Allan Holdsworth - Gitárhősre emlékezünk a Road Games lemez története segítségével
Mi, újságírók előszeretettel használunk nagy szavakat. Nagylelkűen zengünk dicshimnuszt a szívünkhöz közel álló művészekről és ilyenkor az is előfordul, hogy átlépjük azt a vonalat, ami a dagályosságot hivatott elválasztani a tárgyilagosságtól. Jó példa erre, hogy hajlamosak vagyunk a legtöbb olyan rockgitárost gitárzseninek titulálni, akik átlagon felüli technikai tudással bírnak és népszerű zenekarokban alapozták meg hírnevüket. Pedig a gitárjátékot istenigazából megreformáló valódi gitárzsenik nincsenek ám olyan sokan, talán két kezünk is elég lenne a megszámlálásukhoz. Egyikük minden bizonnyal egy 2017-ben elhunyt angol úriember volt, kinek forradalmi játéka immár ötven éve inspirálja folyamatosan a hangszer rajongóit, a megszállott gitárosokat és a vájtfülű zenehallgatókat.
Emberfeletti manuális képességek, az átlag zenész gondolkodását messze meghaladó, már-már Debussy-t idéző kompozíciós elképzelések, sosem hallott akkordmenetek és absztrakt harmóniák, nem létező hangokból álló legato-futamok, mindezek által pedig meghatározó hangzás és eltéveszthetetlen dallamvilág - talán így lehetne röviden összefoglalni a dzsessz-fúziós gitárjáték koronázatlan királyaként számon tartott Allan Holdsworth innovatív művészetét, aki elképesztően markáns stílusával új és máig felfedezetlen dimenziókat nyitott az elektromos gitározás egén. Vagy ahogy egy másik legenda, Robben Ford summázta találóan: „Allan Holdsworth a gitár John Coltrane-ja. Nincs még egy ember ezen a bolygón, aki képes lenne mindarra, amire ő.” Az 1946. augusztus 6-án az angliai Bradford városában született zenésszel kapcsolatban azért is roppant találó John Coltrane nevének említése, mert gyerekként ő maga is a fúvós hangszerek bűvöletében élt. Halála előtti utolsó interjújában, melyet a Guitar World magazinnak adott 2017 áprilisában, így emlékezett erre: „Kölyökként nagyon érdekeltek a fúvósok, főleg a szaxofon hangjáért voltam oda. Minden vágyam az volt, hogy legyen egy ilyen hangszerem, de a fúvósok roppant drágák voltak már akkor is, a családunknak pedig egyszerűen nem tellett rá. Ezért apám úgy döntött, hogy szaxofon helyett vesz nekem egy gitárt. Nem voltam elragadtatva az ötlettől, eleinte egyáltalán nem hozott lázba a hathúros hangszer, pár hónap alapozást követően aztán valahogy ráéreztem az ízére. 14 éves voltam akkor.”
Az ifjú gitárospalánta zenei edukációját nagyban elősegítette, hogy az általa apaként hivatkozott anyai nagyapa, Sam Holdsworth jó nevű dzsessz-zongoristaként ténykedett Londonban és felbecsülhetetlen értékű elméleti és gyakorlati tudást adott át fiaként nevelt unokájának. A fiatal Allan így került kapcsolatba Bartók és Sztravinszkij munkásságával, ami nagy hatást gyakorolt formálódó ízlésére, ugyanakkor az ‘60-as évek elejének könnyűzenéje volt az, amit eleinte igazán játszani akart. Annak rendje és módja szerint amint lehetett, beszállt egy bluesbandába, hogy az észak-angliai klubszíntéren maga is elkezdhessen felfelé mászni a zenészek szamárlétráján. Akkoriban még ugyanolyan tradicionálisan kezelte hangszerét, mint mindenki más abban az időben, a különböző hangzások iránti kíváncsiság azonban egyre inkább kezdett teret nyerni felfogásában. A gitár mellett más hangszereken is megtanult játszani, így klarinéton, szaxofonon, hegedűn és brácsán, e tapasztalatok pedig rendkívüli módon befolyásolták gitározását. A fúvós és vonós hangszereken való játék komoly lökést adott a gitár alapvető perkusszív jellegét elutasító Holdsworth számára, aki ekkor már fáradhatatlanul kutatta a legato-technikára épülő folyékonyabb hangzás megvalósításának lehetőségeit, melyben a kifinomult dinamikájú, szaxofon jellegű hangformálásé a főszerep. Ezen törekvéseinek első megtestesülése az Igginbottom nevű angol progresszív rockzenekar 1969-es lemezén volt tetten érhető, ami megfelelő kiindulópontot jelentett számára a továbblépéshez. Az újdonsült csodagitáros szakmai körökben