Aki megelőzte a korát
Lélegző furcsa hajnalon… az 1971-es Táncdalfesztivál második helyezett dalának sikeréhez nem csupán az igényes, fülben maradó dallam, költői dalszöveg, de a Non-Stop frontember-énekesének különleges adottságai is szükségeltettek. Túlfűtött, érzelemdús hangszínét, hanghordozását a Non-Stopot követően kis ideig az Atlantisban, majd az úgyszintén fajsúlyos muzsikát zászlajára tűző Syriusban kamatoztatta. A hosszú évekre külföldi elkötelezettséget vállaló Turai Tamás énekes-dobos korát megelőző orgánumával – a hazai kulturális viszonyok sajátosságainak következtében – mégsem tehetett szert az őt megillető széleskörű ismertségre, elismerésre.
Jó néhány éve eltűntél a nyilvánosság elől. Időszakosan, vagy végleg vonultál vissza a színpadtól?
Bizonyos értelemben teljesen visszavonultam. 1989 őszétől felhagytam az aktív zenéléssel, azóta csak nagyon ritka alkalmakkor álltam közönség elé. Az utolsó szereplésem úgy hat-nyolc éve történt Szolnokon, azóta a színpad közelébe se kerültem.
Ugorjunk a kezdetekhez: mikor érintett meg először a zene?
Mint a legtöbb zenész, én is gyerekkoromban kezdtem, tíz évig tanultam zongorázni. Klasszikus képzést kaptam magántanártól. Sajnos abbahagytam, de a gimnáziumban épp formálódott egy amatőr zenekar, amelyben a két gitáros és a basszeros adott volt, a dobos viszont hiányzott. Tizenhat éves voltam ekkor, rábeszéltek, hogy vállaljam el, én meg igent mondtam. Azon túl, hogy egy srác mutogatott egy-két fogást, senki sem tanított dobolni. Autodidakta módon képeztem magam, a nótákat hallgatva, leszedve jöttem rá a fortélyaira. Egyetemi tanulmányaim 1967-ben Budapestre szólítottak. Házibulikon az akkor divatos slágereket, többek között Steve Winwoodot énekeltem, miközben egy srác kísért gitáron. Ezt hallva meghívtak egy amatőr zenekarba, ahol doboltam és énekeltem.
Az éneklés is autodidakta módon jött az életedbe?
Eleinte igen, később, már a Non-Stop- időkben, Katona Klárival együtt Bágyoni Géza bácsihoz jártam tanulni. Ő javasolta, hogy a meglévő bariton hangszínemet tornázzam följebb, míg a másik tanárnőm, Magdi néni kitalálta, hogy a tökéletes fejhangot le kellene vinni. Sokat nyúzott ezzel. Géza bácsi nagyon jó tanár volt, sokat tanultam tőle.
Winwoodon kívül milyen zenék fogtak meg?
Magyarországon nem nagyon lehetett akkoriban amerikai zenét hallgatni. A Szabad Európa Rádióban inkább Elvis dalai mentek, fekete muzsika nemigen fordult elő a kínálatban. Szerencsére az angol bandák közvetítésével beszivárgott a stílus olyan előadókkal, mint a Procol Harum, a Small Faces, és a már említett Steve Winwood. Ezt az irányt éreztem követendőnek, s a nótáikat bariton hangom ellenére is igyekeztem kipréselni magamból. Később tágult a kör, egy haver segítségével – hála a külföldről kapott Otis Redding lemezeknek – már hozzájutottam soul muzsikához.
Szegedről származom, ott, a nyári szünetben hazalátogatva a Novi Sad-i rádiót hallgattam, amit kiválóan foghattam. Emlékszem, a reklámblokk közben rendszerint lenyomtak egy Ray Charles-, Wilson Pickett-, vagy The Temptations nótát, amelyek teljesen újszerűek voltak itthon. „Betárazott” magnóval ültem a rádió előtt, hogy rögzíthessem az ott elhangzó dalokat. Még most is megvannak valahol ezek a szalagok. Annak ellenére, hogy kissé messze esett a fekete soul zenétől, nagy hatással volt rám Tom Jones I’ll Never Fall in Love Again című száma ’67-ből. Mindezek egyértelműen befolyásolták énekstílusomat.
