MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

AZ ASIA-SZTORI

Kettős jubileumot ünnepel idén az ASIA: egyrészt pontosan 40 éve jelent meg a zenekar legendás debütalbuma, másrészt 30 év telt el az újjászületésüket dokumentáló Aqua lemez óta. Habár a szoftprogresszív AOR-alapcsapat John Wetton 2017 januárjában bekövetkezett halála óta nem kifejezetten aktív, a dupla évforduló kapcsán érdemes visszatekinteni a négyes szappanoperákat idéző kacifántos pályájára.

Az ASIA, mint a ‘80-as évek első szupergroupja, komoly meglepetést okozott az akkori rockszíntéren: adva volt négy minden hájjal megkent topmuzsikus, akik az előző éra progresszív nagyágyúinak számítottak Yes-, King Crimson-, ELP-, Roxy Music-, UK-, The Buggles- és Uriah Heep-tagságuk okán, mégsem saját pályájukon kívántak további szakmai babérokra törni, hanem pedigréjükkel szöges ellentétben állva, a kiváló szimatú John Kalodner támogatásától övezve az amerikai FM-rádiók hullámhosszait vették célba, azaz tehetségüket - eléggé el nem ítélhető módon - igyekeztek a korábbinál nagyobb pénzösszegekre váltani. Habár az alapító tagok - John Wetton basszusgitáros/énekes, Geoff Downes billentyűs, Steve Howe gitáros és Carl Palmer dobos - mindvégig kitartottak amellett, hogy a zenekar tervét nem Kalodner rajzolta a Geffen kiadó egyik íróasztalán, a bemutatkozó lemez anyagának ismeretében nehéz elhinni, hogy a koncepció nem első szándékból, tudatosan került kialakításra és teljesen spontán módon igázta le az addig a Journey, a Foreigner, a Toto és a Boston vadászterületének számító AOR-porondot. Bárhogy is történt, az ASIA széles közönségrétegekre kalibrált rádiórockja villámgyorsan meghódította a listákat, a Heat Of The Moment és az Only Time Will Tell megaslágerei és MTV-re szabott klipjei 10 millió eladott példányig repítették a névadó korongot 1982-ben, amely akkoriban mindent és mindenkit lesöpört a színről.

Egy évvel később már érkezett is a folytatás Alpha címmel, lévén addig kellett ütni a vasat, amíg meleg volt, ám hasonlóan kommersz tartalom ide, jellegzetesen hóbortos Roger Dean-borító oda, az Alpha elődje kereskedelmi sikereit megközelítőleg sem volt képes reprodukálni. Nem emiatt keletkeztek azonban feszültségek a tagok között, azok már korábban, az őrületes teltházak előtt lezajlott amerikai turnén szárba szökkentek. John Wetton és Steve Howe voltak azok, akik nagyon nem tudtak kijönni egymással, ami oda vezetett, hogy Howe kilépéssel kezdett fenyegetőzni. Nem segített a helyzeten, hogy a debüt irdatlan sikere miatt a zenekar a menedzsment és a könyvelők tanácsára nem tért haza Angliába a kedvezőtlen adózási szabályok miatt, az állandó összezártság a turnén és a következő stúdiós időszakban pedig még nagyobb konfliktusokat szült. Végül Wetton volt az, akinél elszakadt a cérna és ‘83 októberében vette a kalapját, bár ő maga úgy emlékezett később, hogy a többiek kötöttek útilaput a talpa alá. A hivatalos kommüniké szerint az Alpha gyalázatos eladási eredményei váltották ki a frontember távozását, a szakma azonban arról suttogott, hogy Wettonnak meggyűlt a baja az alkohollal és elsősorban nem megfelelő koncertteljesítménye miatt borult ki a bili. A végeredmény szempontjából persze nem számított, Downesnak, Howe-nak és Palmernek azonnal találnia kellett egy beugróst a vészesen közelgő decemberi japán turnéra. Nem meglepő módon Palmer korábbi ELP-s kollégája, Greg Lake lett a jolly joker, aki hasonló kaliberű és karakterű pályatársa helyére állhatott, vele készítették a sokáig csak bootleg formában elérhető kultikus koncertanyagot a Budokanban, mindazonáltal Downes már az elején érezte, hogy nem jó lóra tettek vele: hiányzott a kémia, az összhang, és Greg hangja amúgy sem volt elég direkt és átütő.

