MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

BON JOVI - A SLIPPERY WHEN WET TÖRTÉNETE

Harmincöt évvel ezelőtt jelent meg a rocktörténelem egyik legsikeresebb és legnagyobb hatású nagylemeze, a ’80-as évek egyik legmeghatározóbb popkulturális kinyilatkoztatása. A New Jersey-i Bon Jovi kétségtelenül történelmet írt harmadik albumával, a Slippery When Wettel, és végérvényesen kivitte a legszélesebb mainstream közönségrétegek színe elé a hard rock műfajt. A többek között a Livin’ On A Prayert, a You Give Love A Bad Name-et és a Wanted Dead Or Alive-ot rejtő album nélkül valószínűleg egészen másképp alakul a rockzene fénykora – de az is lehet, hogy az évtized második felét jellemző virágzás be sem köszönt ebben a formában.

A New Jersey-i Bon Jovi nem éppen nyerő szériából fordult rá harmadik albumának munkálataira 1986 elején. 1984-ben megjelent első nagylemezük, a Bon Jovi igen sikeres lett, és a szakma nagy reménységei közé lökte Jon Bon Jovit, Richie Samborát, David Bryant, Tico Torrest és Alec John Suchot a Runaway dal meglepetésszerű rádiós sikerének köszönhetően – ám eltelt egy bő év, és úgy tűnt, itt meg is rekedt a sztori. Az 1985-ös folytatással, a 7800° Fahrenheittel kereskedelmileg nem tudott előrelépni a zenekar: ugyan Európában és Japánban némileg ismertebbé váltak az olyan dalok révén, mint az Only Lonely és az In And Out Of Love, az Egyesült Államokban a banda nem tudott odasorolni az év nagy hard rock lemezeladói, a Mötley Crüe, a Ratt vagy a Dokken mellé. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a lemezt gyakran mind a mai napig úgy emlegetik, mintha annak idején megbukott volna – holott összességében jobban fogyott, mint a debütáló album.

A zenekar tudta, hogy más hozzáállással kell nekimenniük a hármas anyagnak. Jon Bon Jovi és Richie Sambora úgy fogott bele a dalszerzésbe, hogy tisztában voltak vele: amennyiben nem sikerül nagyot robbantaniuk a folytatással, akár derékba is törhet a karrierjük. A páros termékenységével most sem akadtak problémák, de mindenképpen új segítőkre volt szükségük, velük együtt pedig őj megközelítésre. Jon tudatosan kezdte személyesebbre venni a dalokat, és inspirációban sem szenvedett hiányt az utóbbi évek turnéin látottaknak köszönhetően. Valami ugyanakkor még mindig hiányzott ahhoz, hogy teljes legyen a kép. Ekkor a csapat A&R-osa, Derek Shulman azt javasolta: keressék meg Desmond Childot, akit ekkoriban elsősorban a KISS profi dalszerzőpartnereként ismert a világ. Jonnak tetszett a gondolat, hiszen a KISS 1984-es, Desmonddal írt Heaven's On Fire slágere óriási kedvence volt, és korábban már maga Paul Stanley is ajánlotta neki Childot.

A profi dalkovács egy nap megjelent a párosnál, és gyakorlatilag az első napokon összeállt az új korszak első dala, méghozzá nyílt inspirációk alapján. Desmond egy korábbi saját dalát, a If You Were A Woman (And I Was A Man)-t vette alapul, amelyet Bonnie Tyler énekelt lemezre nem sokkal korábban, de elsikkadt, Michael Jackson Billie Jeanjének jellegzetes basszusfutamát pedig rockos gitártémává gyúratta át Samborával. Az újonnan létrejött dal címe Shot Through The Heart volt, de mivel már az első lemezen is szerepelt ezzel a címmel egy szerzemény, átnevezték. A You Give Love A Bad Name című végeredménnyel mindenki elégedett volt – de a feketeleves csak most következett. 