Első ismertebb zenekarod a Non-Stop. Hogyan kerültél be a csapatba?
Egy amatőr együttessel, 1969 nyarán az egykori Vörös Csillag szálló (Svábhegy, Rege út, 1989-től Panoráma szálló, ma a Libériai Köztársaság Konzuli Képviselete – H.I.) teraszán játszottunk, amikor Lakatos „Bögöly” Béla mellett Zádor István, a Non-Stop együttes zongorista-zenekarvezetője is odajött hozzám, mondván, a hangom nagyon hasonlít Ray Charleséhoz. Egyben meghívott a zenekarba énekelni, amit azért nem vállaltam el, mert a zongora-gitár-basszus-dob összetételt az általam tervezett soul zenei előadásmódhoz fúvósok, vagy orgona nélkül kevésnek tartottam.
Eltelt egy év, közben kimaradtam az egyetemről, anyagilag nehéz helyzetbe kerültem, elmentem dolgozni. Az éneklést azonban nem akartam abbahagyni, feladtam egy hirdetést a következő szöveggel: „Soul énekes igényes zenekart keres – percussion jeligére”. Zádor rájött, hogy ki lehet a feladó mögött, s azonnal jelentkezett. Megjegyzem, egyedüliként. Közben náluk is változás történt, belépett a zenekarba Victor Máté, akivel az orgona kérdése megoldódott, és aki nagyszerűen fuvolázott is. Így már elvállaltam, 1970 novemberében a Non-Stop együttes énekese lettem. Az első közös fellépés ideje 1971. január 17-ére esett, a Magyar Rádió 6-os stúdiójában tartott koncerten. Zádor és Victor Matyi sok szép nótát írt, ezek közül – vélhetően ez utóbbi kapcsolatai révén – számos rádiófelvétel született. Közben a szerzők három nótával beneveztek az 1971-es Táncdalfesztiválra, amelyekből az elődöntőket követően a Lélegző, furcsa hajnalon című Victor Máté – Huszár Erika szerzemény jutott a döntőbe és onnan egészen a megosztott második díjig.
A Táncdalfesztiválra még visszatérnénk, előtte azonban érdekelne a véleményed, miszerint zeneileg, stílusban hová helyeznéd a zenekart? Ez azért is érdekes, mert a Non-Stop egészen egyedi, szokatlan muzsikát játszott.
Ha röviden akarnánk összefoglalni, azt mondanám: időnként popba hajló, de mindenképpen igényes, vokális-dallamos rockzenét játszó banda voltunk. Az igényességet a költészetbe hajló dalszövegek is alátámasztották, Fodor Ákos költő, Huszár Erika és Kántor István szövegírók segítségével. Sajnos már egyikük sincs az élők sorában.
Milyen jellegű közönség járt a bulijaitokra, és hol volt a klubotok?
Egyetlen állandó helyünk a Stefánia úti Tiszti klubban volt, ahol heti rendszerességgel léptünk fel. Emlékezetem szerint inkább a fiatal, értelmiségi közönség lehetett túlsúlyban. A fővároson kívül jártuk a vidéket is, több kultúrházban megfordultunk. Eleinte, a repertoár szűkössége okán angol nyelvű nóták is előkerültek. Egy alkalommal egy valószínűleg már nem szomjas, borízű hang tulajdonosa felordított a színpadra: „Jimit, mert letépem a Marshallt!” Volt tehát ilyen élményünk is, de a Non-Stop sikeresebb nótái később elég széles körben lettek ismertek.