rohamosan emelkedő ázsiója azt eredményezte, hogy a ‘70-es éveket amolyan vándormadárként élte meg, zenekarról zenekarra, lemezről lemezre járva. Az egyaránt virágzó brit dzsessz- és progresszív rock-szcénák prominens képviselői mind tárt karokkal fogadták a radikálisan formabontó játékstílussal rendelkező gitárost: Tempest, Gong, Soft Machine, Tony Williams Lifetime, Jean-Luc Ponty, Gordon Beck, UK, Bruford - csak néhány név annak érzékeltetésére, hogy a dzsessztől és a rocktól saját bevallása szerint is egyenlő távolságot tartó Holdsworth hány különböző nagyformátumú zenekarban, illetve előadó oldalán fordult meg. Eme projektekben Allan elsősorban briliáns érzékű szólistaként alapozta meg hírnevét. Olyan volt, akár egy szaxofonos, aki csak akkor lép be a képbe, amikor eljön a fergeteges szóló ideje. Karrierjének e szakaszáról így mesélt, amikor 2006-ban lehetőségem nyílt személyesen is interjút készíteni vele a Rockinform magazin számára: „A Jon Hiseman vezette Tempest volt az első igazán komoly bandám. Nagyon élveztem azt az időszakot, rengeteget turnéztunk az Atlanti-óceán mindkét partján. Nagyon sokat köszönhetek Jonnak, aki elsőként adott lehetőséget nekem. Volt egy közös túránk a Soft Machine-nal, akik felkértek, hogy a Tempesttel párhuzamosan játsszak náluk is. Jon áldását adta a dologra, később azonban választanom kellett, és a Soft Machine mellett döntöttem. A Bundles lemezen dolgoztam velük, ami azt hiszem, kiállta az idő próbáját. Aztán jött a Gong, ami egy különösen izgalmas hangzású csapat volt, köszönhetően a két vibrafonnak. Sajnálom, hogy Pierre Moerlen már nincs közöttünk, túl fiatalon kellett elmennie… A UK-ba Bill Bruford révén kerültem és az első lemezük kiválóan sikerült. Bill Bruford, Eddie Jobson és John Wetton egyaránt kiváló muzsikusok voltak, de talán túlontúl erős egyéniségek is. Problémát jelentett, hogy lényeges kérdésekben nem értettünk egyet, például a zenei irányvonal meghatározásában, ami a színpadi jelenlétünkre is rányomta a bélyegét. A csapat két részre szakadt, Wetton és Jobson folytatták a UK-t, Bill és jómagam pedig összeraktuk a Brufordot, amit nagyon szerettem, viszont akkor már inkább a saját dolgomat csináltam volna. Ez volt az egyetlen ok, ami miatt végül otthagytam Billt.”
Holdsworth az évtized végére belefáradt a zsoldoskatona szerepkörébe. Noha Velvet Darkness című 1976-os önálló albuma csupán visszafogott kritikai fogadtatásban részesült, arra mindenképp jó volt, hogy ízelítőt kaphasson abból, milyen az, amikor a zenész a maga ura. Miután kiszállt Bill Bruford zenekarából, másodszor is nekifutott a szólópályának, de akkor már lényegesen több sikerrel. 1980-at írt a naptár, amikor Paul Carmichael basszusgitárossal, Gary Husband dobos-zongoristával és egykori tempestes kollégájával, Paul Williams énekessel megalapította az I.O.U. nevű fúziós bandát, aminek dalai végül egy azonos című szólólemez formájában keltek életre. Habár Britanniában éppen dühöngött a punk és a new wave, az I.O.U. különlegesen összetett zeneisége osztatlan sikert aratott szakmai körökben, a mértékadó Guitar Player magazin például az évtized egyik legfontosabb gitáros felvételeként hivatkozott rá. Holdsworth földöntúli játékának abban az időben már olyan rajongói voltak, mint Carlos Santana, John McLaughlin és Eddie Van Halen, utóbbival a brit gitáros akkor ismerkedett meg, amikor a UK a Van Halen vendégzenekaraként turnézott Amerikában 1978-ban. A két legendás zenész kapcsolata a turné végeztével is megmaradt, mégpedig olyannyira, hogy Eddie Van Halen eltökélte, ahol tud, próbál segíteni barátjának és példaképének érvényesülni a tengerentúli zenebiznisz kacskaringós világában. A Van Halen otthonának is tekinthető Warner kiadónál sikerült kijárnia egy ígéretesnek tűnő szerződést Holdsworth számára annak reményében, hogy ily’ módon, multis támogatással annak következő anyaga nagyobb figyelmet kaphat, a dolgok azonban nem teljesen úgy alakultak, ahogy az ünnepelt amerikai sztárgitáros eltervezte.