Lake legalább olyan gyorsan távozott, mint ahogy érkezett, az időközben zenekarvezetővé vált Downesnak pedig feltett szándéka volt, hogy kibékíti Wettont Howe-val. Eleinte úgy tűnt, hogy erőfeszítéseit siker koronázza, a tékozló Wetton visszatért, kisvártatva azonban kiderült, hogy a gitáros és a basszer/énekes közötti ellentétek áthidalhatatlanok, ami végül előbbi távozását eredményezte. Mandy Meyer személyében a svájci Krokus soraiból igazoltak Howe helyére gitárost, akivel a csapat újra elkapta a fonalat, ám az 1985-ös Astra lemez minden erénye ellenére - a Voice Of America, a Go és a Rock & Roll Dream slágerpotenciálja dacára - még az Alphánál is nagyobbat hasalt a kasszáknál.

Noha a feloszlás nem került szóba, a további közös munkát sem erőltették. Downes producerként Steve Howe és Steve Hackett közös anyagán, a GTR-on kezdett dolgozni 1986-ban, míg Wetton a Tom Galley által életre hívott és Glenn Hughest, Ray Gillent, Scott Gorhamet, valamint Max Bacont soraiban tudó Phenomena projektben vállalt szerepet, továbbá régi kollégájával, Phil Manzanerával készített közös lemezt. 1987-ben aztán minden előzmény nélkül megjelent egy új ASIA-dal, mégpedig Sylvester Stallone Over The Top mozijának filmzenealbumán. A szóban forgó (és a Bikini által lekoppintott) Gypsy Soulnak azonban semmi köze nem volt a zenekarhoz, a Giorgio Moroder által jegyzett darabon kizárólag Wetton szerepelt olyan stúdiómuzsikusok társaságában, mint például Dann Huff. 