Nyáron, a Balatonon, az Expressz ifjúsági táborban zenéltünk egy komphajón. Komár Lacival az Expressz táborban laktunk Földváron, este pedig kifutott a hajó, ahol „telt házzal” zenéltünk. A fesztiválon elért második helyezés jutalmául kaptuk az őszi, központi ORI-turnét, ahol az LGT előzenekaraként léptünk fel. A Balatonon sikerült összeszednem egy jó kis torokgyulladást, amitől egy hétig alig tudtam énekelni. Emiatt sokat veszekedtünk. Amúgy sem érdekelte a többieket, hogy az alapvetően bariton hangommal H-t és Ciszt kellett énekelnem, ami tenornak is megerőltető. Amikor kértem, legalább a turnéra transzponáljuk lejjebb a nótákat, fensőbbségesen közölték, „majd írsz magadnak olyanokat, amelyek lejjebb lesznek!” Akkoriban a Non-Stop sajnos nem volt éppen egy baráti társaság számomra.
cAz éneklés mellett dolgoztál, vagy főállású muzsikusként tartottad fönn magad?
Eleinte igen, de a zenei élet sajátosságai miatt nem jártam rendesen dolgozni, s ezért kirúgtak. Onnantól kezdve főállású zenésznek számítottam.
Visszatérve a fesztiválra és a második díjra: meglepett benneteket az előkelő helyezés?
Matyi arra számított, hogy megnyerjük a fesztivált. Ahogy hallottam, akadt ellendrukkerünk is a zsűriben, komoly vita folyt ott. Az Illés nagyon jó szerzeménnyel (Elvonult a vihar – H.I.) indult, vele osztoztunk a második helyen, de az első helyezet nóta (Fák, virágok, fény - Zalatnay Sarolta – H.I.) kevésbé győzött meg…
Azért is kérdeztem, mert állítólag a zenekar és környezete számtalan levelezőlapon szavazott a dalra, s ezek a voksok valahol eltűntek. Legenda, vagy igazság?
Mint említettem, ’71-ben mindhárom elődöntőre beneveztünk egy-egy nótával: két Zádor István-, és egy Victor Matyi szerzeménnyel. Ismert, hogy ez utóbbival jutottunk a legmagasabbra. A várható siker miatt a zenekar döntött úgy, hogy a Lélegző furcsa hajnalonra adjuk le postai úton a közönségszavazatokat, amelyekkel sikerült is döntőbe juttatnunk a dalt. Csak mi magunk – a környezetünket is beleértve – több ezer levelezőlapot töltöttünk ki.
A következő évben – ezt már Pinyótól (Köves Miklós, a Non-Stop, később a Piramis dobosa – H.I.) tudom, hogy a Somló Tomival készült, Ó, micsoda éjjel című nótával neveztek be. A jó szokáshoz híven beküldtek háromezer darab szavazólapot, ám a műsorvezető ismertetése szerint mindössze ötszáz szavazat érkezett a dalra…
A Táncdalfesztiválon elért eredményre való tekintettel felmerül a kérdés, vajon miért nem lehetett nagylemezetek?
Az elért sikerek ellenére a zenekar még nem volt akkora sztár, de a zenekarvezető Zádor sem volt igazán jó üzletember. Intelligens, végzett orvos, de meglehetősen befelé forduló ember, mindemellett jó zeneszerző volt. Ahhoz, hogy a zenekar érdekeit hivatalos fórumokon képviselje, azonban nem volt eléggé simulékony, vagy épp erőszakos. A nagylemezt – ami egyébként később, Somló idejében sem valósulhatott meg – viszont ki kellett volna verekedni a lemezgyárnál. Akkoriban még nem voltak menedzserek, akik a művészeket mentesítik ettől a feladattól.
Hogyan és miért következett be a váltás Somló Tamással?