Pedig eleinte minden jól indult. Allan a pár évvel korábban Kaliforniába költözött Paul Williams segítségével maga is áttette székhelyét az angyalok városának környékére, ahol az eredeti I.O.U. zenekarral szerette volna beindítani amerikai karrierjét. Azonban rövid úton kiderült, hogy mindez olyan költségekkel járna, ami financiálisan megkérdőjelezné a projekt rentabilitását. Más lehetőség nem lévén, Holdsworth helyi társak után nézett: Williams szerzőtársként és énekesként természetesen adott volt, úgyhogy csak ritmusszekciót kellett kerítenie. Először régi brufordos kollégáját, Jeff Berlin basszusgitárost állította csatasorba, a dobos-kérdést pedig újdonsült los angelesi cimborája, Frank Zappa segítségével oldotta meg. Ahogy Holdsworth, úgy Zappa is megszállottja volt a stúdiózás világának, a közös szenvedély pedig azt eredményezte, hogy Allan sok időt töltött Zappa saját stúdiójában. Az egyik session alkalmával említette meg barátjának, hogy éppen dobost keres formálódó csapatába, mire Frank rögvest azt javasolta neki, hogy hallgassa meg a fiatal és roppant tehetséges Chad Wackermant, aki abban az időben épp az ő turnébandájában játszott. Allant egy szempillantás alatt meggyőzték a látottak és így az utolsó kirakós is a helyére került. A négyes rövid időn belül megkezdte az eleve izgalmasnak ígérkező lemezanyagon való előkészületeket, amivel kezdetét vette az a páratlan vesszőfutás, ami Holdsworth pályájának legrémesebb stúdiós élményét tartogatta.
A még embrionális állapotban lévő Road Games album koporsójába az első szöget a Warner kiadó emberei verték bele, ugyanis lila gőzük sem volt arról, hogy mit kezdjenek Holdsworth zenéjével, amit emészthetetlennek és eladhatatlannak tituláltak. Noha Eddie Van Halen miatt beadták a derekukat, igazság szerint még maga Ted Templeman, a Warner házi A&R-ese és producere sem hitt őszintén abban, hogy multikiadós szemszögből nézve bármi életképes dolog kisülhet az együttműködésből. A bizalmatlanság olyan mértékű volt Holdsworth-szel szemben, hogy a Warner kikötötte, a zenekarnak próbafelvételt kell készítenie a kiadó saját stúdiójában, ami persze a valódi lemezfelvételre szánt büdzsét terhelte. Ez volt a belépő, de nem tehetett mást, le kellett nyelnie a békát. Eddie Van Halen is jelen volt a demó felvételekor, amiről Chad Wackerman a Road Games 2019-es újrakiadásához készített jegyzetében ezt írta: „Eddie megjelent a demó készítésének napján és olyan volt, akár egy kisgyerek, aki beszabadult a játékboltba. Imádta, amit hallott, még a zongorához is odaült jammelni.” Azonban bármennyire is sziporkázott a csapat, az elkészült felvételek egyikét sem használták fel, mert olyan digitális felvételi módszer alkalmazására kényszerültek, aminek minőségét Allan nem fogadta el. „Ted Templeman mindent az irányÍtása alá vont” - mesélte a gitáros a Guitar Worldnek 2017-ben. „Szinte semmit nem engedett megvalósítani abból, amit elterveztem. Megpróbált kommersz síkra terelni, én viszont túl makacs voltam, és nem hallgattam rá, ezért nem ért váratlanul, hogy a megjelenést követően a Warner egyből kirúgott. Mivel nem jutottunk dűlőre egymással, a lemez befejezetlen maradt és végül EP formátumban jött ki. Nyomorúságos periódusa volt ez az életemnek.”