A Gypsy Soul jó fogadtatása következtében viszont még abban az évben óvatos tapogatózás vette kezdetét az ASIA esetleges talpra állítását illetően, amivel egyidejűleg megkezdődött a stúdiózenészek végeláthatatlan népvándorlása a zenekarban. Downes és Wetton úgy tervezték, hogy az egykori Thin Lizzy-gitáros Scott Gorham és az A-ha turnédobosa, Michael Sturgis segítségével lehelnek életet a csapatba. Wetton mindkettőjüket ismerte a Phenomena projektből és úgy tűnt, hogy életképes lesz az együttműködés, ám tragikus módon a négyes a dallamos rockzene felfutásának évében sem volt képes normális lemezszerződéshez jutni. A felállás emiatt annak rendje és módja szerint szétesett, Gorham és Sturgis megalapították a 21 Gunst, Downesban az újra megízlelt zenekari munka azonban elvetette egy újabb lemez magvait. Persze addig még sok víz lefolyt a Dunán, hiszen ő maga Greg Lake-kel és Glenn Hughes-zal is kezdett kooperálni, majd a Rain projektet próbálta tető alá hozni Johnny Warmannel és Max Baconnel. Producerként továbbá részt vett Mike Oldfield Islands albumának elkészítésében és még egy szólóalbumra is futotta az erejéből. Bokros teendői miatt viszont lemaradt Wetton és Palmer kísérletéről, akik Uli Jon Roth billentyűsét, John Youngot elcsenve, illetve Alan Darby és Holger Larisch sessiongitárosokat csatasorba állítva indultak egy piacot szondázó európai hakniturnéra ASIA néven 1989 nyarán. 1990-ben aztán végre teljesült Downes vágya és elkezdődhetett a régóta tervezett lemez felvétele. A Then And Now speciális anyag lett, amolyan best of-típusú korong, mivel hat régi ASIA-sláger mellett mindössze négy friss szerzeményt tartalmazott. Ez utóbbiak közül a Summer a Scott Gorhammel és Michael Sturgisszel folytatott session felvételei közül került ide, míg a lemez húzódalát, a kislemezként sikert aratott Days Like These-t Steve Lukatherrel vette fel Downes, Wetton és Palmer triója. Az album ugyan mindössze a 114. helyre volt jó a Billboard Top 200-as listáján, de azért egyenletesen fogyott, minek következtében szép csendben felülmúlta az Astra eladásait. Az ASIA tehát kezdett újra prosperálni és egyre vonzóbbá válni a promoterek számára, mindössze az (egyik) állandó problémaforrást kellett megszüntetniük, azaz gitárost kellett találniuk a következő koncertekhez. A zseniális Pat Thrall lett a befutó, aki újító játékával a Pat Travers Band tagjaként és a lenyűgöző Hughes/Thrall lemezen már jóval korábban letette a névjegyét. A turné cinikus módon az 1990 novemberi szovjet koncerteken érte el csúcspontját, ahol 20 ezres tömegek előtt játszottak és amit meg is örökítettek az utókornak a Live In Moscow koncertlemez formájában. A korong egy stúdiófelvételt is tartalmazott, ám a Kari Anne megtévesztő módon nem az aktuális felállás új dala volt, hanem a Downes/Wetton/Gorham/Sturgis-féle csapat rögzítette 1987-ben, a gitárszólót pedig Francis Dunnery szolgáltatta hozzá. 

Azonban bármennyire is jó visszhangot váltott ki a közönségből a ASIA újbóli aktivitása, Wetton nem volt képes megemészteni az Egyesült Államok átrendeződött piacának közönyét, ezért a dél-amerikai koncerteket követően, 1991 tavaszán bedobta a törölközőt. Downes mindenképpen tovább akarta vinni a bandát nélküle is, elhatározását pedig csak erősítette, hogy Steve Howe újra kezdett érdeklődést mutatni a zenekar irányába, miután a fülébe jutott Wetton kilépése. Habár Carl Palmer nem igazán akart maradni, mert már elkötelezte magát az újjáalakult ELP mellett, a tervbe vett új stúdióalbum felvételére azért szakított némi időt. Égető szükség volt viszont egy karizmatikus frontemberre, és John Payne személyében a billentyűs rövid idő alatt meg is találta az emberét a posztra. Payne amolyan “futottak még” kategóriájú zenész volt a brit színtéren: sessionistaként dolgozott a The Who-énekes Roger Daltrey szólólemezein, futtatott saját bandát az MSG-billentyűs Andy Nye és a hajdani Iron Maiden-ütős Clive Burr oldalán, ami The Passion névre hallgatott, míg 1990-ben úgy tűnt, hogy ő lesz Jeff Lynne utódja az újjáalakulóban lévő Electric Light Orchestrában. Payne egy teljes évet töltött az ELO Part II lemez előkészületeivel, Jim Steinmannel dolgozott az anyagon, majd mindketten távoztak a névhasználati jogokkal kapcsolatos tárgyalások elhúzódása miatt, mielőtt bármi jó kisülhetett volna a dologból. Geoff Downes szemszögéből persze ennél jobb nem is történhetett volna, akinek egyébiránt nem Payne volt az egyetlen új szerzeménye: tudván azt, hogy Howe-ra és Palmerre nem alapozhat hosszú távon, a zenekarvezető fiatalításba kezdett a hangszeres posztokon is. Gitárosnak Al Pitrelli érkezett Alice Cooper csapatából, majd bevette Trevor Thornton dobost, a lemezfelvételhez pedig Simon Phillips és a Saxon-ütős Nigel Glocker is felsorakozott. Az 1992 nyarán megjelent Aqua annak dacára új életet lehelt az ASIA megfáradt testébe, hogy nem volt egységes lemez. Hogyan is lehetett volna, hiszen, mindössze az anyag felét írta Downes és Payne közösen, a többi szerzemény Downes Rain projektjéből, valamint a Greg Lake-kel közös és szintén hamvába holt Ride The Tiger felvételei közül került ide, de Payne is bedobott egy dalt a közösbe a The Passion demójáról. A Rodney Matthews impresszív borítójába csomagolt Aqua nem teljesített jól a listákon, ám ettől függetlenül a környezetvédelem érdekében szót emelő Who Will Stop The Rain dal a zenekar krónikájának egyik legragyogóbb fejezetét írta, Payne Ronnie James Dio és Glenn Hughes örökségét egyaránt magában tudó őserejű hangja, illetve Pitrelli keményebb élű gitározása pedig minden kétséget kizáróan pezsdítőleg hatott az ASIA stílusára.

