van mögöttem egy filmgyártó cég, ami mellénk állt akkor is, ha nem volt támogatónk valamelyik filmünkhöz. Ha most valaki bekopogtatna, hogy itt van egy nagyon komoly büdzsé és még erről vagy arról csináljunk egy részt, akkor persze lenne érkezés, de amúgy most nincs.
Anna: Hasonlíthatjuk magunkat akár egy zenekari működéséhez is: az elmúlt időszakban sok dalunk kijött, ezért most alkotói szünetre megyünk, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy feloszlott a zenekar!
Eszter: Vagy azt is mondhatnánk, hogy ez a side-projektünk volt Annával és most igyekszik mindenki visszatalálni az eredeti zenekarához! (nevet)
Vagy akár most van lehetőség szólóalbumokat készíteni, nem?
Eszter: Mindkettőnknek komoly szakmai élete van, amibe a BP Undeground projekt elementáris erővel becsapódott. Sokszor volt, hogy a munkatársaim nem találtak az irodában, mert mindig Annával mentem forgatni. A szabadidőmben utómunkáztam, ő meg kb. az összes szabadságát a TV-ből erre használta. Tehát neki is van egy szakmai íve, amit végig kell járnia és rám is ugyanez vár a többi filmes dolgommal, ezért egyszerűen muszáj azokra is fókuszálni.
Ez remek végszó volt, köszönöm szépen, hogy rendelkezésemre álltatok.
Interjú: Danev György
Fotó: Barta Imre
2021. augusztus 8. 08:38