A három szerző utólagos nyilatkozatai nem feltétlenül egyeznek arról, hogyan született pontosan a hármas Bon Jovi-album – és minden bizonnyal a zenekar – legfontosabb dala, a Livin' On A Prayer. Sambora és Jon szerint a számot fémjelző Tommy és Gina figuráját valós, de nem konkrét példák ihlették, Child ezzel szemben következetesen azt állítja, hogy a dal róla és korábbi barátnőjéről, Maria Vidalról szólt, és valójában ő írta a szöveget is. A kérdésben az elmúlt harmincöt évben nem jutottak konszenzusra a nyilatkozatokban, és ez aligha fog már változni – de talán nincs is jelentősége. Child emellett még három, már meglévő dalba nyúlt bele, a Without Love-ba, az I'd Die For You-ba és az Edge Of A Broken Heartba. A lemezanyag tehát elkészült, már csak fel kellett venni a számokat, amihez a csapat végül a kanadai Bruce Fairbairn producerrel, illetve hangmérnökével, Bob Rockkal vonult stúdióba Vancouverben. A Mercury igyekezett éreztetni velük, hogy komolyan kell venniük a feladatot. Jonék szintén grandiózus célkitűzésekkel végezték a napi feladatokat a felvételek során: „Ennek az anyagnak legalább olyannak kell lennie, mint a Def Leppard Pyromaniája vagy Bruce Springsteen Born To Runja volt, mert különben nem is jelentetjük meg” – nyilatkozta Jon munka közben egy lapnak.

Fairbairn és Rock remekül megtalálta a hangot a csapattal, főleg, hogy céltudatosságuk még fiatal koruk dacára is igen profi hozzáállást szült. Magukon a dalokon sem kellett sokat alakítani ebben a fázisban – mindössze a Livin’ On A Prayer alakult sokat, amelyben érdekes módon pont Jon nem volt teljesen biztos, hiába győzködte vállvetve négy társa, illetve Fairbairn és Rock is, hogy a lemez leghatalmasabb slágerpotenciált rejtő darabjáról van szó. A számba végül az utolsó pillanatban került bele a védjegyszerű szájgitáros rész, és kicsit himnikusabbra is vették a demókhoz képest. Az Edge Of A Broken Heart ugyanakkor végül nem került fel az anyagra.

A következő sarkalatos pontnak a lemezcím és a borító kérdése bizonyult. Eredetileg a Wanted Dead Or Alive elnevezésben gondolkodtak az egyik húzódal alapján, és a borítót is cowboyosra akarták venni, de végül módosultak az elképzelések. Az albumot a You Give Love A Bad Name vezette fel single-ként, a nagylemez pedig 1986. augusztus 18-án került a boltokba.

A Slippery When Wet mindenképpen előrelépést jelentett az első két Bon Jovi-albumhoz képest: a zene stílusa alapvetően nem változott, a debütöt és a 7800° Fahrenheitet belengő, fátyolosan naiv tinédzserromantika azonban átadta helyét egy továbbra is fiatalos, mégis céltudatosabb, összefogottabb lendületnek. A kiadó már az előzetes terepfelmérések alapján is tudta, hogy a hármas Bon Jovival robbantani fognak, a következő hónapok ugyanakkor olyan sikerszériát eredményeztek, amire senki sem számíthatott. A zenekar már a lemez megjelenése előtt is óriási sikert aratott a Judas Priest Turbo turnéjának amerikai állomásain, Japánban pedig valóságos tömeghisztériát váltottak ki augusztusban. Ezután a veterán southern/country rocker 38 Special vendégeként indultak neki ismét Észak-Amerikának az év őszén, ám mire igazán belelendültek, a két zenekar gyakorlatilag helyet cserélhetett volna a koncerteken. A You Give Love A Bad Name az intenzív FM rockrádiós és MTV-s nyomatás következtében október közepére az Bon Jovi első amerikai platinalemeze lett, majd a hónap végén – első ízben, de korántsem utoljára – felkerült az amerikai lemezeladási listák első helyére. Mire a csapat észbe kapott, a single is hozta ugyanezt a pozíciót a Billboard single-listán novemberben. Innentől szó sem volt tovább előzenekarosdiról.

1987 elejére a Slippery When Wet eladásai meghaladták a négymilliós példányszámot az Államokban, ám a Livin' On A Prayer még csak ekkor került ki kislemezként a boltokba. Tommy és Gina sztorija futótűzként terjedt szét az egész világon: viharos gyorsasággal felvágtázott az amerikai listák élére, négy héten át ott is maradt, példáját pedig az album is követte – és hét (!) teljes héten át tanyázott a Billboard Top 200 első helyén, ami manapság gyakorlatilag elképzelhetetlen, de akkoriban is párját ritkította. A Bon Jovi ezzel olyan magasságokba emelkedett, ami a rockszíntéren a '80-as években egyedül a Van Halennek és a Def Leppardnak adatott meg előttük Amerikában. A Slippery When Wet szó szerint bombát és bankot robbantott, és nyugodtan kijelenthetjük: miután a Europe The Final Countdown albuma előkészítette neki a terepet, e lemez sikere vitte ki végérvényesen a legszélesebb közönségrétegek elé a hard rockot. Beköszöntött a pop metal – vagy ha úgy tetszik, hajmetál – virágkora. Jon elérte célját: a Pyromania mellett tényleg a Slippery When Wet határozta meg leginkább a következő évek standard rockhangzását.

