BOGNER AMPLIFICATION
Reinhold Bogner nevét a felsőkategóriás gitárerősítők világában istenként tisztelik és nem véletlenül: a német származású szakember előremutató elképzeléseivel alapjaiban határozta meg a kézi huzalozású, úgynevezett “butik”-erősítők és a hi-gain hangzás fogalmát a ‘90-es évek elején. Los Angelesben alapított vállalkozása a kezdetektől fogva a legnagyobb gitárhősöket szolgálja ki, legendás erősítőiről - elsősorban a Rolls Royce-ként nyilvántartott Ecstasyről - pedig több mint három évtizede kizárólag szuperlatívuszokban beszél a szakma. Reinhold ügyfelei közé olyan művészek tartoztak az elmúlt harminc évben, mint Steve Lukather, Eddie Van Halen, George Lynch, Michael Landau, Allan Holdsworth, Steve Stevens vagy Jerry Cantrell, de berendezéseit szerte a világon használják azon gitárosok is, akiknek számít a magas megbízhatóság, a különleges hangzás, az állandóság és a hagyományok tiszteletben tartása. A Bogner márka hazai nagykövete, Alapi István jóvoltából néhány hónappal ezelőtt sikerült egy kitűnő hangulatú személyes interjút készíteni a szabadságát éppen Budapesten töltő erősítő-guruval, aki örömmel avatott be saját és a Bogner cég történetébe.
Úgy tudom, magad is gitárosként kezdted a pályát…
Akár így is mondhatjuk. Tizenhárom lehettem, amikor elkapott a rockzene, legfőképpen az AC/DC és a Deep Purple. Mindenáron gitározni akartam, apám pedig ezt látva meglepett egy nejlonhúros klasszikus gitárral… Ami persze nem pont az volt, amire számítottam! (nevet) A semminél azért több volt, úgyhogy elkezdtem szorgalmasan gyakorolni rajta. Eltelt úgy két év és összehaverkodtam pár sráccal, akik zenekarban gitároztak. Az egyikük éppen meg akart szabadulni az Aria Pro II típusú hangszerétől, amire azonnal lecsaptam, így végre lett egy elektromos gitárom is. Erősítőre viszont már nem maradt pénzem, apám viszont szerencsére értett az elektronikához: tévéket szerelt és még a katonaságnak is dolgozott, felderítő radarokat javított, ha éppen arra volt szükség. Ezek mellett szenvedélyesen gyűjtötte a régi csöves rádiókat, jelentős kollekciója volt a 1920-as évekig visszamenőleg. Tudni kell, hogy ezek a rádiók elsőrangú alapanyagul szolgáltak házi készítésű gitárerősítők készítéséhez, így nekiláttam elkészíteni a sajátomat. Szereztem egy tervrajzot az egyik helyi boltból és addig ügyeskedtem, míg végül sikerült összerakni. Meglepően jól szólt, a hangja pedig hamarosan felkeltette néhány zenészbarátom érdeklődését. arra kértek, hogy építsek nekik is hasonló modelleket, én azonban még nem voltam biztos a dolgomban akkor. Eszembe sem jutott addig, hogy üzletet csináljak ebből, de egyre többen kerestek meg a helyi zenészek közül, így aztán belevágtam a meglévő erősítők javításába és modifikálásába. Pár év múlva kezdtem azt érezni, hogy jó lenne szintet lépnem, ahhoz viszont az kellett, hogy híresebb zenészekkel is megismerkedjek. Igyekeztem bekerülni a német rockszíntér vérkeringésébe, koncertekre jártam és próbáltam minél többször bejutni a backstage-be annak érdekében, hogy új ismeretségeket alakítsak ki. Ennek köszönhetően sikerült összebarátkoznom számos szakmabelivel, akik olyan sztárok turnéin dolgoztak, mint Gary Moore, Ozzy Osbourne és a Living Colour. Abban az időben még rettenetesen rosszul beszéltem angolul, mégis mindenki elképesztően kedves volt hozzám és bíztattak, hogy költözzek a szakma fellegvárába, Los Angelesbe. Így kezdődött ez a kaland. Végül 1989-ben szántam rá magam, hogy felüljek a repülőre és Kaliforniába menjek. Hatszáz nyugatnémet márka volt a pénztárcámban, plusz egy modifikált Marshall-fej a hónom alatt… Egészen pontosan három hónappal a berlini fal leomlása előtt utaztam el. Miután megbizonyosodtam az amerikai helyzetről, feltettem mindent egy lapra: gyorsan visszamentem Németországba és pénzzé tette mindenemet - ami persze nem volt túl sok -, és belevágtam a kinti életem felépítésébe. A lehető legjobb időben érkeztem Los Angelesbe, mert habár a ‘80-as évek gitárosai akkorra már nagyon belemásztak a modifikált cuccok világába, a hi-gain erősítők piaca még gyerekcipőben járt. Csupán néhány manufaktúra foglalkozott ilyesmivel: a Boogie mellett az Engl volt a másik nagyobb cég, ami ilyen irányba vitte el a fejlesztéseit, a Soldano pedig ugyanúgy épp akkor jelent meg, amikor a VHT is előállt a rackbe építhető végerősítőjével. A Rivera is jelen volt már, de ők nem azt a karaktert kínálták, amit a hard rock műfaj gitárosai kerestek, inkább a tiszta Fender-hang felé tendáltak a modelljeikkel. A Dumble pedig azért nem jelentett konkurenciát, mert évente három darab erősítőt készítettek, azzal a hatékonysággal nem lehetett versenyképesnek lenni.
Ezek szerint könnyen fel tudtad kelteni az érdeklődést magad iránt a Los Angeles-i gitáros közösség tagjai között?
Ez is egy érdekes sztori: még Németországban éltem, amikor már rendszeres olvasója voltam a Guitar Player magazinnak és ez akkor sem változott meg, amikor kiköltöztem Amerikába. Az újság nem sokkal korábban megjelentetett egy hatoldalas mélyinterjút az Andy Brauer Studio Rentals, Inc. nevű cég névadó tulajdonosával, ami nagy hatással volt rám. Tudod, akkor még teljesen más időket élt a zeneipar, mint mostanában: az albumokat készítő sztárcsapatoknak szinte korlátlan anyagi források álltak rendelkezésükre, a lemeztársaságok pedig gavallér módon öntötték a dollármilliókat a nagyszabású produkciókba. Mivel a hónapokig tartó lemezfelvételek alatt a zenészek szinte bármit megengedhettek maguknak, így a legritkább és legdrágább hangszereket is, néhány élelmes befektető komoly üzleti lehetőséget szimatolt ebben: összegyűjtöttek rengeteg ősrégi hangszert, például 1959-es Gibson Les Paulokat vagy vintage Marshall erősítőket és ezeket kölcsönözték ki stúdióknak, zenekaroknak, akik ilyen exkluzív különlegességekkel kívánták felvenni a dalaikat. Andy Brauer mind közül az egyik legnagyobb volt ebben, még Michael Jackson lemezfelvételeihez is ő biztosította a felszerelést. Persze, aki kibérelt tőle valamit néhány hónapra, az még annál is többet fizetett, mint amennyi a szóban forgó hangszercsoda eszmei értéke volt, de akkoriban ez senkit nem érdekelt! (nevet) Akárhogy is, amint elolvastam azt a cikket, azonnal tudtam, hogy meg kell ismerkedjek Andy Brauerrel. Pár hónappal azelőtt, hogy Los Angelesbe költöztem, elmentem Joe Cocker egyik németországi koncertjére, ahol szóba elegyedtem az egyik technikussal. Szó szót követett, és kiderült, hogy az egyik barátja Venice Beach-en lakik. Megadta a címét, hogy keressem fel, ha Los Angelesbe érek. A megérkezésemet követően az első néhány éjszakákat még a UCLA egyetem kampuszában töltöttem, majd elzarándokoltam a megadott címre, ahol egy hihetetlenül barátságos srác fogadott. Megengedte, hogy nála lakjak, ami óriási segítségnek bizonyult, a dolognak viszont akadt egy hátulütője: Venice Beach borzasztó messze volt mindentől, főleg Észak-Hollywoodtól, ahol Andy Brauer stúdiója állt, nekem pedig nem volt autóm. Los Angeles méretei európai fejjel nehezen értelmezhetőek, a tömegközlekedése pedig ebből kifolyólag nehézkes, szóval ha nincs autód, akkor olyan keserves sors vár rád a városban, mint ami nekem jutott osztályrészül. Venice Beachtől Észak-Hollywoodig három busszal lehetett eljutni, ami időben két és fél órát jelentett. Emlékszem, péntek délután értem oda, kezemben az erősítőmmel. Megmutattam Andynek, majd ahogy elismeréssel nyugtázta, amit látott, megkérdeztem tőle, hogy felvesz-e és ha igen, mikor kezdhetek dolgozni nála? Erre visszakérdezett: - “Hétfőn tudsz jönni?” (nevet) Általa és a nála végzett munka kapcsán elég hamar megismerkedtem a Los Angeles-i zenészvilág krémjével, így Michael Landauval, Eddie Van Halennel és Steve Lukatherrel. Az első évem a különböző modifikációk jegyében telt, de terveztem egy előfokot a Groove Tubes számára is, majd Andy társult Greg Bales-szel, akinek volt egy Make'n Music nevű boltja Chicagóban. Közösen nyitottak egy Los Angeles-i üzletet, ahol kizárólag méregdrága cuccokat árultak: Tom Anderson gitárokat, Boogie és Soldano erősítőket, rackes eszközöket, ilyesmiket. Rengeteg híres zenész járt oda, de ezen nem is lehetett csodálkozni, mert a legjobb hangszerbolt volt Los Angelesben akkoriban. Egyik nap Andy telefonált, hogy valaki bemenne az üzletbe egy Marshall JTM kombóval, mert kellene valamit csinálni rajta, segítsek neki. A fiatal srácot Jerry Cantrellnek hívták. Éppen a bemutatkozó Alice In Chains lemezen dolgozott a Los Angeles-i Capitol stúdióban Dave Jerden producerrel, én pedig gyorsan megejtettem azokat a módosításokat a motyón, amiket kért. 1990-et mutatott a naptár, akkor még senki nem ismerte őket, de a pár hónappal később megjelent Facelift album hallatán ez gyorsan megváltozott és egyből az érdeklődés középpontjába kerültek szakmai szinten. Emlékszem, a korong gitárhangzása sokakat meglepett, a zenészek kíváncsiak voltak arra, a gitárok miért szóltak úgy, ahogy. Jerry persze elmondta nekik, ami azt eredményezte, hogy az Anthrax, a Megadeth és a többi népszerű banda tagjai elkezdtek hívogatni: mindenki ugyanazt a hangzást akarta! (nevet)
Mikor alapítottad meg a Bogner céget?
Az egész onnan indult, hogy nagyjából két évvel a Los Angelesi Make’n Music megnyitása után Andy Brauer és Greg Bales között kenyértörésre került a sor. Noha Andy kiváló szakember volt, aki nagyon értett az erősítőkhöz és a gitárokhoz, ugyanakkor szeretett veszélyesen élni: voltak időszakai, amikor túlzásba vitte a kokainhasználatot és olyankor mindig bekattant. Ebből viszont Greg Bales-nek hamar elege lett és kivásárolta Andy-t az üzletből. Attól kezdve a Make’n Music kizárólag őt jelentette. Magam is fontolgattam, hogy otthagyom Andy-t és a saját lábamra állok, de ahhoz tőke kellett volna. Végül arra jutottunk Greggel, hogy megalapítjuk a cégemet felesben: ő adja a pénzt, én pedig a szakértelmet, a profiton pedig 50-50 százalékban osztozunk. Először minden munkarészt egymagam végeztem, később viszont az ismerősök kezdtek besegíteni. A legelső saját modellem a háromcsatornás Triple Giant előfok volt, amiből összesen huszonöt darabot készítettem, ebből tizenötöt híres zenészek vettek meg. Mindazonáltal mechanikai szempontból nem az volt a legjobb konstrukcióm, de kiválóan szólt és jó kiindulópontot jelentett, legközelebb pedig már minőségibb alkatrészeket használhattam. A Triple Giant fejlesztéséhez még Andy Brauer is hozzájárult némi anyagi ráfordítással, azt viszont nem akartuk, hogy bármi köze legyen a Bogner céghez, ezért Greg és jómagam alkut ajánlottunk neki: megkapja a Triple Giant konstrukciós dizájnját, cserébe viszont lemond a Bognerben való részesedés igényéről és nem támaszt semmilyen követelést velünk szemben. Belement az egyezségbe és megkapta a Triple Giant feletti rendelkezést, majd rövidesen eladta azt a Hafler cégnek, akik Hafler by Bogner név alatt tömegterméket állítottak elő belőle. Az általuk gyártott modell nyilvánvalóan nem ugyanazt jelentette, mint az eredeti dizájn, de azért nem volt rossz erősítő. A következő nekifutásunk a Fish nevet viselte, ez az előfok már négy csatornával rendelkezett. Úgy kétszáz darabot csináltunk belőle, ez is rackbe építhető volt. Az igazság az, hogy akkoriban mindenki rackben gondolkodott, egészen az effektekig bezárólag abba építettek bele mindent. Én viszont mindig régivágású voltam ebben a tekintetben és végre szerettem volna egy klasszikus erősítő fejet létrehozni. Ma is azt gondolom, hogy egy igazi fej sokkal szebben szól és jobban reagál, mint a rackes cuccok, a megtervezése és a kivitelezése pedig jóval nagyobb szakértelmet igényel. Az előfokok jó iskolát jelentettek kezdésnek, de a valódi Bogner-karakterisztika akkor jött létre, amikor elkészült az első Ecstasy modell 1992-ben.
Mit szerettél volna elérni az Ecstasy-val?
Elsősorban jóval organikusabb hangzást, mint amit az akkori hi-gain erősítők produkáltak. Azt szerettem volna, hogy legyen egy dinamikus tiszta csatornája, egy Plexi-jellegű vintage megszólalása és egy modern torzított hangszíne, mindezeket pedig alacsony hangerőn is lehessen használni tónusvesztés nélkül. Érdekes egyébként, hogy az Ecstasy-t azonnal a hi-gain kategóriába helyezte mindenki, holott mai szemmel nézve nem is volt annyira az. A piros csatorna a mostani hi-gain erősítők mellett már szinte csak crunch-nak tűnik! (nevet) Anno persze egyből a Soldanóval hasonlították össze. A Soldano rendkívül jó volt, ez nem is lehetett kérdés, de mégis más világot testesített meg: nem azt mondom, hogy Fender-hangzást produkált, de tény, hogy némileg alapul vette a régi Fendereket és arra épített valami újat. Én azonban máshonnan jöttem, a zenei identitásomat Gary Moore, Rory Gallagher és az AC/DC adta, tehát inkább a Marshall tradícióit tartottam szem előtt, abból az alapkarakterből akartam korszerűbb, megbízhatóbb és kezelhetőbb hangzást kihozni, majd az egészet a saját képemre formálni.
Az Ecstasy papíron kétféle verzióban létezett, az egyik a tisztább 6L6-os amerikai, a másik a karcosabb EL34-es brit karaktert mintázta…
Így igaz, de nagyon hamar rájöttem, hogy a brit hangzásra kell szavaznom. Tudod, amellett, hogy roppant mód méltányolom a Fender-féle tiszta csatornák értékeit, a ‘90-es évek elején azzal szembesültem, hogy a kutyát nem érdekli ez, mindenkinek csak a torzított hangszín számít! (nevet) Ma már sokkal jobban értékelem a tiszta hangzást, mint akkor, eleinte én is a torz hangra fókuszáltam elsősorban. Ami a csöveket illeti, minden fajtának megvan a maga előnye, de tagadhatatlan, hogy az EL34-est jobban kedvelem, mint a 6L6-ost.
Mi volt a következő fejlesztés az Ecstasy után?
Az Ecstasy-t 1992-ben és 1993-ban folyamatosan gyártottuk, a reakciók pedig fantasztikusak voltak. A gitárosok imádták, egy dolog viszont zavarta őket: a rengeteg gomb és kapcsoló a panelen! (nevet) Valami szimplábbra és könnyebben áttekinthetőre vágytak. A gitárosok ugyanis szeretik az egyszerűséget, sokaknak közülük már akkor minden bajuk van, ha egy erősítőn öt gombnál többet látnak… Ezért aztán nekiláttam a következő modell tervezésének, a cél pedig egy régi Marshallokat és régi Fendereket idéző, letisztult és hagyományőrző típus lett, ami minden szegmensében a szolid visszafogottságot testesítette meg. A Shiva nevet adtam neki, és kombó formájában is elérhetővé tettem. Nem sokkal előtte az Ecstasy kombó-változata is napvilágot látott, de nem lett népszerű, mert 100 wattos, 2x12-es kivitelben készítettem, amitől olyan nehéz volt, hogy mindenkinek leszakadt a háta tőle! (nevet) A Shiva kombója viszont nagyot ment kereskedelmileg is: az Ecstasy kombó fiaskójából tanulva egyetlen 12-es hangszóróval szereltem, amit külön házba tettem és így elválasztottam az erősítőtől. Emiatt olyan bődületes mély tartományt produkált, akár egy 4x12-es ládára kötött fej, nem viccelek! A Shiva nevet a metafizikával és a spiritualizmussal kapcsolatos tanulmányaim inspirálták. A hinduizmusban a pusztítást szimbolizálja, ami ott nem negatív kicsengésű és jelentésű fogalomnak számít. Inkább abban a kontextusban kell értelmezni, hogy néha össze kell törnöd ahhoz valamit, hogy új dolgok születhessenek.
A Shiva létrehozásáig bezárólag a ‘70-es és ‘80-as évek klasszikus rockgitározási szokásait vettem figyelembe, a ‘90-es évek zenei változásait egy idő után viszont már nem hagyhattam figyelmen kívül. Annak ellenére, hogy személyes véleményem szerint a grunge-mozgalom semmi érdemlegeset nem termelt ki gitárfronton és a hangzások tekintetében sem mutatott kifinomultságot, az ezredforduló környéken magam is előálltam egy az akkori trendekhez jobban idomuló fejlesztéssel. Ez lett az Überschall, ami még jelentősebb gain-szinttel büszkélkedett, mint az elődei, de hát szükség is volt erre, hiszen már a nyakunkon volt a nu metal korszaka a mélyre hangolt riffekkel és a héthúros gitárok divatjával. Nagyon nem az én világom volt az sem, de üzletileg figyelembe kellett vennem a zeneiparban zajló változásokat. Erre a jelenségre reagálva jelentkeztem azzal a szörnyeteggel, melynek a prototípusa némileg még eltért a később sorozatgyártásba tett végleges konstrukció specifikációitól. Jól érzékelteti annak az időszaknak a felfogását, hogy amikor kivittem az Überschall prototípusát a NAMM Show-ra, mindenki elismeréssel bólogatott, számos gitáros viszont megjegyezte, hogy még egy kis gain azért elfért volna benne! (nevet) Úgyhogy visszamentem a műhelybe és az igényeknek megfelelően még brutálisabb gain-szintet határoztam meg a cuccban. Végül egy abszolút könnyen használható erősítő lett belőle, mindössze egy nagyon tiszta és egy döbbenetesen túlvezérelt csatornával láttam el, a kezelőpanelre pedig csak a legalapvetőbb potméterek kerültek. Egyike lett a legnépszerűbb Bogner-modelleknek, pedig eléggé eltért a korábbi erősítőim világától. Dacára annak, hogy nagyon feszes mély regisztere volt, képes volt rendkívül nyitott módon szólni. A rectifier-típusú erősítők uralkodását éltük akkor, a kemény zenék világában mindenki ilyenekkel nyomult, az Überschall pedig felvette a kesztyűt és komoly tényezővé vált ebben a súlycsoportban.
A Bogner erősítők disztribúciója hogyan működött a ‘90-es években Amerikában? Hatékonyan jelen tudtál lenni a piacon?
Az elején nagyon nehezen indult be ez a folyamat, szinte csak Los Angelesben és a város környékén lehetett Bogner erősítőket találni. A Los Angeles-i Make’n Musicban viszont dolgozott egy kiváló gitáros, Joey Brasler, aki egyben remek fickó is volt, nagyon kedveltem. Gyakorlatilag Joey vitte az üzletet, mert Greg Bales ugye Chicagóban élt és három havonta egyszer, ha lejött Los Angelesbe. Joey ismerte az összes nehézsúlyú szereplőt a szakmában Christopher Crosstól Walter Beckerig és a Steely Dan többi tagjáig, így rajta keresztül el tudtam eladni az erősítőimet. Persze minél több kuncsaftot szerzett nekem, annál nagyobb bajba kerültem, hiszen mindenki az erősítőjét akarta, én viszont meglehetősen lassan haladtam a gyártással, lévén egyedül voltam a műhelyben. Aztán később, amikor már nagyobb kapacitással rendelkeztem és elkezdtem járni a NAMM Showra meg a frankfurti Musikmessére, magam is nyélbe ütöttem pár üzletet: Németországban volt pár cég, amelyik fantáziát látott bennem, a hasonlóan fontos piacnak számító Japánban szintén, de Amerikában is egyre több disztribútor érdeklődött a terjesztés iránt. A legtöbbet viszont Joey Braslernek köszönhettem a márka befuttatásában nyújtott segítségéért. Sajnos a Los Angeles-i Make’n Music 1995-ben bezárt - azóta sincs egyetlen normális hangszerbolt a városban -, Joey viszont óriási szakmai karriert futott be: dolgozott a Voodoo Lab, a Rivera, a Line 6 és a Yamaha kötelékében, jelenleg pedig a Fender cég alelnöke, de ugyanaz a szeretetre méltó, kedves és jó lelkű srác maradt, aki mindig is volt.
Jelenleg milyen szinten áll a céged és zajlanak-e újabb fejlesztések?
Nagyobbak vagyunk, mint voltunk, de dolgoztak már többen is nálam. Jelenleg heten vagyunk, a legmagasabb létszám talán tizenkettő lehetett az évek során, de a mostani leosztás a jobb. Inkább vagyunk kevesebben, de ebben a csapatban mindenki tudja a dolgát, nincs gyenge láncszem. Ha úgy adódik, esetleg hívunk kisegítő embereket, de alapvetően azt vallom, hogy a kisebb kollektíva kevesebb fejfájással jár. Az újabb fejlesztéseket illetően az az elvem, hogy az ember csak akkor változtasson egy jól bevált formulán, ha nagyon muszáj! (nevet) Gyártjuk az Überschallt, az Ecstasy-t, utóbbinak pedig van egy újabb és még több opciót felvonultató változata, a Pandora. Amint látod, nincsen semmi drasztikusan új a tarsolyomban, a régi elképzelések mentén haladunk és továbbra is kicsiben űzzük az ipart, a minőséget viszont a jól ismert magas szinten tartjuk. Ez így kevésbé stresszes nekem, ami lényeges. Továbbra is keményen dolgozom, de nem hagyom, hogy a munka átvegye az irányítást az életem felett. Ha túl sokat feladsz az életedből a munka miatt, akkor mi értelme van hajtani? Nem is tudod élvezni az erőfeszítések gyümölcsét. Az ilyesmi nem egészséges.
A Bogner név a kezdetektől a profi muzsikusok terepét jelentik. Sosem gondoltál arra, hogy kedvezz az átlagos vásárlóknak is valami bárki számára elérhető konstrukcióval?
Nézd, nem arról van szó, hogy soha nem akartam ebben részt venni, egyszerűen nem vagyok jó üzletember és sosem tettem erőfeszítéseket annak érdekében, hogy feltérképezzem a kereskedelmileg legjövedelmezőbb területeket. Az üzleti résszel való bajlódás a szükséges rossz számomra, ezért inkább azokat a dolgokat helyezem előtérbe, amivel valóban szeretek foglalkozni. Volt egy rövid időszak, amikor elkezdtem különböző overdrive-pedálokba sűríteni a Bogner-hangzásokat, kijött egy egész széria ilyenekből, de annyira nem lelkesített a piacra dobásuk. Más gondolkodásmódot és szemléletet igényel az ilyesmi. Biztos vagyok benne, hogy nem töltene el örömmel, ha akkorára duzzadna az üzletem, mint például Paul Reed Smith vállalkozása. Inkább csinálom tovább kicsiben, így legalább a kezemben marad az irányítás. Minél nagyobb egy cég, annál kevesebb ráhatásod van az ott folyó ügyekre. Paul Reed Smith jelenleg tizenöt százalékos részesedést birtokol az általa alapított vállalatban, miközben állandóan üzleti meetingekre kell járnia, de ha megkérdeznéd tőle, hogy boldogabb-e, mint amikor kezdte, feltehetően azt válaszolná, hogy nem. Szerintem sokkal szívesebben állna még mindig a munkaasztal mellett, bokáig a fűrészporban! Nálam sosem a pénzcsinálás jelentette a fő motívumot. Természetesen szeretnék valamennyi pénz keresni, de nem mindenáron és nem olyan kompromisszumok megkötésével, melyek feltételei elfogadhatatlanok az értékrendem szerint. Aki valóban nagy pénzt akar szakítani, annak azt javaslom, ne ezt a szakmát válassza! (nevet)
Írta: Danev György
2024. március 26. 08:22