Mint említettem, nem a legjobb hangulat uralkodott a bandában. Sokak egybehangzó véleménye szerint, látván a sok veszekedést, Presser ajánlotta a zenekar figyelmébe Somlót, akit nyilvánvalóan az akkoriban feltörekvő Non-Stopban szeretett volna felfuttatni a későbbi LGT csatlakozás előtt. Be is jött… Ugyanakkor Vágó Pál „Paja” gitárost Závodi Janóra cserélték. A többiek, Victor Matyi billentyűs-fuvolás-szerző, Köves Pinyó dobos, Benkő Róbert basszusgitáros, és persze Zádor István zongorista, maradtak. A váltás azért is érintett rosszul, mert úgy gondolom, ez a felállás dolgozott meg a sikerért, ami a Lélegző furcsa hajnalonban kiteljesedett. A nóta azóta is legenda. Remélem, nem tűnök szerénytelennek, de ehhez az éneklésem is nagyban hozzájárult; ezt a stílust én honosítottam meg, de ezzel a hangszínnel is egyedül voltam. 1971 decemberében jöttem el a Non-Stopból, ahol egy évet töltöttem.
Victor Máté szerint nehezen bírtad a másfél órás terhelést; noha énekesnek kiváló voltál, színpadi frontemberként kevésbé álltad meg a helyed. Mi a véleményed erről?
Fiatal koromban nem voltak hangterjedelmi korlátaim, bírtam a magasakat. Ezzel együtt a hangképzésem nem volt alkalmas azokra a magas regiszterekre, amelyeket Matyi, vagy Zádor írt; legalábbis hosszútávon nem, mert a baritonommal később egyre kevésbé bírtam az A-, H-, illetve Cisz hangok okozta megterhelést. Ami a megjelenést illeti, vékony testalkatú, 183 cm magas egyetemistaként nem voltam showman a színpadon. Miként egy barátom fogalmazott, „egyetemistának énekes, énekesnek egyetemista”. Annyit azonban megjegyeznék, előbbre szaladva az időben, hogy Molnár Ákos a Syriusban a saját lágémra írta a zenéket.
Rövid időre megfordultál az Atlantisban is. Melyik időszak volt ez, és milyen zenét nyomtatok ekkor?
Danyi Attilának volt egy kisbusza, amelyen a zenekart szállította. Tudomására jutott, hogy le akarnak cserélni Somlóra, s erre figyelmeztetve hívott az általa újjászerveződő Atlantisba. Érveit egy nagyon komoly, három hónapos adriai szerződéssel is alátámasztotta. Egyrészt az ajánlat nagyon vonzónak tűnt, másrészt szabadulni akartam a Non-Stopban rám nehezedő nyomástól; amikor kiderült, hogy a szóbeszédnek van valóságalapja, elfogadtam az ajánlatát. Korán felismertem, s később muszáj volt valamennyire változtatnom rajta, de Zádorhoz hasonlóan magam sem vagyok önmenedzselős, vérbeli üzletember típus.
Danyi Attila basszusgitárossal, Ivanov Péter gitárossal, Váradi „Vadölő” Lászlóval a doboknál, Szidor Lacival a billentyűk mögött és velem tehát összeállt az új Atlantis. Vadölővel, aki egyébként roppant tehetséges zenész volt, nem tartott sokáig az együttműködés. Komoly alkoholproblémái adódtak, így már egy másik, fiatal dobossal utaztunk Porečbe. Danyi vett nekem egy kongát, így Santanát is tudtunk játszani, de Rod Stewartot is műsoron tartottuk. A felsoroltakon túl Black Sabbath-, illetve Uriah Heep-nóták is szerepeltek a programban, amelyek – amellett, hogy a hard rock műfaj ekkor élte virágkorát – igazából Attila ízlését tükrözték. Végül is az akkori divatnak megfelelő, kizárólag külföldi sikereket játszottunk. Ez a „kirándulás” 1972-ben történt.
Somló LGT-be való leigazolásakor aztán visszatértél a Non-Stopba.
Az Adriáról hazatérve nagyon kevés fellépési lehetőség adódott, az albérletet pedig fizetnem kellett. Így, amikor 1973 év elején visszahívtak a Non-Stopba el kellett vállalnom, főképp anyagi okokból.