A Holdsworth és Templeman között az elejétől kezdve fennálló ellentétek már idejekorán oda vezettek, hogy az A&R-szakembernek esze ágában sem volt nagylemezt készíteni, úgy gondolta, egy piacot szondázó hatszámos minialbum bőven elég lesz. A szerencse viszont akkor sem szegődött a kvartett mellé, amikor végre elkezdődhetett az igazi stúdiómunka: “Az alapoknak kétszer kellett nekifutnunk a Hollywood-i Music Grinder stúdióban - emlékezett vissza Wackerman. “Az első körben sikerült őrületesen nagy dobhangzást kreálnunk, a cuccomat a stúdió nagy raktárhelységében állítottuk fel. Roppant izgatottak voltunk az elkészült anyag hallatán, ám időközben olyan technikai problémák merültek fel, hogy a kész sávokat a kukába kellett dobnunk, majd kezdhettük az egész felvételi procedúrát az elejéről.” Ekkor már félő volt, hogy a stúdióidőt és a lemezkészítésre szánt keretet egyaránt túllépik, amit a hangmérnök Allan háta mögött el is panaszolt a kiadónak. A Warner erre áldását adta arra, hogy harmadszor is felvegyék az anyagot, mégpedig úgy, ahogy a hangmérnök eltervezte. Egy hét sem telt el, és kiderült, hogy az elképzelés nem megvalósítható, a türelmét vesztett Holdsworth pedig jelezte a kiadónak, hogy kezébe veszi az irányítást. Templeman ekkor már kezdett beletörődni a helyzetbe, hogy kompromisszumok nélkül soha nem lesz előrelépés, bár még akkor is arra kötelezte a gitárost, hogy néhány naponta küldjön kazettákat a kiadóba, jóváhagyásra… Paul Williams éneke szintén nem nyerte el Templeman tetszését, ezért jelezte, hogy az éneksávokat újra kell vennie valaki másnak, aki lényegesen híresebb. Két nevet dobott be: az egyik Geddy Lee, a Rush frontembere volt, míg a másik az a Linda Ronstadt, aki szólóénekesként sikert sikerre halmozott a ‘70-es években Amerikában. Holdsworth csalódottsága leírhatatlan volt, majd megkérdezte, hogy ha ez számít, akkor esetleg régi barátja, a Cream-legenda Jack Bruce elég híres-e ahhoz, hogy elvégezze a feladatot? A Warner zeneipari szakembere rábólintott, a gitáros attól azonban nem tágított, hogy a címadó dalnak Williams hangjával kell lemezre kerülnie. Ezt szerencsésen át tudta verni a kiadón, így Jack Bruce végül a Material Real és Was There? című témákban szerepelt. Holdsworth azt is kijárta, hogy az anyag keverését a Music Grinderben Robert Feist hangmérnök végezhesse, aki képes volt olyan végeredményre jutni, ami közel állt Allan eredeti elképzeléseihez. Vérbeli angolként a gitáros nem tudta megállni és a keverés közben azért csak adott egy fricskát a kiadónak, amire Chad Wackerman így emlékszik: „A keverés vége előtt Allan hirtelen gondolt egyet és meghagyta Robert Feistnek, hogy tegye vissza Paul éneksávjait abba a két dalba, amit Jack Bruce-szal újraénekeltetett Templeman. Mit is mondjak, az anyag leadása után eltelt némi idő, mire a Warnernél ráeszméltek, hogy a bolondját járatták velük! Allan persze egyből megkapta a „Te ebben a városban soha többé nem kapsz munkát!”-telefonhívást, éppen ezért jelentett óriási elégtételt számára, hogy a Road Games dalt Paul énekével végül Grammy-díjra jelölték 1984-ben és maga az album is szép eladásokat produkált.”