A zenekar egészen az év végéig megállás nélkül turnézott a lemezzel szerte a világon – az akkori idők legmeghatározóbb rockfesztiválján, a doningtoni Monsters Of Rockon is ők voltak az 1987-es headliner –, és mire befejeződött a kétszázhat állomásos körút, az album nyolcszoros platinalemez lett az Egyesült Államokban. A lemez az összesen nyolchetes listavezetéssel együtt őrületes módon 38 hetet töltött az amerikai Top 5-ben és összesen 48-at a Top 10-ben, a Child-féle indulók után pedig még két további slágert fialt: a Wanted Dead Or Alive-ot (ez ismét Top 10-es lett az Államokban, a hetedik helyig jutott), illetve a Never Say Goodbye-t. Emellett csak az amerikai turnén több mint kétmillióan nézték meg őket, és összesen mintegy 28 millió dollárnyi jegybevételt kasszíroztak, ami a kor viszonyai között elképesztően magasnak számított.

A csapat nem pihent: a szünet nélküli, brutális menetrend után egyből nekiálltak a következő lemeznek, amelyet ráadásul duplának terveztek. Ez végül nem jött össze, de már 1988 szeptemberében boltokba került a New Jersey, amely még tovább tágította a horizontot zenei kísérletei által. A Slippery When Wetnél szerteágazóbb, ám újabb óriási Bon Jovi / Sambora / Child-slágerbombákat is rejtő lemez bebiztosította a zenekar pozícióit, és olyan sikerdalokat fialt, mint a Lay Your Hands On Me, a Bad Medicine, az I’ll Be There For You vagy a Born To Be My Baby. A feszített tempó azonban visszaütött: a zenekari hangulat sokat romlott, és mire lefutott az újabb monstre arénaturné, Jon és Richie már nem igazán találta meg a hangot, és beletelt némi időbe, mire a külön utak ismét keresztezték egymást. Ez azonban már egy másik történet.

A harmincöt éve megjelent Slippery When Wet is jóval több a Bon Jovi harmadik albumánál. Hiába kell a Bon Jovinak gyakran még ma is elviselnie a korai korszak tupírozott frizurái, neonszínű ruhái és hangszerei miatti gúnyolódást, az 1986-os album kétségtelenül az egész évtized egyik legfontosabb könnyűzenei megjelenése volt, és nem csak a rockmezőnyt tekintve. Amellett pedig, hogy kora tömegkultúráját alapvetően meghatározó kordokumentumról beszélünk, egyben minden idők egyik legsikeresebb hard rock lemeze is közel 30 millió példányos összeladásával az AC/DC Back In Blackje, a Led Zeppelin IV, a Guns N’ Roses Appetite For Destructionje és a Metallica fekete albuma után. Nem biztos, hogy ez a Bon Jovi legjobb lemeze – de egészen biztos, hogy a zenekart elsősorban emiatt őrzi majd megkerülhetetlen előadóként az emlékezet akkor is, amikor már régen nem léteznek.

A DALOK

LET IT ROCK A lemez nyitódala mára nem feltétlenül maradt meg a legklasszikusabb Bon Jovi-számok panteonjában, pedig már indításként is tökéletesen tükrözi a korábbiakhoz képest megváltozott törekvéseket. David Bryan ’70-es éveket idéző, fajsúlyos orgonás bevezetőjéből kibontakozó, majd óóó-zós, együtténeklős partiinduló: még benne van az első két lemez hangulata, de nem kérdés, hogy mindez egy érettebb zenekar előadásában szólal meg.

YOU GIVE LOVE A BAD NAME Bonnie Tyler-dal reciklálása ide, Michael Jacksontól elemelt és átgyúrt basszusfutam oda, a You Give A Love A Bad Name tökéletes dal, és ennél többet voltaképpen nem is nagyon érdemes elmondani róla. Meg nem is nagyon lehet, hiszen minden idők egyik legnagyobb rockslágeréről beszélünk. Jon: „Ha ma meghallom a rádióban a You Give Love A Bad Name-et, először azt mondom: hihetetlen, hogy ennyi év után még mindig játsszák! Aztán ahogy szól a nóta, mindig látom magamat kölyökként, és önkéntelenül is elmosolyodom. A mai napig megállja a helyét.”