Victor Matyi ekkor már nem volt, Pinyó is csak rövid ideig maradt, miután a Piramis elődzenekarával, benne Som Lajossal és Varannai Pistával Svájcban vállaltak vendéglátózást. Fehér Lajos jött dobolni, vele ismét lenyomtunk egy nyári Expressz ifjúsági tábort. Lajost később Solti Jánoska váltotta, aki elhozta Angyal „Alkalmas” Józsefet a Theátrumból: ő nagyon jól szaxofonozott, fuvolázott és hegedült. Az előző években Matyi és Zádor ontották a nótákat, tehát volt miből válogatni. Rádiófelvételünk ekkor már nem született, viszont számtalan koncertlehetőségünk adódott.
Az úgynevezett „nagy” Syrius után a harmadik formáció énekese lettél. Hogyan kerültél be a csapatba, és milyen koncepcióval álltatok fel?
Ennek előzménye, hogy Vadölő még az Atlantis-korszakban lecipelt az Erzsébet sörözőbe, ami akkoriban afféle zenész találkahely volt: összeismerkedtem Orszáczky Jackie-vel, Pataki Lacival, Török Ádival, és még jó néhány meghatározó szakmai arccal, akik addigi szerepléseimet ismerve befogadtak. Jackie aztán különböző jam session-ökre hívott, amelyeken részt vettek a hazai rock-, blues-, és a dzsessz élet kiválóságai. Ezek közül is kiemelkedő jelentőségű az 1973. december 30-i, Derkovits Ifjúsági Házban Orszáczky által szerevezett happening, amelyben egy általa írt, egybefüggő szvitet mutattuk be közismert, élvonalbeli szereplőkkel.
Amikor a „nagy” Syriusnak ’73-ban vége lett, egy évig Miklóska Lajos igyekezett pótolni Jackie-t, majd Baronits új koncepciót akart kialakítani, ezért visszahívta az őstag Molnár Ákos szaxofonost, aki nagyon jó és szorgalmas zeneszerző volt. Friedrich Károly pozaunos, mint új zenekari tag ajánlotta be Sipos Endre trombitást, a régi felállásból Pataki László billentyűs, Veszelinov András dobos és Tátrai Tibi maradt. Az új felálláshoz új énekest kerestek, így kerültem Tátrai Tibi ajánlására – akivel még 1969-ben barátkoztunk össze – a Syriusba. Külön basszusgitárost nem akartak foglalkoztatni. Bár rövid időre történt egy próbálkozás Bajka Imi barátommal, aki később a Miniben játszott, de itt a Syriusban ez nem jött össze. Sipos és Friedrich basszusozott, az előbbi – Tátrai szerint – túl dzsesszesen. Ám, ha a helyzet úgy kívánta, Tibi nyúlt a négyhúroshoz.
Csepelen játszottunk a Non-Stoppal, amikor testületileg eljöttek meghallgatni: tetszettem nekik, elhívtak, és én örömmel mondtam igent. Bepróbáltunk egy új műsort, egyetlen nótát sem vettünk át a régi repertoárból. Első koncertünket 1974. június 2-án az Egyetemi Színpadon tartottuk. Óriási elismerésnek, szakmai elégtételnek éreztem, hogy a Syrius énekese lehettem.
Az új formáció legalább egyetlen nagylemezt kiadhatott, a támogatás is nagyobb volt, mint az előzőé. De a közönség hogyan fogadott benneteket?
Az előző összeállításhoz képest mindenképp közérthetőbb zenét játszottunk, akkor divatos, sok fúvós felállással. Molnár Ákos, mint legfőbb dalszerző és zenei mozgatórugó közel sem tekinthető annyira progresszívnek, mint elődei közül bármelyik muzsikus, de nagyon jó nótákat írt. Igényes, jól megszólaló zenekar állt a színpadra, a közönség szerette. Nem én fogalmaztam meg, de állítólag Miklóska Lajossal szemben azért is fogadott el a rajongótábor, mert meg sem próbáltam utánozni a zseniális Jackie-t, hanem magamat adtam.
Ami a nagylemezt illeti, sajnos a Rottenbiller utcai stúdió technikai felszereltsége négysávos hangrögzítőjével meglehetősen elavultnak számított (például az úgynevezett „kötési”-, más szóval utólagos korrekciós lehetőség hiánya), ennek következtében a felvétel minősége eléggé gyenge volt. A rádiófelvételekkel összevetve, ez utóbbiak javára, érezhető a különbség. Az elkészült lemez fakó hangzású, például az énekhangnál sem jöttek ki a rám jellemző hangszínek. Ennek ellenére a zenei anyag igen nívósra sikerült.
Hiába vettük fel a Széttört álmok című szvitet, Erdős Péter annak állítólagos pesszimista szövege miatt nem engedte prés alá. Tudni kell, hogy az eredeti Jackie-féle anyagot Lengyelországban, illetve Csehszlovákiában több tízezer példányban megrendelték; Molnár Ákos kiválóan meghangszerelte, én pedig felénekeltem. Na, ezt az anyagot törölte le a hanglemezgyár! Arra viszont lehetőséget kaptunk, hogy a szvit miatt kieső A-oldalt megtöltsük. Nagyon rövid idő alatt új számok készültek. Így született meg – egy-két gyönyörű dal mellett – a címadó Széttört álmok, amelynek semmi köze a szvithez.
A Széttört álmok album egyben a Syriusbeli pályafutásod végét is jelentette, ezután hosszú évekre a külföldi vendéglátózás mellett kötelezted el magad.
A lemez 1976-os megjelenése már külföldön ért. Ami a Syrius végét illeti, a problémák már ’75 április-májusában kezdődtek, amikor Baronits elvállalt egy kéthónapos Szovjetunióbeli turnét. Akkori zongoristánk, Fogarasi nem akart velünk tartani, ezután hiába kerestünk meg több muzsikust is, senki sem vállalta. Végül billentyűs nélkül vágtunk neki az utazásnak. Hazatérésünk után Shöck Ottó, előzetes ígéretéhez híven, csatlakozott az együtteshez, és a készülő lemezre már írt dalokat.
Baronits igazi menedzser, nagyon jó szervező volt. Számos helyen léptünk fel, mégis megéltünk néhány tagcserét: előbb Pataki távozott az Atlasba, utána rövid ideig Fogarasi János billentyűzött, majd jött Schöck Ottó. Őt Halász János követte. 1975 szeptemberében Tibusz is kilépett, elment Horváth Charlieval muzsikálni, később pedig vele a Generálba. Halász egy Marsal Géza nevű gitárost hozott helyette.
Miként a Non-Stopban, itt is akadtak emberi problémák. Sipos Bandi, aki egyébként profi zenész volt, nem a legmegfelelőbb stílusban adott hangot szakmai véleményének, nem ismerte el Molnár Ákos – szerintem kitűnő – munkásságát. Csak kritizált, de nem állt elő semmilyen alternatív elképzeléssel. Baronits üzletembernek kiváló, ám zenekarvezetőnek erélytelen volt, nem tudta uralni a helyzetet. Ennek következtében a zenekar hangulatilag szétzüllött. Az állandó tagcserék eredményeképp a Syrius muzsikája felhígult, később elveszítette eredeti funkys, dzsesszes jellegét, engem pedig már nem is pótoltak fajsúlyos énekessel. Nem csoda, hogy évek múltán a Marczibányi téri Művelődési Házban már kifütyülték őket… Lassan már elveszítettem a hitemet, más irányba kezdtem kacsingatni. Az sem tetszett, hogy a koncerteken a hosszú hangszeres szólók mellett énekesként viszonylag kevés feladat hárult rám, így nem éreztem azt a súlyt a vállamon, azt a felelősséget, amit a Non-Stopban.
1975. december 5-én a Magyar Rádió (Victor Máté segítségével, és a lemezgyárral ellentétben) kiváló hangminőségben rögzítette a Fővárosi Művelődési Házban megtartott koncertünket, amelyre máig büszke vagyok. Felszabadultan énekeltem, hiszen már előttem lebegett a jövendő svájci zenélés lehetősége, amelyre Fogarasi János csábított el.
Ebbéli döntésedben mennyire játszottak szerepet a két fő zenekarodban megélt belső konfliktusok? Nem keserített el?
Dehogynem! Mindegyiket traumaként éltem meg. Okosabb lett volna, ha bölcsen hallgatok, de sohasem tudtam véka alá rejteni a véleményem, ami aztán konfliktusok forrása lett, főképp a Non-Stopban. Az sem segített, hogy természetemből adódóan sok esetben nem jól reagálok bizonyos dolgokra; és erre csak később jövök rá. A Non-Stopban a már említett okok miatt az éneklésbe és a „showman”-ség hiányába kötöttek bele; senki sem állt mellém, egyedül maradtam a problémámmal. A Syriusban más jellegű gondokkal kellett megküzdeni: a már szintén emlegetett szakmai ellentétek mellett beindult a „népvándorlás”. Nem lett volna muszáj eljönnöm, Molnár Ákossal szívesen dolgoztam együtt, de miután Pataki és Tátrai után Veszelinov is elköszönt, már nekem sem volt kedvem maradni. Újabb kihívást kerestem.
Ha jól utána számolunk, nagyjából kétszer annyi időt töltöttél a külföldi vendéglátós fellépésekkel, mint itthon a Non-Stoppal, az Atlantisszal és a Syriusszal együttvéve.
Ez így van. Miután a Fogarasi-féle dologból semmi sem lett, tudta, hogy Varannai Pista egy bandával külföldre készül, csak épp nincs dobosuk. Összehozott a csapattal, amellyel 1976 augusztusában Nyugat-Berlinben kezdtünk. Mondanom sem kell, óriási élmény volt, hiszen először jártam Nyugaton. Játszottunk Norvégiában, Dániában, majd két év után haza kellett volna jönnöm, de egy másik, Society Six nevű zenekarral, amelyben Tóth János Rudolf és Zdroba Dani játszott, sikerült még három hónapot ráhúzni.
E szerződés lejárta után, 1980-ban itthon kezdtem szervezni egy bandát, amellyel visszatérhetünk Nyugatra. Volt egy Németh Ottó nevezetű győri srác, aki nagyszerűen énekelt, gitározott, szaxofonozott és hegedült, Gábor István „Öcsi” az Apostol szaxofonosa, valamint Sipos Bandi trombitán és basszgitáron; róla el kell mondjam, a Syriushoz képest száznyolcvan fokos fordulattal a legpozitívabban állt a munkához, rá lehetett a leginkább számítani. Fogarasi zongoristaként „bekeverte” magát, és beszervezte Horváth Charlie-t is. Charlie-é volt még a bejegyzett Olympia elnevezés, így ezen a néven indultunk Nyugatra. Sejtettem, hogy a magánéletben sokszor összeférhetetlen Fogarral baj lesz, be is jött: a győri muzsikust fél év múlva kifúrta a zenekarból, őt végül Marschalkó Zoltán váltotta gitáros-basszgitáros poszton. A kétéves szerződés lejárta után, 1982-ben a nyári szezont még a balatonfüredi Marina szállóban játszottuk. Addigra teljesen széthúzott a zenekar, így a nyugati visszaszerződések – annak ellenére, hogy nagyon meg voltak elégedve velünk – a temérdek munkámmal együtt kútba estek.
Mindenesetre emlékezetes éveket hagytunk magunk mögött: két évet játszottunk Skandináviában, Svájcban, menő oslói, stockholmi, helsinki-i, luganoi, berni klubokban. Egy kéthónapos turnén a Platters énekegyüttest is kísértük, akikkel még Izlandon is felléptünk.
Nem gondoltál arra, hogy különleges orgánumoddal, adottságaiddal a külföldi vendéglátózás helyett a hazai piacon érvényesülj?
A nyugati zenéléssel biztonságban éreztem magam. A külföldi és a hazai anyagi feltételek összehasonlíthatatlanok voltak, ezen túlmenően üzletelni is lehetett, ami nagyszerűen kiegészítette a jövedelmemet. Említettem, hogy nem vagyok igazi menedzser-, kapcsolatépítő típus, és nem igazán szerettem volna kínlódni összeférhetetlen zenészekkel. Ezen kívül – nem győzöm hangsúlyozni – az átélt tapasztalatok, fájó csalódások elvették a kedvem a hazai karrierépítéstől, zenekarszervezéstől. Ezzel szemben a külföldön való érvényesülés adott volt, nem vágytam hazai babérokra. Úgy éreztem, ezzel a lehetőséggel –anyagilag legalábbis – megtalálom a számításom.
Mihez kezdtél ezután?
Gábor Öcsivel, a Kati és a Kerek Perec együttessel 1983-ban Kuvaitba utaztunk. Itt nem doboltam, csak énekeltem, fél évet töltöttünk a Sheraton szállóban. Aztán a Mustang együttessel – Zdroba Dani zongora, Lifka Misi trombita, Borbás Imo szaxofon, később Lenkei Peti ének-gitár társaságában – visszaültem a dobok mögé. Főleg dán komphajókon játszottunk, majd újabb félév következett velük Kuvaitban, oda már Józsa Éva énekesnő is velünk jött. Farkas Bandi, a tehetséges zongorista lelépett Amerikába, őt Szász Tamás váltotta. ’86-ban aztán meguntam az egészet, és augusztusban hazajöttem.
Itthon felhagytam a zenéléssel, kompjúterekkel üzleteltem, később, 1988-ban vendéglátóipari vállalkozásba fogtam. A Városkapu presszóban óriási bulikat csaptunk, ezeknek a városban is híre ment, így felajánlották a belvárosi Egyetem téren lévő Véndiák presszó társ-üzemeltetését. Ezt nyolc évig vittem, hatalmas sikerrel. A sznob diszkóból felkapott rock kocsmát csináltam, ami szépen bejött.
1989-ben még Zdroba Dani és Virágh Laci rávett, hogy menjek velük muzsikálni egy Északi- és Balti tengeri cruise hajóra, valamint Svájcba. Megszakításokkal öt hónapot még lenyomtam a szórakoztató zenében, és ez volt a vége…
Azért teljesen mégsem szakítottál a zenéléssel, hiszen a Petőfi Csarnokban a Pinyó 60 koncerten még felléptél az erre az alkalomra összeállt Non-Stoppal. Milyen érzésekkel jöttél le a színpadról?
Pinyó felkért, hogy két szám – Lélegző furcsa hajnalon, Hogy én jussak el – erejéig lépjek fel a születésnapi nagykoncertjén. Azzal együtt, hogy az eredeti hangnemet a magas hangok miatt már lejjebb kellett transzponálni, úgy érzem, jól sikerült a buli. Matyinak immár nem volt kifogása a hangnemváltás miatt… Talán a koncert hozadéka, hogy rendeződtek a kapcsolatok, mostanra már mindenkivel jóban vagyok. Sőt, ha Zádor hazalátogat Amerikából, mindig felhív és Victor Matyival hármasban találkozunk. Jólesett, hogy azon a koncerten Charlie, aki a színpad széléről figyelt, lelkesen gratulált az éneklésemhez. Ő, akivel mindig is jó barátságban voltam, és közismerten nagy sztár lett időközben.
Mivel töltöd a napjaidat?
Elhagyott a szerencse, a Véndiákot eladták a fejem fölül, egy másik vállalkozásban pedig mindenemet elveszítettem. Közben született három gyermekem, és kénytelen voltam megkomolyodni. Azóta talpra álltam, a mai napig pénzügyekkel foglalkozom. Sokat utazunk, gyakran találkozom barátaimmal és volt zenész kollégákkal. Ha passzívan is, de a zene az egyik legfontosabb dolog az életemben.
Nem hiányzik a színpad?
Baráti társaságban, egy régi egyetemi társam gitárkíséretével, vagy vállalati bulin egy profi billentyűs segítségével néha elénekelek néhány nótát, de egyre ritkábban.
Nevetni fogsz: a dob talán jobban hiányzik, mint az ének…
Hegedűs István
2021. február 20. 11:30