Noha Holdsworth multikiadós kalandja egyszer s mindenkorra véget ért a Road Games után, az anyag sikere azt eredményezte, hogy a gitáros megkapta a zöld kártyát és továbbra is az Egyesült Államokban maradhatott. Következő lemeze, az 1985-ös Metal Fatigue a Road Games által kijelölt nyomvonalon haladva jutott a kreativitás csúcsára, a szakma máig ezt a korongot tartja a gitáros csúcsteljesítményének. Talán ő maga is érezte, hogy a koncepciót elvitte a falig, mert az 1986-os Atavachron már egy szónikus palettáját sosem hallott textúrákkal bővítő művészt láttatott. Ez volt az első olyan albuma, amin bemutatta a MIDI-vezérelt Synthaxe gitárszintetizátort, mellyel új távlatokat nyitott a gitár és a billentyűs hangszerek szintézisében. „A Synthaxe egy teljesen egyedi, gyönyörű hangszer, nagyon érdekes dolgokat lehet művelni vele” - mondta 2006-ban Budapesten, amikor erről kérdeztem. „Hat húr van az ember bal kezénél a fogólapon, másik hat pedig a jobbnál. A hangszer testén található hat kisebb billentyű, minden húrhoz egy, plusz két nagyobb, külön a három mélyebb, illetve a három magasabb húrhoz, valamint van egy billentyű a tenyér alatt, amivel mind a hat húrt egyszerre lehet szabályozni. A Synthaxe kitárt előttem egy ajtót, ami addig zárva volt. Végre olyan hangzásokat valósíthattam meg, amelyek gitáron meghaladták az addigi lehetőségeket, a segítségével közelebb kerültem ahhoz a finom hangképzéshez, amit fúvós hangszerekkel lehet produkálni. Rengeteget tanultam a zenéről már azáltal is, hogy kézbe vettem ezt a hangszert.” A furcsa instrumentum által megvalósítható különös textúrák ettől kezdve meghatározták szinte az összes szólólemezét a 2001-es Sixteen Men Of Tain-ig bezárólag, ami egyben az utolsó önálló munkája lett. Kollégái azonban továbbra is főként a gitárjátékáért rajongtak, így nem meglepő módon gyakran hívták vendégszerepelni: játszott olyan hard rock zenekarokkal és előadókkal, mint a Krokus, a Gorky Park, Alex Masi és Jeff Watson; készített közös fúziós lemezt Frank Gambale társaságában, illetve Jens és Anders Johanssonnal; elvállalta a Level 42 Guaranteed lemezének felvételeit, ahol legkiválóbb követőjét, a tragikusan fiatalon elhunyt Alan Murphyt pótolta; szólózott Stanley Clarke, Stuart Hamm és Jack Bruce anyagain, a 2000-es években pedig visszatért a progresszív rockhoz a K2 és Derek Sherinian kérésére. A billentyűk királyának is titulált Sherinian több lemezére meghívta gitározni, egy 2012-ben, a Hangfoglalás magazinban megjelent interjúnkban pedig így beszélt róla: „Ha csak rajtam múlna, akkor Allan az összes lemezemen játszana, de jól tudom, hogy ez lehetetlen. Egyébként bármennyire is csodálom a játékát, a kiadóm valószínűleg nem támogatna egy ilyen együttműködést. Holdsworth nevével ugyanis nem lehet albumokat eladni, ez a szomorú igazság. A lemezkiadás elsősorban üzlet, és ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Holdsworth a zenészek zenésze, akiért mindenki rajong, ez a szakmai elismerés viszont valamiért nem találkozott a nagyközönség ízlésével…”
Mindezzel a gitárzseni is tisztában volt. Jól tudta, hogy egyedi stílusú kompozíciói nem valók akárkinek. A legenda szerint azt mondogatta, hogy számára már az is hatalmas siker, ha a zenéjének esélyt adó zenerajongók húsz százaléka elégedett azzal, amit hall. Ez persze azzal is járt, hogy a művészetéből nehezen tudott megélni, többször került anyagi krízisbe, minek hatására számos hangszerétől meg kellett válnia. A sors igazságtalansága, hogy egy ekkora zenész-lángelmének ilyen méltatlan helyzetekkel kellett megküzdenie, talán ezért is döntött úgy a 2000-es évek elején, hogy lemezkészítés helyett a jobban jövedelmező koncertezésre helyezi a hangsúlyt. Bár szó volt arról, hogy Steve Vai Favored Nations kiadójánál 2006-ban megjelenik egy újabb Holdsworth-opusz, ez végül örökre a fiókban maradt. Páratlanul gazdag alkotói pályája teljessége azonban így sem szenvedett csorbát, olyan felbecsülhetetlen értékkel gyarapította a huszadik századi kortárs zenét, amit a zenetörténészek évtizedek múlva is fejüket vakarva próbálnak majd megfejteni.
Írta: Danev György
2021. augusztus 3. 06:40