LIVIN’ ON A PRAYER Mivel erről a számról még annyit sem lehet értelmesen elmondani kliséhalmozás nélkül, mint a You Give A Love A Bad Name-ről, beszéljenek inkább az alkotók! Jon: „Filmszerűvé akartam varázsolni a dolgot: olyan emberekről mesélni, akiket ismerek. Így aztán a Runawayjel szemben, ahol a főszereplő lánynak nem volt neve, itt elneveztem a főszereplőket, ami egyből személyiséget is adott nekik. Azt szerettem volna, ha a régi középiskolás osztálytársaim történeteit sikerül visszadni: volt, aki suli után egyből megházasodott, más egyből munkába állt. Róluk akartam énekelni, mert én is választhattam volna az ő útjukat, ha nem kezdek el gitározni. Tommy és Gina tehát nem két konkrét személy, hanem egy életformát jelenítettek meg: a kétkezi melósokét, akiknek az életét a rajongóink is pontosan ismerték.” Child: „Mind a négy dalt szeretem a Slipperyn, amelyben benne volt a kezem, de a Livin' On A Prayer ezzel együtt is az egyik legjobb – ha nem egyenesen a legjobb – nóta, amit csak valaha írtam életemben. Akármikor játszom el akárhol, az emberek megőrülnek tőle: mindenki ismeri a szöveget, és énekli velem. Fantasztikus! A Livin' On A Prayer nem egyszerűen egy dal, hanem egyben rengeteg embert inspirált is. Hallottam történeteket olyanokról, akik végül nem ugrottak le a hídról, mert közben meghallották a hátuk mögött egy autóból szólni, és erőt, bátorságot merítettek belőle ahhoz, hogy legyűrjék az életük nehézségeit. Rengeteg levelet kaptam rákbetegektől, egyéb komoly betegségekben szenvedőktől is, akik azért tudtak kitartani, mert a Livin' On A Prayer róluk szólt, az ő daluk volt. Ezért mondom, hogy jóval többről van itt szó, mint pusztán egy dalról..."

SOCIAL DISEASE A You Give Love meg a Prayer után óhatatlanul lassít a lemez, ez azonban nem azt jelenti, hogy ez a mára szintén háttérbe szorult dal gyenge lenne – csak éppen nem versenyezhet az előzményekkel. Határozott Aerosmith-ízű hangszerelési megoldásokat és ritmusokat rejtő, laza rock’n’roll – nem több, nem kevesebb. Az album ívébe tökéletesen passzol.

WANTED DEAD OR ALIVE Aligha kétséges, hogy a két megasláger mellett ez az album legjobb – mellesleg legérettebb – dala, ami nagy szerepet játszott benne, hogy a Bon Jovit a szakma és a külvilág is komolyan vegye. Van, aki máig Childnak tulajdonítja a Slippery When Wet diadalmenetét, amiben tagadhatatlanul van igazság, ám ez az igazság messze nem kizárólagos, és a Sambora finom akusztikus játékára, poros országúti hangulatra, az ehhez passzoló, tökéletesen megfogalmazott szövegre építő dal ékesen példázza, hogy Jonnak és Richie-nek nem feltétlenül volt szüksége Childra egy mesterműhöz. Az ízléses, páratlan arányérzékről tanúskodó gitárszóló alighanem a mai napig a gitáros legemblematikusabb, legtöbbet hivatkozott megmozdulása.

RAISE YOUR HANDS A ’80-as években még létezett B-oldal a lemezeken, ennek nyitánya – egyértelmű tudatossággal szerkesztve – tulajdonképpen a Let It Rock párja. Talán a Slippery When Wet leginkább riffgazdag darabjáról van szó, amelyben a hangulat és az érzésvilág is visszamutat a debüt, illetve a 7800° Fahrenheit időszakába.

WITHOUT LOVE Power-líra a korai Bon Jovi stílusában, de megfűszerezve Desmond Child érettebb megoldásaival. Nem különösebb csúcspont, de szervesen hozzátartozik a lemezhez, még ha ma már nem is nagyon esik róla szó.

I’D DIE FOR YOU Érdekes megoldással kerültek az album második felére a ’80-as évek első felére visszautalgató szerzemények, csak már azzal a bizonyos Child-féle csavarral. Az I’d Die For You kis túlzással a Bon Jovi első slágere, a Runaway érettebb utódjának is tekinthető David Bryan dominánsan pittyegő billentyűivel. 1986-ban már nem feltétlenül az ilyen típusú dalokból lett sláger, de értékei ettől még elvitathatatlanok.

NEVER SAY GOODBYE A Bon Jovi első igazán grandiózus balladája – mondani sem kell, hány követte még a sorban az azóta eltelt harmincöt évben… De nem férhet hozzá kétség, hogy néhány szárnypróbálgatásnak tekinthető előtanulmány után ez itt maga az ősforrás, a Bed Of Roses vagy az Always is egyértelműen ide vezethető vissza. A Bon Jovi lírai dalait épp azért szokás szájhúzogatva emlegetni, mert később túl sok lett belőlük – ez azonban semmit sem von le a szám tökéletességéből.

WILD IN THE STREETS A lemezzárás bizonyos tekintetben a jövőt vetítette elő, a tempós, egyértelmű Bruce Springsteen-hatásokat tükröző rocktéma ugyanis a banda olyan oldalát villantja fel, amely a következő években sokkal nagyobb hangsúlyt kapott, és már a New Jersey albumon is meghatározóvá vált. Jon Springsteen-rajongása persze sosem volt titok, itt azonban a nyílt befolyás ellenére is helyükön vannak az arányok, ráadásul fináléként is telitalálat az album legvégén ez a lendületes, húzós szerzemény.


TUDTAD?

Az album címe eredendően Wanted Dead Or Alive lett volna, a lemezborítón pedig ennek megfelelően a cowboy-imázst akarták kidomborítani. A koncepció megvalósításával a legendás rockfotóst, a magyar származású Mark Weisst bízták meg, aki The Decade That Rocked című könyvében így emlékszik vissza a cím és a borító körüli huzavonára: „Amikor a zenekar tagjai 1986 januárjában elutaztak Vancouverbe felvenni a harmadik lemez anyagát, arra kértek, hogy kezdjek ötletelni a borító tervén. Ehhez mindössze a Wanted Dead Or Alive munkacímet adták meg, továbbá azt az instrukciót, hogy lehetőleg helyezzem olyan western-közegbe a képi világot, ami megfelelően visszaadja a törvényen kívüli cowboy-jelleget.”
A fotós a csapat után repült Vancouverbe, ahol megkezdte a lehetséges helyszínek feltérképezését. Végül egy ősrégi, elhagyatott épületben lelte meg az ideális környezetet, ahol az előzetesen elképzelt „Billy, a kölyök”-attitűdöt maradéktalanul sikerült elkapni. A szépia kivitelben készült képek azonban nem nyerték el sem a zenekar, sem a menedzsment tetszését. Richie Sambora: „Az eredeti ötlet a cowboy-imázzsal túlontúl komor módon öltött testet a fotókon. A lemez dalai tele voltak energiával, a szövegek nagyobb részt pozitív üzeneteket közvetítettek. Túl nagy lett volna a kontraszt, így hamar világossá vált, hogy új téma után kell néznünk.”
Időközben a lemez címe Slippery When Wetre módosult. Az inspirációt az egyik vancouveri sztriptízbár adta, ami a zenekar törzshelyévé vált a lemezkészítés ideje alatt, így nem kellett sokáig gondolkodni az újdonsült tematikáról a borítóhoz. „Az volt az elképzelés, hogy a tengerparton fotózom majd a megszaggatott Slippery-pólókba bújtatott csajokat” - eleveníti fel a történteket Mark Weiss. „Jon akkoriban Bradley Beach-en lakott, egész közel a parthoz, tehát adott volt a helyszín. Mindenki hozta a verdáját és a csaját, de szükség volt további lányokra is, ezért Tico és az asszisztensem elmentek, hogy eleget tegyenek annak, amit a doktor rendelt… Így került oda egy Angela nevű olasz lány, aki egészen elképesztő volt. Azonnal tudtuk, hogy csakis ő lehet a borítón.” Mielőtt azonban a fotós elkészítette az egyszerre kultikus és hírhedt borítóképet a műtermében, még a parton elcsípte azt az autómosós jelenetet, ami végül a lemez egyik belső fotójaként híresült el. „Az album elkészült. A kiadó már legyártatott kétszázezer olyan pólót, amin a borítófotón látni lehetett. Tényleg minden készen állt, aztán beütött a krach.” - meséli Mark. „Mai szemmel meglehetősen furcsa, hogy egy ilyen fotóban kivetnivalót találtak, de 1986-ban még ezerrel dübörgött a rockzene cenzúrázására felkent PMRC gépezete, a boszorkányüldözésnek pedig a Slippery eredeti borítója is áldozatul esett. Akkoriban a legnagyobb áruházláncok megtehették, hogy bojkottal fenyegessék a kiadókat, ha egy kiadvány olyan tartalommal bírt, ami meghaladta a cenzúra által megszabott kereteket. A Polygram kiadó tisztában volt azzal, hogy hatalmas album van a kezükben, ezért semmi esetre sem akarták veszélybe sodorni a megjelenést és a terjesztést, úgyhogy vissza kellett térnünk a tervezőasztalhoz…”
A ma ismert borító ebből a harmadik nekifutásból született, mégpedig elég prózai módon: „Nem sokkal azután, hogy visszadobták a fotót, Jon átjött a New York-i stúdiómba.” - folytatja a fotós. „Egy szemetes zsák és egy flakon festékes spray volt a kezében. Felakasztottam a szatyrot, lefújtam, majd ő ráfestette a Slippery When Wet szlogent. Készen voltunk. Jon meg sem várta, hogy elkészüljön a Polaroid-felvétel. Másnap leadtam a képet, a többi pedig már történelem.”


KULCSFIGURÁK

DESMOND CHILD

Mielőtt korának legmeghatározóbb dalszerzőjévé vált volna, a magyar származású Desmond Child (édesapja báró Márffy Sándor) maga is zenészként kereste a boldogulást. Az ifjúságát Miami Beachen töltő Desmond kubai születésű dalszerző-énekesnő édesanyja hatására kezdett zongorázni, majd a szokásos középiskolai zenekaros körök lefutását követően 1975-ben alapította meg saját csapatát, mely Desmond Child & Rouge néven futott és tulajdonképpen egy R&B-hatású énekegyüttes volt. A formációban énekelt Child későbbi barátnője, Maria Vidal, aki a ‘80-as évektől elismert stúdióénekesi és dalszerzői karriert futott be. 1978-ban szerződtek a Capitol Recordshoz, az azt követő évben pedig két jó szakmai visszhangot kiváltott, ám relatíve sikertelen nagylemezük is napvilágot látott. Értelemszerűen a Desmond Child & Rouge nem kerülhette el a feloszlást, ami 1980-ban következett be, és ebben szerepet játszott az is, hogy a zenekar névadója akkor már más úton járt: két évvel korábban történt, hogy Desmond Paul Stanleyvel megírta a KISS kvázi-diszkóslágerét, az I Was Made For Loving You-t, ami a Dynasty albumon jelent meg és világszerte hatalmas sikert aratott. Nem csoda tehát, hogy a fiatal muzsikus átgondolta helyzetét és jobbnak látta, ha a zeneipari háttérfigura szerepére erősít rá. A KISS tagságával való gyümölcsöző együttműködése további sikerdalok formájában öltött testet az Animalize és Asylum lemezeken, ilyen volt például a Bon Jovi In And Out Of Love dalát köztudottan inspiráló Heaven’s On Fire. Időközben mások is felfedezték Child tehetségét, Cher, Bonnie Tyler és Billy Squier csak néhány név azok közül, akik a ‘80-as évek első felében igénybe vették szolgálatait. A Bon Jovival való 1986-os együttműködéséből legalább akkora hasznot húzott, mint maguk a fiatal New Jersey-i hard rockerek, hiszen a Livin’ On A Prayer és a You Give Love A Bad Name szédületes sikerei hatására a szakma szó szerint elhalmozta munkával Desmondot. Három remek dallal támogatta meg az Aerosmith visszatérését jelentő Permanent Vacation albumot, melyek közül az Angel és a Mötley Crüe-énekes Vince Neil nőies kinézetén élcelődő Dude (Looks Like A Lady) egyaránt komoly slágerré vált. Abban az időben dolgozott többek között John Waite-tel, Jimmy Barnesszal, Joan Jett-tel, Jennifer Rush-sal, Robin Beckkel és Michael Boltonnal, legemlékezetesebb kollaborációi azonban kivétel nélkül a hard rock műfajának A-kategóriás előadóihoz voltak köthetőek: olyan sikerszámokat szállított a Bon Jovi soron következő New Jersey korongjához, mint a Bad Medicine és a Born To Be My Baby, részt vett az Aerosmith multiplatina magnum opusza, az 1989-es Pump elkészítésében, továbbá újradefiniálta Alice Cooper hangzásvilágát a szintén több millió példányban elkelt Trash albumon. Child pályaívét a ‘90-es évek Bon Jovi- és Aerosmith-albumai továbbra is meghatározták, ugyanakkor olyan kevésbé nyilvánvaló és nem feltétlenül a slágerlistákra törő előadók ugyancsak éltek a vele való együttműködés lehetőségével, mint a Dream Theater vagy Steve Vai. Discipline címmel 1991-ben adta ki kultikus szólólemezét, amit olyan zenészek és szerzőtársak segítségével hozott össze, mint Richie Sambora, Steve Lukather, Vivian Campbell vagy Vinnie Colaiuta. A hard rock zene hanyatlása következtében az ezredforduló környékén Desmond új játszóteret talált magának, főleg Ricky Martin dalszerzőjeként halmozott sikert sikerre, majd az új generáció popsztárjai (Kelly Clarkson, LeAnn Rimes, Katy Perry, The Rasmus, Tokio Hotel, Selena Gomez) szolgálatába szegődött. Nyilván ez nem jelentette azt, hogy végleg szakított volna a rockkal, időről időre felbukkant Paul Stanley, Sebastian Bach, a Scorpions, és az Aerosmith lemezein a 2000-es években is. Mindazonáltal a Bon Jovival való történelmi jelentőségű 1986-os közös munkája örökre pályája egyik fénypontja marad, talán az sem véletlen, hogy legújabb patronáltja, a szupersztár Ava Max Kings & Queens című aktuális slágere is a You Give Love A Bad Name halhatatlan perceit idézi.

BRUCE FAIRBAIRN ÉS BOB ROCK

Míg a Slippery When Wet dalai a hard rock zene fazonját szabták újra, addig a lemez megszólalása a műfaj hangzását reformálta meg. A túlzás nélkül korszakalkotó sound megalkotása a kanadai páros, Bruce Fairbairn és Bob Rock szakértelmét dicséri. Fairbairn és Rock 1979-ben kezdtek együtt dolgozni, a Prism zenekar Armageddon albuma volt az első, amit közösen készítettek. Kezdetben Rock volt az, aki hangmérnökként a produceri teendőket ellátó Fairbairn keze alá dolgozott, ebben a szereposztásban készítették az első három Loverboy-korongot, a Black ‘N’ Blue Without Love lemezét és a Honeymoon Suite The Big Prize anyagát. E lemezek keltették fel Richie Sambora érdeklődését irántuk, aki felvetette Jon Bon Jovinak, hogy esetleg érdemes lenne próbát tenni a kanadai szakemberekkel. Az ötlet telitalálatnak bizonyult, a producer és a hangmérnök olyan élő hatású és szuperszónikusan dinamikus megszólalást kölcsönöztek a korongnak, ami párját ritkította akkoriban. Érdekes viszont, hogy nem csupán Jon Bon Jovi, hanem ők maguk sem voltak tisztában a stúdiómunka alatt, hogy a Livin’ On A Prayer képében micsoda kincs lapul a tarsolyukban: “Amikor Bruce-szal odabent ültünk és éppen visszahallgattuk a Livin’ On A Prayert, Bruce így tűnődött: “ha ebből esetleg aranylemez lesz, akkor valószínűleg kapunk egy újabb jól fizető melót…” - mesélte nevetve Rock 2019-ben. “Ehhez képest a lemez egy hónap alatt tripla platina státuszt ért el. A stúdióban nem lehet előre látni, hogy miből lesz nagy siker. Az már utólag, a külvilágban dől el.” A hangzásában is követendő példává lett Slippery When Wetnek köszönhetően Fairbairn és Rock rövid időn belül a legnagyobb sztárproducerek között találták magukat. 1987-ben együtt csinálták meg az Aerosmith Permanent Vacation lemezét, majd rá egy évre következett a New Jersey, a Bon Jovi negyedik és minden korábbinál nagyobb ambíciókat láttató anyaga. Bob Rock akkor már régen kinőtte a hangmérnöki szerepkört, így a New Jersey a duó hattyúdalát is jelentette. “Úgy 10 éven keresztül dolgoztunk Bruce-szal egy csapatként.” - emlékezett 1999-ben elhunyt kollégájára és mentorára Rock. “Bruce volt az, aki először lehetőséget adott nekem, szóval nem túlzás azt mondani, hogy mindent neki köszönhetek, amit elértem. Azért volt rám szüksége, mert ő maga nem volt hangmérnök, tulajdonképpen nem értett a hangzásokhoz. Együtt fejlődünk és szereztünk egyre nagyobb tapasztalatot. Bruce vérbeli dalkovács volt, nagyon értett ahhoz, hogy hogyan kell kihozni a maximumot egy ötletből és mitől lesz egy dal igazán emlékezetes. Remek muzsikus volt, elsőrangú trombitás, ugyanakkor nem tartozott a nagy rockrajongók közé, hogy úgy mondjam. Nem volt olyan megszállott rocker, mint én, mégis csodálatos dolgokat alkotott ebben a műfajban. Emlékszem, amikor a Permanent Vacation-ön dolgoztunk az Aerosmith-szel, az asszisztensemmel, Mike Fraserrel a keverő mögött ültünk és éppen valami témát rögzítettünk, mire jött Bruce és csak ennyit mondott: “srácok, csak folytassátok, én elmegyek vacsorázni.” Erre kisétált az ajtón, én pedig csak néztem döbbenten, és arra gondoltam, hogy képes csak úgy kisétálni, miközben Steven Tyler és Joe Perry játsszák fel a részeiket?! (nevet)” Ilyen munkamódszerrel dolgozott: csak az számított, hogy a meló el legyen végezve időben, menetrend szerint. Az Aerosmithnek pedig pont erre volt szüksége. Gyerünk, csináljuk, mindenki legyen ott pontosan, ne vesztegessük az időt. Roppant pragmatikusan dolgozott, nem helyezte érzelmi alapokra a munkát, én pedig jól kiegészítettem őt. Számtalan óriási albumot készítettünk együtt, majd törvényszerűen eljutottunk arra a pontra, amikor már nem tudtuk egymást megfelelően motiválni. Tudtam, hogy csak úgy leszek képes fejlődni, ha a saját lábamra állok és hangmérnökből producerré válok. Csak ez lehetett a következő lépés. Imádtam a hangmérnöki munkát és imádtam keverni, de az évek alatt a Bruce-szal való közös munkák során nyilvánvalóvá vált számomra, hogy egyedül is képes lennék a teljes stúdiós folyamatot koordinálni. Az utolsó hangmérnökként jegyzett lemezem a Bon Jovi 1988-as New Jersey albuma lett, és ez volt az utolsó közös munkám Bruce-szal…”

Szétválásukat követően Fairbairn az Aerosmith-tábort erősítette tovább, együtt készítették a Pump és a Get A Grip sikerlemezeket, közben pedig megágyazott az AC/DC visszatérésének a The Razor’s Edge koronggal, illetve remek anyagokat rakott össze a Scorpions, a Poison, a KISS, a Chicago, az INXS, és Van Halen számára. Utolsó munkája a Yes The Ladder lemeze volt, melynek keverése közben hunyt el. Váratlan és idő előtti halála meghiúsította, hogy Bob Rockkal közösen készítsék el a Bon Jovi hetedik albumát, minek megjelenése így év késéssel valósult meg.
Bob Rock rögösebb utat járt be: eleinte olyan kisebb zenekarokkal alapozta meg produceri hírnevét, mint a Kingdom Come és a Blue Murder, majd e munkáknak köszönhetően kapta meg a The Cult és a Mötley Crüe lemezeinek zenei rendezését. Így jutott el a Metallica Fekete albumáig, ami legalább annyira külön történet, mint jelen cikk tárgya. A ‘90-es évektől kezdődően olyan sztárelőadók kilincseltek nála, mint Bryan Adams, a Skid Row, a The Offspring, Michael Bublé, Nelly Furtado, a Black Veil Brides és David Lee Roth. A Bon Jovival sem szakadt meg a kapcsolata, hiszen a nem kevés kockázatot felvállaló Keep The Faith az ő irányításával született meg. Bob jelenleg Richie Samborával dolgozik annak legújabb szólólemezén.

BON JOVI KRONOLÓGIA

Írta: Draveczki-Ury Ádám és Danev György


2021. október 10. 08:09

Minden jog fenntartva. 2021 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA