Az egyik keresztfater
Egyes írások csodagyerekként emlegetik, amit sietve elhárít magáról. Pedig nyugodtan lehetne szerénytelen, figyelembe véve, hogy négyévesen már az óvodában felfigyelnek különleges zongorista tehetségére. Zenei tanulmányait követően pályája szépen és meredeken ível felfelé: az Ocho Macho-t, a Kowalsky meg a Vegát megjárva számos produkcióban hagyja ott névjegyét: Random Trip, Electric Shock, Freddie, a Zoli Bandből lett Ocean Hills – hogy csak a legfontosabbakat említsük. Legújabban a Blues MD-vel az akusztikus muzsika világába látogat, de amire legbüszkébb, hogy Tátrai Tiborral és másik három kiváló zenésztársával életre hívják a godfater. névre hallgató, a szinte pillanatok alatt köztudatba robbanó formációt. Mindezek egyik mozgatórugója a fiatal, idén harminckét esztendős billentyűs, énekes, zeneszerző Szebényi Dani.
Napjainkra kezedben tarthatod a godfater. zenekar debütáló CD-jét. Pályád szépen ívelt felfelé, azért mégis megkérdem: gondoltad volna a kezdetekkor, hogy valaha Tátrai mesterrel közös zenekarban fogsz majd muzsikálni, mi több, közös kiadványotok lesz?
Gondolni nem gondoltam, de reméltem. Vágyálmaim között szerepelt, hogy talán egyszer majd megosztom a színpadot kedvenceimmel.
Első találkozásom Tibusszal egy stúdióban történt, még 2016-ban; mi a Random Trippel készítettünk felvételt, ő tőlünk függetlenül érkezett ugyanoda valamit feljátszani. Miután a helyszínen én voltam az egyetlen, aki ismerte a felvenni kívánt dalokat és el is tudta azokat énekelni, hát odahúzott, hogy tegyem meg. Utána a Random-bulikon is rengeteget játszottunk együtt. Innentől már – és ebben nagy szerepet játszott a kölcsönös szimpátia – folyamatosan motoszkált a fejemben a Tibusszal való közös zenekari munka, alkotás.
Borlai Gergővel és Gotthárd Misivel 2014 óta folyamatos a kapcsolat és a közös zenélés. Gergő régi harcostársa Tibusznak, így szépen alakult, fonódott össze a kapcsolati háló az elmúlt tíz-tizenegy esztendőben.
Azt mondják, csodagyerek voltál, már az óvodában felfigyeltek rád, amikor hozzáfértél a zongora billentyűihez. Tényleg: felérted egyáltalán?
Hogy csodagyerek vagyok-e, nem tudom. És nem is szeretném magam minősíteni. Az biztos, hogy nagyon kicsi gyerekkoromtól kezdve foglalkoztat a zene. Egészen pontosan négy évesen kezdődött, hatévesen már intézményesített zeneoktatásban részesültem, előtte hangszeres előkészítőre jártam. Sok bakelitlemez volt otthon, amit kicsi gyerekként már hallgatgattam és meg is szerettem. Ezek: Emerson, Lake & Palmer, The Beatles, Jean Michel Jarre, Vangelis, Mike Oldfield, Herbie Hancock és még sorolhatnám.
A zenei „karrierem” tehát úgy indult, hogy az óvodában lévő, ha jól emlékszem, digitális zongorán kezdtem hallás után pötyögni. Nem, nem értem föl, fel kellett, hogy rakjanak a székre, de a Kacsamesék dallamát már egy ujjal le tudtam játszani. Az óvónők felfigyeltek arra, hogy ezek a hangok nem összefüggéstelenül szólalnak meg; ennek és az akkoriban bevezetett fejlesztőprogramnak köszönhetően kiválasztottak, majd hangszeres előkészítőre küldtek. Az első zongoratanáromtól (Börzseyné Takács Andrea) tudom, hogy egészen kicsi korom óta improvizatív dallamokat csináltam. Azóta foglalkoztat a zene, a zeneszerzés és mindaz, ami ezt körülöleli.
Ért- e valami olyan konkrét zenei hatás, élmény, amelyről kijelenthetted: na, ezen a csapáson szeretnék elindulni!
Kettéválasztanám a kérdést: egyfelől, amikor tudatlanul, ösztönösen keresgéltem, mi az, ami érdekel, másfelől amikor elkezdtem tudatosan érdeklődni bizonyos dolgok iránt. Később, amikor eljutottam odáig, hogy meg tudtam nyomni a távirányító gombját, az MTV, meg a VH1 zenei televíziók csatornáján keresgéltem a nekem tetsző muzsikákat. Egyik nagy kedvencem lett a Metallica, megkértem a szüleimet, hogy vegyük meg együtt a Black albumot.
Amikor elkezdtük hallgatni, apám leállította és közölte: előbb jöjjön a Led Zeppelin, és csak azután a Metallica! Igaza volt: az indító Good Times, Bad Times komoly meghatározó élményt jelentett számomra. A sound, a hangkép, de alapvetően a zenekar nagyon-nagyon közel áll a szívemhez. Ez volt az első, de ahogy a zongoratanárnőmmel a Bartók Mikrokozmoszon haladtunk, az is meghatározó volt számomra. Csak úgy, mint a már emlegetett Emerson, Lake & Palmer, amely komoly vonulat az életemben, hiszen ezáltal kerültem közelebb az elektronikus hangszerekhez.
Első zenekaros élményem tizenöt évesen ahhoz a feldolgozásokat játszó bandához kötődik, amellyel kellemesen besörözve hazafelé mikrobuszoztam egy budapesti klubból. Amikor hajnaltájban, ténylegesen három óra valamikor megszólalt a rádióból Billel a 3.20-as blues, na, ott végelegesen eldőlt, hogy ezt az utat akarom járni, ez a zenei vonulat nagyon érdekel. Utána mindent annak rendeltem alá, hogy miként tudok közelebb kerülni ahhoz a zenei hangzáshoz, ami lefedi a zenei elképzelésemet. Hogyan tudom egyesíteni a progresszív muzsikát, a rockot, a dzsesszt, a klasszikus zenéket, az énekes popzenéket, és azt a rengeteg klasszikus tradíciót, amin felnőttem. Hogy ezeket a zenei hatásokat miként tudom megfogalmazni a saját nyelvemen, vagyis hogyan tudom „lefordítani”.
Ha már édesapádat említetted: van valamilyen családi kötődésed a zenéhez? Volt kitől örökölni a zenei vénát?
Édesapám részéről nem, a nagymamám zongorázott és énekelt.
A zongoraórákon túljutva klasszikus, majd dzsessz zenei képzést kaptál. Hol sajátítottad el ezeket?
A Solti György zeneiskolába jártam, a Maros utcába. Egy idő után elkezdtem orgonálni is, klasszikusokat játszottam. Templomi hangszerről van szó, nyertem vele egy orgonaversenyt, és egy alkalommal különdíjat. A Mátyás templom orgonistájához, művészeti vezetőjéhez, Hock Bertalanhoz jártam órákra, akkoriban ebben az irányban szerettem volna elindulni. Végül a könnyebb műfaj mellett döntöttem. Az a fajta improvizáció, amelyet az orgona nyújt, kevésbé elégített ki, a társas, kollektív rögtönzéseket sokkal jobban kedveltem.
Énektechnikát is tanítottak?
Soha nem tanultam. Azt szoktam mondani, én nem tudok énekelni, csak szeretek. Ehhez az iskolai énekóra, a szolfézs, a zeneelmélet adta az összes alapot. Még annyi, hogy harmadik-negyedik osztályosként énekkarra jártam. Megvoltak a kedvenc énekeseim, megfigyeltem a stílusukat és megpróbáltam úgy képezni a hangot, intonálni, ahogyan ők.
Érdekes, hogy korábban nem nagyon énekeltem, miután nem volt mondanivaló. Rengeteg zenét csináltam, főképp instrumentálist. Most, harmincegynéhány év után jött el az ideje, hogy elgondolkozzam azon, mit szeretnék elmondani, mi az, amiről szeretnék beszélni; úgy döntöttem, hogy ezt az oldalt is megmutatom magamból.
Visszaemlékszel az első szerzeményed születésének körülményeire? Csak dallamot komponáltál, vagy szöveggel együtt pattant ki a szikra?
Hat-hét évesen – és erről már beszéltünk – már pötyögtem a zongorán, ekkor készültek az első dalok. Ezek persze nem jelentek meg, magamnak írogattam. Sokat olvastam, nagyon szerettem a sci-fi, illetve a fantasy irodalmat. Tizenegy-tizenkét éves koromban írtam is sci-fi novellákat, ám ezek a fiókban maradtak. A zeneszerzés könnyen ment, ebben otthon éreztem magam; ellentétben a szövegírással, amely intim folyamat. Gondolataim megfogalmazása verses, vagy dalszövegszerű formában számomra sokkal nehezebb műfaj, miután nem értek még annyira „magyarul”. Ugyanis a magyar szöveg sokrétű, az alkotónak szakavatottnak kell lennie. Angolul viszont nagyon sok szöveget írtam, könnyebben ki tudtam fejezni magam. Valószínűleg azért, mert gyerekként sokkal több angol nyelvű zenét hallgattam, mint magyart.
Mik inspirálnak, milyen külső-, és/vagy belső hatásokra tudsz dolgozni?
Az inspirációk meglehetősen sokrétűek, nem lehet kiemelni közülük egyfajta módszert. Nagyúr a határidő, de a kreatív munkát nyugodt körülmények között szeretem elvégezni. Egyfelől magvas, nagy ívű gondolatok is be tudnak indítani, emellett a mindennapi életünk történései, vagy épp a természet, az emberek, a kapcsolatok, élmények, az érzelmek is szolgáltatnak témát. Valójában nem szabom meg, hogy honnan szeretnék inspirációt nyerni, próbálom a magam körüli aktualitásokat felhasználni. Lételemem az alkotás. Fontos, hogy kifejezhessem az érzelmeimet, vagy mindazt, ami megfogalmazódik, lerakódik bennem. Amit fejben nem vagyok képes magamban rendezni, azt beleviszem a zenébe.
Ha nem én írom a szöveget, legtöbbször Szepesi Mátyással dolgozom, aki ráadásul az egyik legkedvesebb barátom. Miközben írom a zenét, általában gondolok valamire. Előfordul, hogy egy dallamfoszlány szöveggel együtt születik meg a gondolataimban, ezt megpróbálom Matyinak vázolni, bevonni őt abba a hangulatba, amelyet a dallam megfogantatásakor éreztem. Egyáltalán nem biztos, hogy az elmondottakat maradéktalanul fel is használja, sokszor beleszövi a saját életének tapasztalásait, történéseit is. A végeredmény viszont egységes, megmutatja a kiindulópontot. Különböző emberek vagyunk, nem az a fontos, hogy a saját tapasztalataim egyfajta általános igazságként legyenek emberekre erőltetve, sokkal fontosabb, ha át tudok adni bizonyos hangulatokat.
Egyébként a közös zeneszerzői munka is nagyon inspiráló dolog. Mostanában rengeteget dolgozunk együtt Borlai Gergővel különböző dolgokon; úgy érzem, folyamatosan sikerül motiválnunk egymást, hogy a közös produktum a lehető legjobb legyen. Így volt ez a godfater. dalok összerakásánál is, de akár a lemez keverésénél is. Sokféle tevékenységet végzek, ám azt biztosan állíthatom, nagyon szeretek csapatban dolgozni!
Tanulmányaid rekonstruálásakor a Solti György zeneiskolánál tartottunk. Azt követően rögtön a Liszt Ferenc Zeneakadémia dzsessz tanszakán kötöttél ki?
Nem, nem, mert még bizonytalankodtam az elindulással kapcsolatban. A kettő között egy évet jártam a Bartók dzsessz konzi OKJ-s képzésére, amit a Zeneakadémiára történő felvételim miatt nem végeztem el. Ott, az alatt a három év alatt jött be a dzsessz az életembe. Útkeresés közben azon gondolkodtam, hogy a könnyűzenét mi könnyíti meg a legjobban: felmerült többek között a Kőbányai Zenei Stúdió is, a klasszikus zongoraművész pályát mindenképp elengedtem. Mindez a 2010 és ’14 közötti időszakban történt.
Gotthárd Misitől tudom, hogy ott, a konzervatóriumban ismerkedtetek össze, azóta elválaszthatatlan barátság köt össze benneteket.
Misivel még a dzsessz tanszak előtt találkoztunk, egy Egressy Béni dzsessz versenyen. Barátságunkat az alapozta meg, hogy a fárasztó napot követően kicsit belekóstoltunk a pesti éjszakába. De látásból már ismertük egymást a régi szombathelyi dzsessz táborból is. Amikor a tanszakon egy osztályba kerültünk, gyakorlatilag „kijelöltük” egymást, mondván: mi rockerek vagyunk, tehát barátok is vagyunk. Rockerségünkön túl nagyon fontos a kapcsolat emberi oldala, ami a mai napig összeköt bennünket.
Zenei részről talán ki is lógtunk a sorból, hiszen a dzsesszt mi nem a szvinges oldaláról közelítettük, bennünket egészen más aspektusból érdekelt ez a műfaj. A dzsessz klubok világa helyett arra koncentráltunk, hogy mit tudunk meríteni, tanulni ebből. Hogy mit tudunk a saját zenénkbe illeszteni, átültetni. Misivel elejétől a végéig azonos hullámhosszon, frekvencián rezegtünk. Közben zenekaroztunk, a diplomakiosztó koncerten már saját dalokat játszottunk. Emellett James Brownt, Stevie Wondert dolgoztunk fel medleybe.
Ha már szóba hoztad a zenekarozást: melyikkel kezdjük?
Jó kérdés. Már a dzsessz tanszak alatt – tehát a 2010-es évek legelejéről beszélünk – elkezdtem játszani többféle előadóval. Szerencsés embernek tartom magam, hiszen mindenütt nyitottan fogadtak, s ezzel egy nagyon izgalmas világ kezdett kinyílni előttem. Ugyanakkor ebben az időben nagyon jó barátságokat kötöttem. Így ismertem meg a barsszusgitáros Baranyi Gergőt, aki az egyik legjobb cimborám. Mint ahogy az sem kis dolog, hogy Király Viktorral és Király Lindával huszonegy-huszonkét évesen már nagyszínpadokra kerülhettem. Mondjuk, előttük is felléptem nagyszínpadokon az Attila Fiai Társulattal, vagyis Kalapács Józsival, Rudán Joe-val, Varga Mikivel, Mr. Basaryval és a többiekkel, mi több, velük Amerikában is turnéztunk.
Fontos állomás volt az Ocho Macho is. Misi (Gotthárd Misi – H.I.) régebb óta játszott velük. Szólt, hogy épp felszabadult a billentyűs pozíció, amelyre persze engem ajánlott. Jó másfél évet húztunk le együtt a zenekarban. Számomra ez a banda óriási előrelépésnek számított, hiszen megnyertük a Nagyszínpad programot, három kislemezt csináltunk, amelyből pár felkerült a később megjelent nagylemezre is, amely aztán aranylemez lett.
Ha ilyen szépen futott a szekér, miért lett „vége a dalnak”?
Mert mást akartam csinálni. Két esztendőt töltöttem a zenekarral, miután kiszálltam, Misi még hat évet maradt. Nem kell ezt túlgondolni, egyszerűen változás jött az életembe, nagyon felgyorsultak az események körülöttem. Rendkívül pörgős időszak köszöntött rám 2016-ban: két év alatt közel ötszáz koncertet játszottam, közben több tucat lemezen szerepeltem. Minden időmet lefoglalta a zene, még magamra sem jutott elég idő.
Akkoriban hívott el Henrik Freischlader a zenekarába, körbeturnéztam velük Európát. Ekkor kezdtem el dolgozni Fehérvári Gábor Alfréddal is a Freddie nevezetű bandában. Frédiről azt kell tudni, hogy az egyik eurovíziós dalválogatón tűnt fel; miután szép sikert ért el, zenekart alapított Tabár Zolival és Szabó Zével – utóbbi szintén jó barátom. Rajta keresztül megkerestek, hogy játsszam velük. Valamilyen szinten aztán én vezettem a zenekart, a lemezre pedig dalokat írtam.
Hogyan kerültél a Kowalsky meg a Vegába?
Mielőtt erre rátérnénk, beszélnék az előzményekről: a Freddie formáció viszonylag gyors történet volt számomra, mert épp menet közben hívtak el a Kowalskyba. Ekkor az előbbiekben említett Henrik Freischladerrel voltam turnéban, de emellett is nagyon sűrűn alakult az életem. 2015-16-ban jelent meg Gotthárd Misi lemeze, amelyen producerként, hangszerelőként és persze billentyűsként tevékenykedtem. Közben megalakult az Electrick Shock zenekar, velük Oroszországban turnéztunk, de Svájcban, illetve Nyugat-Európában is játszottunk néhány bulit. Ez volt az első közös zenekarunk Borlai Gergővel, akiben szintén egy igaz barátot találtam meg az évek során. Gergő ugyancsak hatalmas idolként lépett be az életembe (egyébként Misiébe is), egészen kicsi korom óta hallgattam a játékát. Ezek után óriási dolog számomra, hogy együtt tudunk alkotni, és a barátomnak mondhatom.
Visszatérve a Kowalsky meg a Vegához, 2017 végén igazoltam a zenekarba. Ez egyben meghozta számomra a letisztulást, kezdtem csökkenteni a projektjeimet, abban az évben talán negyven valamennyi produkcióval álltam színpadon. Nem sokalltam be, csupán annyi történt, hogy mindent megismertem, ami addig érdekelt, és a saját dolgaimra koncentráltam. Jött a Random Trip, ami fontos volt számomra, sokat játszottam velük. Ebben a csapatban, amely az improvizációra és a dzsemmelésre épült, szinte mindenki megfordult a szakmából.
A Random Tripre még visszatérünk, időzzünk még a Kowalskynál: a múlt évtized közepétől záporoztak az arany-, illetve platinalemezek, ezeket nem adják ingyen, ráadásul aligha jellemzőek a mai piaci viszonyokra. Mi az, amivel megfogtátok a közönséget?
Ha a zenekar stílusát meg kellene határozni, azt mondanám, hogy alternatív pop rock. Népszerűségük titkát nem tudnám megmondani, de azt igen, hogy a Kowalsky meg a Vega csapatában nagyon sok minden adott ahhoz, hogy sikeresek legyenek. Gondolok itt a formára, a nyelvezetre, ahogy a dalszövegek művészien, mégis könnyen érthetően vannak megfogalmazva, és rengeteg tanítást rejtenek. Mindez kiváló táptalajt ad arra, hogy olyan módon adja át az információt, hogy az közérthető legyen. Tizen-akárhány éven keresztül rengeteg munkát fektettek a srácok ebbe a zenekarba, amely meghozta a gyümölcsét. Mindig is odaadással, szorgalommal álltak a dolgokhoz, mindig is előtérben tartották magát a zenekart. És ez a mai napig töretlen bennük.
A Kowalsky meg a Vega életem egyik fontos állomása volt. Rengeteg dalt írtam a csapatnak, és örülök, hogy át tudtam adni azokat a zenei gondolatokat, amelyek megfogalmazódtak bennem és táptalajra találtak. Egyébként nem távolodtunk el egymástól teljesen, hiszen Béke címmel nemrég jelent meg a zernekarral közös dalunk.
(1).jpg)
Ezek után jöjjön a Random Trip. Mit tudhatunk bővebben a formációról?
Legfőképpen azt, hogy egy folyamatosan változó, improvizatív kollektíva. Két állandó szereplővel dicsekedhet, Delov Jávorral, aki egyben a művészeti vezető és DJ Q-Cee-vel. A menedzsmentet pedig a párom, Pozsogár Tünde képviseli Szepesi Matyival karöltve. Az egész nagyon közel hozzám.
Sokrétű és sokszínű társaság, ahol bárki megfordulhat, akinek valamilyen szinten köze van a zenéhez. A koncertek nagy részét a közös dzsemmelés teszi ki. 2011-12 környékén, amikor még csak rajongója voltam a csapatnak, sokat lépett fel a Random Trip színpadán az Instantban Mohai Tomi, Szappanos Gyuri, Pély Barna, Romhányi Áron, vagy Premecz Matyi. Magam 2014-2015 környékén kerültem be ebbe az állandóan változó csapatba.
Ekkor merült fel Delov Jávor fejében a gondolat, hogy ennek az egésznek egy lemez adna méltó, összefoglaló keretet. 2017-ben aztán meg is jelent Zenehíd címmel. Régi vágyaim teljesültek azzal, hogy közös számmal szerepelhetek Dés Lászlóval, de a közreműködők között szerepel Jónás Vera, Wolfie vagy Fábián Juli, akivel dalt is írtunk. De természetesen ott van Tibusz, a Margaret Island, az Ivan and the Parazol, az Irie Maffia vagy épp a Supernem legénysége is. A Random Trip egy olyan olvasztó tégely, ahol a pop-, rock és mindenféle zenei stílus találkozik.
Az említetteken túl még fellépett velünk Borlai Gergő, továbbá Karácsony János James, sőt vele, valamint Solti Jánoskával és Tibusszal eljátszottuk a Mindenki című LGT nótát is. Külföldi zenészek ugyancsak szép számmal fordultak meg a Random Trip dzsemmelő bulijain: így például Derrick McKenzie, a Jamiroquai dobosa, vagy az a Daniel Pearce nevezetű muzsikus, aki a P.B. Underground énekese, továbbá ez utóbbi teljes csapata. Ők egyébként az angol soul, funk jazzy, acid jazz vezető figurái, többször voltunk velük Rómában, bejártuk egész Olaszországot. Ez az improvizatív cirkusz a mai napig létezik. Aki ráér, jön; a lényege, hogy nem kötelező a részvétel.
Sok furcsa zenekari névvel találkoztam, de olyannal, mint a Zoli Band, még nem. Korábban róla is szó esett, beszélnél róla bővebben?
Az alapító Téglás Zoliról elmondható, hogy világsztár. Az Ignite zenekar énekes frontembere volt; magyar származású első generációs bevándorlók gyermeke, aki már Amerikában született. A Henrik Freischlader Band nagyjából másfél évig tartott, majd szétszéledtünk. A következő évben mintegy újabb inspirációként – Lukács Petán keresztül – jött az életembe Zoli, akivel azonnal kinyíltak bizonyos kapuk és sokkal szélesebb spektrumban.
A feladat az volt, hogy segítsek neki, illetve a Zoli Band nevű zenekarának lemezt készíteni. Kiutaztam hozzá Los Angelesbe, ahol olyan emberekkel találkoztam, mint például a huszonkét Grammy-díjas Howie Weinberg, aki a Soundgarden lemezeit is masterelte. Elkezdtük a lemez felvételeit, öt hónap alatt el is készültünk vele. Öt nótát írtam rá, az albumot félig Los Angelesben, félig Veresegyházán rögzítettük. Volt rajta néhány dal, amit Zolival ketten csináltunk, és felkeltette az egyik német kiadó figyelmét. Szerveztünk egy rövidebb európai turnét, ahol az egyik bulira lejöttek a kiadók.
Az ott hallottak alapján úgy döntöttek, szerződtetik a zenekart, mi pedig aláírtuk az úgynevezett worldwide szerződést. Egyetlen feltételük a zenekarnév megváltoztatása volt; onnantól kezdve lett a Zoli Bandből Ocean Hills. A csapat úgy állt össze, hogy Lukács Peta – akinek az egész Téglás Zoli ismeretséget köszönhetem – gitározott, Geröly Matyi dobolt, Horváth „Sexy” Gabi basszusgitározott. Zoli énekelt, én meg billentyűztem. Műfajilag amerikai alternatív rockot játszottunk. A grunge, a country, a rock és a metal izgalmas, érdekes, eklektikus keveréke, még egy kis U2 hatás is felfedezhető benne.
Ha nincs a Covid, minden valószínűség szerint valamely aréna rock csapattal, mint a Nightwish-sel, vagy Scorpionsszal, esetleg más, hasonló kaliberű zenekarral turnézunk közösen.
Most, a járvány elmúltával érdemes újra elővenni a témát, újra éleszteni a bandát, de ehhez új mondanivalók kellenek. Rajtam nem fog múlni, ehhez elég erőt és affinitást érzek magamban.
Azt gondolom, el is jutottunk a másik furcsanevű formációig, a godfater.-ig. Már a helyesírásával is bajok vannak: se nem magyar, se nem angol, se nem német. Ki találta ki ezt a formát és magát a formációt?
Nem volt egyszerű eljutni a megfelelő névig. Az alap, az első fotózás sötét napszemüvegben, fekete ruhában nyilván a „keresztapa” világát, a „maffia style”-t idézi, ám nem feltétlenül erre akartunk rájátszani. Valaki feldobta az ötletet, hogy „Keresztapa és Társai Zártkörű Részvénytársaság”, majd egyre fogyott a névhossz, végül maradtunk a sima Keresztapánál. Onnan már csak egy ugrás volt az angol fordítás, kis kezdőbetűvel és a végén a ponttal. Így alakult ki a végleges és egyébként teljesen egyedi megoldás, amely azt szimbolizálja, hogy ezek vagyunk mi – és pont. Ezzel is próbálunk kitűnni a sok tartalom közül.
Az alakulás története több szálon fut, valamilyen szinten történelmi időszerűség motiválta. Az én verzióm, hogy 2021 májusában egy koncerten szóltam Jávor Péternek, Tátrai menedzserének, hogy Tibusz nem akar-e új zenekart csinálni velem? Kiderült, hogy már régóta dédelgette a gondolatot egy új formáció lehetőségével, sok változat megfordult a fejében. Javasolta, hogy először csináljunk egy dalt, majd ebből egy produkciót, ez lett a Búcsúkeringő. Természetesnek vettük, hogy Borlai Gergő nem maradhat ki a csapatból, aki egyébként kategorikusan ki is jelentette: amennyiben Tibusz egyszer új zenekart csinál, csakis ő lehet a dobos. Tibusz dobta be Kéri Samut, mint basszusgitárost, majd később felvetettem, mi lenne, ha esetleg Gotthárd Misi is csatlakozna a bandához második gitárosként. Ezzel összeállt a család.
Az első lépések a közös videóról szóltak: rögtön megegyeztünk, hogy nem szeretnénk külön-külön feljátszott, „egymás mellett zenélős” videót csinálni, hanem egybe vesszük az egészet. Jöttek az ötletelések a repertoárral, amelynek fő célja, hogy Tibusz múltjából válogassunk. Végül a Hobo Blues Band, Skorpió és Bill dalokat vettük elő és játszottuk el a megfelelő módon, emellett elkezdtünk saját nótákat írni. Így született a Búcsúkeringőt is beleértve három szerzemény: az Álmok háza, amit Misivel írtunk még 2011-ben, Gergő pedig hozta a Hold a Földön címűt, amely még a lezárások alatt készült, és most testre szabta a zenekarra.
Már az elején eldöntöttük, hogy a zenekar esszenciáját nagyrészt az élő, együttzenélésből fakadó energia illetve erő adja, ezért szerettük volna élőben is rögzíteni a dalainkat. Februárra szerveztük a stúdiófelvételt, ami végül átcsúszott nyár közepére. Ez lett a 0 című első lemezünk hanganyaga, amelyet körülbelül másfél óra alatt vettünk fel. Erről készült egyébként az összes videoklipp, amely felkerült a zenekar Youtube-csatornájára. Számomra ez azért érdekes és fontos, mert úgy érzem, mindazokat a tradíciókat, amiket követünk, sikerült a mába átemelnünk, transzformálnunk.
A közönség visszaigazolta, hogy jó úton járunk, legutóbbi koncertjeink, a MŰPÁ-t is beleértve zsúfolt teltházzal mentek. Negyvennyolc óra leforgása alatt az összes jegy elfogyott elővételben. Innen léptünk tovább február 16-án az Akvárium nagy halljába, amely ezer fő feletti befogadó képességű, ott egy hónapra előre megvették az összes jegyet. Május 13-ra a Barba Negrát célozzuk meg, remélve, hogy ott, a nagyszínpadon is sokan lesznek ránk kíváncsiak.
A zenekar szikla szilárd lett, csináljuk az új dalokat, kristálytisztán látjuk magunk előtt az utat. És ne feledjük: a godfater. kapcsán olyan zenekarról beszélünk, amely mindössze hét (!) hónapja adta debütáló koncertjét! Célunk, hogy idén rengeteget koncertezünk, ezzel megalapozva egy olyan 2024-et, amikor reményeink szerint mindenhová eljuthatunk.
Sikerült a fiatalokat a godfater. mellé állítani?
Azt látom, hogy full vegyes korosztály jár a bulijainkra. Ahogy mondani szokták, három és kilencvenkilenc év között. Komolyra fordítva: kortól és nemtől függetlenül egyaránt képviselve van mindenki. Nyitottan játszunk, tehát sok minden belefér, s ezt maximális odaadással tesszük. Azt vesszük észre, hogy a közönségünk is ilyen. Abszolút nyitott, és abszolút különböző társadalmi osztályokból tevődik össze.
Mostanában az akusztikus formában való megszólalást preferálod. Elég volt a világ zajából?
Az akusztikust IS preferálom! Annyit tennék csak hozzá, hogy ez egyben visszafordulás is a gyökerekhez. Az akusztikus hangszerek világával indultam el az úton. Hobbiszerűen gitározgatom, a nagybátyámtól kaptam egy akusztikus gitárt. Nagyon szorosan kötődöm az analóg világhoz, ez fontos számomra. Ezért is kezdtük el Misivel a Blues MD nevezetű formációt; és jó hír, hogy a Dal 2023-ba bejutott a Szepesi Matyival írt dalom, a Vigasztaló, amely egy szál zongorával kísért ének.
Úgy gondolom, hogy most már csak saját zenei dolgokat csinálok, olyan produkcióban már nem veszek részt, amelynek az alkotási folyamatában valamilyen szinten nem tudok részt venni. Így mindenem megvan. Le van fedve a teljes szellemi egzisztenciám, ami fontos, mindent meg tudok valósítani. A godfater.-rel magyarul, hangosan és halkan, sokat és keveset játszva. A Blues MD angol nyelvű produkció – ez talán külföldre is irányul valamilyen szinten, és persze itthonra is.
A saját nevem alatt magyarul alkotok, az Electrick Shock zenekarral fúziós dzsessz rockot játszunk. Amiről kevesebb szó esett – de majd máskor –, az a Gary Willisel való közös munka. Borlai Gergő hívott el még 2019-ben, hogy quartetben játszunk együtt Garyvel és Llibert Fortunyval. Gary Willis a világhírű Tribal Tech zenekar basszusgitárosa, egyébként szólóban is aktív, nos, az ő zenekarának is a tagjai vagyunk Gergővel; nyáron talán csinálunk is valamit. Emellett közös lemezt készítünk Misivel, valamint olyan kiválóságokkal, mint az előbb említett Gary Willis, Borlai Gergő, Anton Davidyans, Fekete-Kovács Kornél, Bacsó Kristóf, Gudics Martin és Marcell. Rengeteg előadóval dolgozunk együtt, rengeteg információ gyűlt fel bennünk és rengeteg minden történt velünk az elmúlt években. És ezt mind a zenében, a dalszövegben tudjuk elmondani, remélve, hogy ezzel némi nyomot hagyunk magunk után az utókornak.
Sokat dolgozol mostanában. Csinálod, amíg bírod a tempót, vagy kissé lejjebb csavarod a lángot?
Röviden és tömören tudok válaszolni: Bírom a tempót!
Hegedűs István
.jpg)
2023. július 15. 05:06