Az viszont már meg sem lepett senkit, hogy a stúdiós felállást nem sikerült átmenteni a lemezbemutató turnéra: Palmer ígéretéhez híven továbbállt, Pitrelli pedig a Widowmaker zenekarral kapcsolatos szerződéses kötelezettségei miatt nem tudott rendelkezésre állni. Utóbbi helyét a hasonlóan energikus stílusú Vinny Burns vette át a Dare zenekarból, viszont az amerikai klubturnén ott volt mellette Steve Howe, kinek jelenléte rendkívül sokat számított a névhasználat legitimitása és a csapat alapvető létjogosultsága tekintetében. A koncertsorozat ugyanakkor azt is bebizonyította, hogy az ASIA a megváltozott zeneipari trendek hatására ugyanúgy persona non grata lett, mint a legtöbb hagyományos rockbanda, ami nem sok lehetőséget hagyott nekik: a feloszlás az elhivatott Downes számára nem volt elfogadható opció, az undergroundban való, kötöttségektől és elvárásoktól mentes szabadszellemű alkotás annál inkább, ami ironikus módon művészileg egyre magasabb szintű albumokat eredményezett a ‘90-es évek folyamán. Ennek első bizonyítékát az 1994-es Aria album szolgáltatta, mely egyértelműsítette Downes és Payne kreatív duójának életképességét, miközben egyre jobban belementek egy sajátosan melodramatikus, szimfonikus hatásoktól sem mentes rock-közeg kialakításába. A konzisztens anyagnak jót tett Al Pitrelli visszatérése, míg a dobok mögötti helyet egy másik régi ismerős, Michael Sturgis bérelte ki magának. Sturgis az elkövetkező 7 évben egyéb session-munkái ellenére is hűségesen kitartott Downes és Payne mellett, Pitrelli azonban látva, hogy az ASIA egyre jobban stúdióprojektté kezd korlátozódni, inkább olyan nagyobb karrier-lehetőségeket rejtő produkciók mellett tört lándzsát, mint a Savatage, a Trans-Siberian Orchestra és később a Megadeth. Utódja Aziz Ibrahim lett Simply Red turnézenekarából, ám a formáció kezdte végérvényesen elveszíteni tradicionális zenekarra emlékeztető alakját. Az 1996-os Arena lemez idejére az ASIA felfogásában szinte a Steely Dan brit megfelelőjévé vált. Ahogy a Steely Dan esetében egy idő után Walter Becker és Donald Fagen tandemére szűkült le az alkotói társaság, úgy az ASIA is gyakorlatilag Downes és Payne párosát és a körülöttük áramló session-muzsikusok végeláthatatlan forgatagát jelentette akkoriban. A Steely Dan adta párhuzamra egyébiránt rá is erősítettek azzal, hogy felbérelték Elliott Randall gitárost, a Dan egyik meghatározó figuráját, aki egyedi játékával erőteljes nyomot hagyott a korongon. Downes, Payne, Sturgis, Ibrahim és Randall mellett Tomoyasu Hotei és az ütőhangszeres Luis Jardim szerepelt az Arenán, ami korlátokat nem tűrő progresszív jellegével, latin és közel-keleti ritmusaival, valamint epikus dalszerkezeteivel máig a legkevésbé nyilvánvaló ASIA-műnek számít.

A ‘90-es évek végén felmerült az elméleti lehetőség az ASIA majdnem eredeti, azaz Steve Howe nélküli felállásának újjáalakítására, amiből végül semmi nem lett, így Downes és Payne zavartalanul folytathatta a munkát és mehetett előre a korábban kijelölt úton. A duó 1999-ben Sir David Attenborough Salmon: Against the Tides című természetfilmjéhez komponált aláfestő zenét, majd nekiálltak a hetedik stúdióalbumnak. A recept ugyanaz maradt, tehát nem kötöttek kompromisszumokat a dalszerzés és a hangszeres játék terén, így a 2001-es Aura az Arena egyfajta kiterjesztése lett. A nagyobb volumen a produkció minden szegmensét áthatotta: hallhatóan jóval nagyobb büdzsé állt az alkotók rendelkezésére, akik így egy 80 perces monstre lemezt készítettek, melyen felvonult a progresszív rockzene apraja-nagyja. Downes és Payne mellett újra színre lépett Michael Sturgis, Elliott Randall és Luis Jardim, de visszatért Steve Howe és Pat Thrall is. Ugyancsak tiszteletét tette az anyagon Tony Levin, Simon Phillips, Vinnie Colaiuta, Chris Slade, valamint a Saga-gitáros Ian Crichton, utóbbi társszerzőként is kivette a részét a munkából. Mindemellett a lemez jó lehetőséget adott egy skót származású angol fiatalember számára a nagyközönség előtti bemutatkozásra: Guthrie Govan korábban gitároktatóként és publicistaként kereste a kenyérre valót és a legenda szerint némiképp “ha ló nincs, jó a szamár is” alapon került az ASIA látókörébe, miután Brian Mayt és Steve Lukathert nem tudták megnyerni a felvételekhez. Govannel mindenesetre igazi aranybányára tettek szert, aki a következő öt évre az egykori AC/DC-ütős Chris Slade-del egyetemben a zenekar stabil tagjává vált.

A zenei trendek klasszikrock-szempontból kedvező fordulata közepette az ASIA tehát újra zenekari köntösét öltötte magára és élő organizmusként kezdett funkcionálni, és ezzel minden korábbinál aktívabb korszak köszöntött be Downesék háza táján. Európai és amerikai turnék követték egymást, majd leszerződtek a világ vezető progresszív zenékre szakosodott független kiadójához, az Inside Outhoz. Ezzel egyidőben Downes és Wetton elásták a csatabárdot és Icon név alatt folytattak közös munkát, amivel érezhetően kiengedték a palackból a szellemet. 2004-ben érkezett az Aura folytatása Silent Nation címmel, ami sok szempontból szakított a tradíciókkal: ez lett az ASIA első nem A-betűs lemeze, a borítóval elszakadtak Roger Dean és Rodney Matthews fantasy-világától, zeneileg pedig inkább az első album direktebb, rockosabb világát elevenítette fel a Downes/Payne/Govan/Slade-összeállítású kvartett. Újabb turnék jöttek, minek következtében a csapat méginkább megszilárdította helyét az európai színtéren. Ugyan Chris Slade átadta helyét Jay Schellennek, ettől függetlenül úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben, mert 2005-ben lendületből belecsaptak az Architects Of Time munkacímű kilencedik album munkálataiba. A zenekar mögött húzódó üzleti érdekek azonban végül éket vertek a billentyűs és az énekes/basszer megbonthatatlannak hitt egységébe: a világban tapasztalható reunion-láz láthatóan megrészegítette Downest, így az eredeti felállás sok pénzzel kecsegtető újjáalakulásáért a lemezkészítés kellős közepén hajította a rocktörténet szemétdombjára a Payne-éra olajozottan működő gépezetét. A félkész Architects Of Time-ot GPS név alatt fejezte be Payne, Govan, Schellen és a Spock’s Beard-billentyűs Ryo Okumoto, az anyagot pedig némileg megmosolyogtató módon John Kalodner támogatásával  jelentették meg Window To The Soul címmel. 2006 tavaszán bekövetkezett az ASIA szégyenteljes megkettőződése is, miután Downes, Payne, Wetton, Howe és Palmer megegyeztek abban, hogy 15 éves munkásságára való tekintettel Payne jogosult az ASIA Featuring John Payne név használata mellett koncertezni és lemezeket készíteni. Az eredeti négyes aztán világkörüli turnéra indult, melynek tokiói állomásáról DVD-felvétel készült, majd az olasz Frontiers kiadóhoz szerződve Phoenix címmel összerakták első közös anyagukat az 1983-as Alpha óta.

A 2008-as lemez hangulatában erősen a nosztalgiafaktorra épített, ugyanakkor a fogadtatása egyértelműen mutatta, hogy volt értelme újra közösködniük és ez előrevetítette a folytatást. A 2010-es Omega szintén hozta az eredeti ASIA koncepcióját, minőségét tekintve pedig még jobban sikerült, mint a Phoenix, mindazonáltal a 2012-ben kiadott XXX mutatta meg igazán a kvartett valódi ambícióit. Az XXX minden kétséget kizáróan a klasszikus csapat legerősebb munkája lett a debütalbum óta, ami egyben a hattyúdalukká is vált Steve Howe kiválása következtében. A legendás gitáros a Yes időközbeni visszarendeződésére kívánt koncentrálni, így a helyére egy ifjú titán, Sam Coulson került. Vele készítették a Symphonia koncertanyagot, majd a Gravitas lemezt 2014-ben, ami valószínűsíthetően a legutolsó ASIA-stúdióalbum volt a sorban. Wettont még abban az évben vastagbélrákkal diagnosztizálták, minek következtében az ASIA évekre inaktívvá vált. 

A frontember halála 2017 januárjában következett be, hetekkel azelőtt, hogy a Journey-vel közös nagyszabású amerikai turné elindult volna. A koncerteken végül Downes kollégája, a szintén Yes-tag Billy Sherwood segítette ki a bandát. Sherwood azonban nem volt kiköpött frontember-alkat, így a turné lecsengése után kizárólag basszusgitárosként maradt a csapatban. 2019-ben Ron “Bumblefoot” Thal (Sons Of Apollo, Guns N’Roses) épült be énekes/gitárosként, de Steve Howe is feltűnt a koncertek alkalmával, a Covid okozta kényszerszünet azonban nem hagyta kibontakozni az együttműködést. Az idei jubileumra újra koncertképessé tette magát a zenekar, Downes, Palmer és Sherwood mellé ezúttal Glenn Hughes korábbi segítőtársa, Marc Bonilla sorakozott fel, mint énekes/gitáros. Hogy ez így mennyire tekinthető ASIA-nak, nos, azt mindenki döntse el maga, bár lehet, hogy nem is ez a lényeg. Az elmúlt 40 évben csúcsmuzsikusok tucatjai fordultak meg a csapatban, mindannyian tudásuk legjavát nyújtva öregbítették az ASIA hírnevét, a dalok identitása pedig végig ugyanaz maradt: kérlelhetetlen zeneiségű klasszikus brit rock a legszentebb hagyományok szerint és ez az, ami igazán számít.

Danev György


2022. augusztus 1. 09:49

Minden jog fenntartva. 2022 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA