Sin címmel nemrég új albummal jelentkezett Adrian Vandenberg. A holland gitáros, kinek neve elválaszthatatlanul összeforrt a Whitesnake ‘80-as évekbeli multiplatina sikerkorszakával, ezúttal ismét saját jól csengő neve alatt jelentette meg aktuális dalfüzérét, melynek elkészítésében oroszlánrészt vállalt a Svédországból importált egykori Malmsteen-vokalista Mats Levén. A négy évvel ezelőtti 2020 album nyomdokain haladó és azt bizonyos szempontból tovább is fejlesztő Sin lemez sötétebb hangulata, szikár mivolta és nyers ereje az eddigi legkeményebb Vandenberg-művet körvonalazza, ám nem hiányoznak róla azok a slágeres momentumok sem, melyek Adrian védjegyének számítanak a Whitesnake-korszak óta. A gitárost Franciaországban sikerült utolérni egy kis csevejre.
2020-ban beszélgettünk utoljára az akkori visszatérő Vandenberg-lemez kapcsán. Mi minden történt a zenekarral azóta?
A mi életünk ugyanúgy felbolydult akkor, mint mindenki másé abban az időszakban. Nagy reményekkel lendítettem mozgásba a Vandenberg zenekar szerelvényét és már éppen egy nagyszabású európai turné tervei kezdtek kirajzolódni, amikor berobbant a járvány. Mivel nem lehetett tudni, hogy milyen lesz a kimenetele és mennyi ideig fognak tartani a lezárások, a koncertszervező ügynökség négyszer szervezte újra az egész kört, mi pedig ez idő alatt otthon ültünk a bepakolt bőröndök mellett, útra készen, és csak vártunk. Végül persze törölni kellett az összes dátumot, de mire eljutottunk eddig, már eltelt másfél év, tehát éppen ideje volt nekiállni a következő lemezanyag megírásának. Hozzá is láttam az időközben felgyülemlett ötleteim kipofozásához és már a felvételeket tervezgettem, amikor jött a hirtelen felismerés, hogy valószínűleg kénytelen leszek új énekes után nézni. Történt ugyanis, hogy a 2020 albumon szerepelt Ronnie Romero egyszercsak közölte, hogy nem tudja magát teljes mértékben elkötelezni a csapatnak és továbbra is amolyan kibérelhető session-énekesként szeretne dolgozni, aki egyik munkáról ugrik a másikra. Ronnie emiatt nem tudott és nem is akart a mi időbeosztásunkhoz alkalmazkodni, következésképp az együttműködésünk törvényszerűen véget ért. Óriási szerencsémre hamar belebotlottam Mats Levénbe, aki egyből érdeklődést mutatott, ahogy elkezdtem vázolni neki az elképzeléseimet, a kooperációnk pedig jobban nem is sikerülhetett volna!
Mennyire voltál képben Mats korábbi munkáit illetően?
Tudtam, hogy a ‘90-es évek elején a Treat zenekarban énekelt és az emlékezetem kiváló hangként raktározta el, de aztán szem elől tévesztettem a pályafutását. Amikor kiderült, hogy Ronnie Romeróval nem lehetséges a folytatás, leültem a Youtube elé és elkezdtem számba venni a potenciális énekeseket. Mats nevére Yngwie Malmsteen egyik albuma hallatán kaptam fel a fejem és nem csupán a teljesítménye fogott meg: aki ugyanis képes Yngwie oldalán lehúzni két évet, az egészen biztosan jól bírja a gyűrődést és nem ijed meg a saját árnyékától! (nevet) Mindketten rendkívül izgatottá váltunk, amint kapcsolatba kerültünk egymással. Mats elmesélte, hogy kölyökként nagy rajongója volt a korai Vandenberg-anyagoknak, még az édesanyja vette meg őket egy göteborgi lemezboltban. Azt is elmondta, hogy amikor nyolc évvel ezelőtt visszatértem a Moonkings élén, roppant csalódott lett, mert azt hitte, egyből őt fogom felkérni énekesnek. Akkor viszont még egészen másban utaztam és helyi srácokkal vágtam bele a zenélésbe, amit nem is bántam meg, mert az a projekt pont olyan lett, amilyennek elterveztem. Ez azonban már egy másik korszak új fejezete. Úgy érzem, a sors akarta, hogy a Matsszal közös ténykedésünk a Vandenberg zenekar keretein belül valósuljon meg.
Érdekes, hogy ez a Sin című új album még az előzőnél is keményebbre sikeredett. Honnan ez az újonnan meglelt energia és éhség?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ebben nincs semmi tudatosság. Fiatal zenerajongóként ugyanis a kedvenc előadóim esetében mindig azt tapasztaltam, hogy az idő előrehaladtával egyre lágyabb húrokat pengetnek. Eric Claptont például imádtam a Creamben és John Mayall bandájában, idővel azonban egyre csak vesztett a lendületéből, mígnem teljesen hátat fordított a kemény gitárzenék világának. Őt és a többi hasonló pályaívet leíró példaképemet látva eldöntöttem, hogy nálam nem ez lesz a tendencia és inkább az ellenkező irányba haladok. Ez persze nem jelenti azt, hogy néhány év múlva már death metalt fogok tolni, de tény ami tény, a fajsúlyosabb hozzáállás letagadhatatlan mostanában részemről. Számomra az a legfontosabb, hogy ne topogjak egyhelyben. Minden művésznek létfontosságú, hogy elkerülje az önismétlés csapdáját, legyen zenész, festő vagy séf, és ameddig látja maga előtt a fejlődés lehetőségét, addig nincs is probléma. Igazság szerint már 1981-ben ezt a fajta hangzást szerettem volna megvalósítani a Vandenberg első lemezén, de akkor még nem voltam kellő tapasztalatok birtokában és emiatt nem igazán tudtam, hogyan is csináljam. Később a Whitesnake tagjaként komoly ismeretekre tettem szert, a rutin és a magabiztosság felszedése mellett azt is megtanultam, hogy a miként kell reprodukálni stúdióban azt az energiát, ami a zenekar és a publikum interakciójából képződik a koncerteken. A 2020-as albumon kimondottan rámentünk erre az aspektusra, az új lemezzel pedig még egy lépést tettünk előre ezt illetően. Amikor elkezdtük a munkát ezen az albumon, Bob Marlette producer megkérdezte, hogy milyen megszólalást képzelek el hozzá. Az válaszoltam, hogy egy jól elcsípett zenekari próba spontaneitását, nyersességét és energiáit szeretném összesűríteni benne. Olyan valóságos hangzásképet akartam, amilyet azok tapasztalnak, akik az első sorban állnak a koncerteken. Azt hiszem, sikerült maradéktalanul megvalósítanunk, amit elterveztünk, mert a sound működik a lemezen és tényleg leviszi az ember fejét!
Említetted Bob Marlette producer nevét, akivel a 2020 albumon dolgoztál először. Ezúttal is olyan gördülékenyen ment vele a munka, mint az előző korong felvételekor?
Abszolút! Már első alkalommal kiderült, hogy szakmailag és emberileg is azonos hullámhosszon vagyunk, így a munkakapcsolatból hamar barátság szövődött közöttünk. Bob remek fickó, nagyon érti a dolgát és kiváló a humora, szóval nem volt kérdés, hogy most is az ő irányítására fogok hagyatkozni. Ezúttal is simán ment a munka, pedig a covid miatt a körülmények nem voltak a legideálisabbak. Bob szolgálatait egyébként anno Rudy Sarzo barátom ajánlotta, mert dolgozott vele a Quiet Riot egyik lemezén. A vele való közös munkában azt szeretem legjobban, hogy noha nagyon otthonosan mozog a kemény zenék világában, billentyűs stúdiózenészként mégis mindig a dallamok irányából közelít meg mindent és ez a hozzáállás nagyon jót tesz a daloknak.
Úgy hallottam, hogy a dalszerzés tekintetében szakítottál a jól bevált módszerrel és kicsit kimerészkedtél a komfortzónádból…
Így igaz. Alapvetően mindig az volt jellemző rám, hogy a lemezeimet egymagam írom, ezúttal viszont nem így történt. Mats személyében olyan társra leltem, akit vétek lett volna kihagyni az alkotói folyamatból. Egészen mostanáig mindössze egyetlen emberrel dolgoztam közösen dalokon: David Coverdale-lel a Whitesnake soraiban rendkívül gyümölcsöző szerzőpárost alkottunk, de az olyan régen volt, hogy szinte már el is felejtettem, milyen érzés egy igazán nagyformátumú énekes bevonásával kialakítani a koncepciót. Mats amellett, hogy komoly részt vállalt az énekdallamok és a szövegek megírásából, roppant lényeges és a végeredmény szempontjából nélkülözhetetlen meglátásokkal járult hozzá az anyag többi szegmenséhez is. Az, hogy ilyen alaposan belefolyt a dalszerzésbe, számomra is könnyebbséget jelentett, hiszen jobban koncentrálhattam a többi feladatra. Ne érts félre, eszemben sincs Ronnie Romero érdemeit kisebbíteni, mert tényleg fantasztikus adottságok birtokában van, de amíg az ő esetében mindent elő kellett készítenem és még az énekdallamok feléneklésekor is tőlem várta az instrukciókat, addig Mats hozzájárulása magától értetődő természetességgel jött és arra sem volt szüksége, hogy fogjam a kezét. Mindössze egyetlen témát kellett kompletten magamra vállalnom, a Baby You’ve Changed ballada jött kizárólag tőlem. Azt hiszem, a lehető legjobbat hoztuk ki egymásból a lemezkészítés alatt!
A lelkesedésed láttán az az érzésem, hogy nem ez lesz az utolsó közös albumotok…
Én is így látom. Tudod, állandóan az újabb és újabb ötletek járnak a fejemben, függetlenül attól, hogy éppen sétálok, kerékpározok vagy éppen a zuhany alatt állok. Az iPhone-om mindig a kezem ügyében van és akárhányszor beugrik egy riff vagy dallam, egyből fel is veszem rá. Nemsokára megint eljutok odáig, hogy számba veszem az így összegyűlt témákat és megnézzük Matsszal, hogy miből mit lehetne kihozni, de előbb még a friss album köreit kell lefutni.
Ezalatt azt érted, hogy kilátásban van egy alapos lemezbemutató turné?
Nos, a covid alatt a saját bőrünkön tapasztaltuk meg, hogy semmit nem lehet biztosra venni, de most valóban megtettük a megfelelő lépéseket annak érdekében, hogy ezúttal sikerüljön tető alá hozni egy nagyobb volumenű koncertkörutat. Az augusztusi lemezmegjelenéshez kapcsolódva már adtunk két bulit idehaza Hollandiában, ezeket még több követi az év vége felé, de a java csak jövőre várható: februárban és márciusban Amerikában játszunk, majd Európa következik. Remélhetőleg eljutunk hozzátok is, mert eddig mindössze egyetlen alkalommal léptem fel Budapesten, még a Whitesnake tagjaként…
Emlékszem rá, az első sorban álltam azon az 1997-es koncerten!
Tényleg? Az volt az utolsó turném a Whitesnake tagjaként és meglehetősen különös időszakon mentünk akkor keresztül. David többször is beteg lett, ami miatt majdnem félbe kellett szakítani a túrát, de aztán csak megcsináltuk valahogy. A Restless Heart albumot promóztuk akkor, amivel visszatértünk a korai Whitesnake bluesos gyökereihez és ennek megfelelően a koncerteken is az ilyen típusú régi dalokra helyeztük a hangsúlyt a frissek mellett. Tony Franklin volt a basszusgitáros akkoriban, akivel gyorsan összebarátkoztunk. Amellett, hogy fenomenális zenész, elképesztően vicces figura, kiváló társaságnak bizonyult. A másik gitáros, a Mr. Mister soraiból ismert Steve Farris ezzel szemben teljesen más típusú zenész benyomását keltette, nem is jöttem ki vele túl jól. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy óriási drámák zajlottak közöttünk, de a személyisége és a mentalitása totál eltért a többiekétől, egyáltalán nem illett a csapatba emberileg. Nagyon sajnáltam, hogy Warren DeMartini egyéb kötelezettségei okán nem tudott velünk tartani arra a turnéra, mert a ‘94-es visszatérő Whitesnake-koncerteken kiváló teljesítményt nyújtott: remek csapatjátékos volt és a hozzáállására sem lehetett panasza senkinek. Mindenkinek jobb lett volna, ha Warren velünk marad a Restless Heart idejére, de mivel a Whitesnake felállásai sokszor gyorsabb ütemben változtak, mint ahogy az emberek az alsóneműiket cserélték, igazából nem lepődtem meg, hogy Steve személyében ismét új arc került mellém.
Én magam is elég csalódott voltam, amikor kiderült, hogy a ‘94-es felállás nem maradt együtt a Restless Heart idejére…
Szerintem is kiváló csapat volt és ugyanezt éreztem a Restless Heart munkálatainak megkezdésekor. Warren az egyik legjobb gitáros volt, akivel valaha dolgoztam, nagyon kedveltem a jó természete és a kiegyensúlyozottsága miatt. De ugyanígy éreztem Rudy Sarzo iránt is, aki szintén akkor szállt ki, amikor Warren. Rudy és én közel negyvenéves barátságot ápolunk, és éppen a napokban játszottunk újra együtt, három évtized kihagyást követően! A Ronnie James Dio Cancer Fund nevű alapítvány jótékonysági gáláján léptünk fel Los Angelesben két másik egykori “fehérkígyó”, Doug Aldrich és Brian Tichy társaságában. Annyira jól éreztük magunkat, hogy mondtam is, ezt gyakrabban meg kéne ejteni! (nevet)
Egy kicsit még a Whitesnake-nél maradva: egy évtizeden keresztül te voltál a másik biztos pont a bandában Coverdale mellett. Hogy viselted, amikor újabb és újabb nagynevű gitárosok csatlakoztak hozzátok?
Nem volt problémám ezzel, de értem, mire célzol. Az a helyzet, hogy a gitárosok valamiért mindig a riválist látják egymásban és amikor együtt kell dolgozniuk egy zenekarban, akkor óhatatlanul felülkerekedik bennük a versenyszellem. Én magam viszont sosem tekintettem úgy a zenére, mint egy sportágra, ahol versengeni kell. A zene számomra az érzelmek kifejezéséről szól, amit nem lehet etalonokhoz viszonyítani és mértékegységekhez kötni. Mégis, miként hasonlítanád össze két ember emócióit? Maga a felvetés is értelmezhetetlen és abszurd. Mindig úgy véltem, hogy a Whitesnake esetében a közönség generálta a hisztériát a csapat gitárosaival kapcsolatban, mégpedig azzal, hogy mindenkit John Sykes-hoz mértek. Igen, tudjuk, John Sykes briliáns gitáros volt, aki a ’87-es album egyik fő letéteményeseként elévülhetetlen érdemeket szerzett, de még ez sem adhatott okot arra, hogy attól kezdve mindenki úgy játsszon és olyan dalokat írjon, mint ő. A rajongók viszont valamiért nem tudtak szabadulni tőle és emiatt irreális elvárásokat támasztottak felénk: azt akarták, hogy mindannyian Sykes bőrébe bújjunk, aztán amikor kiderült, hogy ez mégsem történik meg, akkor jöttek a kritikus megjegyzések. Őszintén: mennyi realitása lett volna annak, hogy például Steve Vai ezt megtegye? A Whitesnake-ben mindig olyan zenészek adták egymásnak a kilincset, akiknek megvolt a maguk kiforrott stílusa és egyénisége. Nem főbenjáró bűn, ha valaki másképp gitározik, mint az elődje. Ez olyan, mintha azt mondanád, hogy Brian May rosszabb gitáros, mint Eddie Van Halen. Nyilvánvalóan nem rosszabb, mindössze más stílussal rendelkezik. Steve Vai és Yngwie Malmsteen esetében is csak az almát hasonlíthatnánk a körtéhez, nemde? A gitározásban pont az a szép, hogy nem kell a másikat szolgai módon követni. Borzasztó unalmas lenne, ha mindenki ugyanúgy játszana! Visszatérve a gitáros partnereimet firtató eredeti kérdésre, Steve Vai-jal egészen kivételes együttműködést valósítottunk meg a Slip Of The Tongue album turnéján és azóta is közeli barátságot ápolunk, rendszeresen beszélünk egymással. Akkoriban persze a sajtó megpróbált éket verni közénk, ami annak tudatában nem volt meglepő, hogy a Whitesnake éppen a rockvilág trónján ült, tehát kellettek a szaftos sztorik a magazinoknak, a valóság azonban az, hogy sosem tekintettünk egymásra ellenfélként.
Hogy tudtad megemészteni azt, hogy a kézsérülésed miatt végül nem szerepelhettél a Slip Of The Tongue korongon és az összes témádat Steve játszotta fel a stúdióban?
Nehezen. Karrierem legfájóbb időszaka volt az az éra. Steve persze remek munkát végzett, de ettől még frusztrálttá tett, hogy a Daviddel közösen írt dalaim végleges formába öntésében nem vehetek részt. Teljesen más hangzása lett volna annak a lemeznek, ha játszhattam volna rajta. Nagyjából úgy szólhatott volna, mint ez az új korong, mert már akkoriban is az ilyen típusú megszólalásra törekedtem. A Judgement Day dal kábé olyan lett volna az én előadásomban, mint az új lemez címadó tétele és ez nem véletlen: az emberek azt mondogatják, hogy egy tőről fakad a két dal és ezt készséggel elismerem, mert a Sin pont ebből az indíttatásból született. Azt akartam, hogy nyilvánvalóak legyenek a gyökerei. A Judgement Dayt egyébként a mai napig programra tűzzük a koncerteken és remekül működik. Amúgy szerintem nem baj, hogy egy bizonyos gondolkodásmódot képviselő dalszerző művei rokoni kapcsolatban állnak egymással. Sokan azt mondják, hogy az AC/DC-nek is csupán egyetlen dala van és az összes többit arra építik ötven éve, csak a hangnemeket váltogatják néha. Talán igazuk van, azt viszont nem lehet megkérdőjelezni, hogy működik a dolog! (nevet)
Ugyanazt érzed dalszerzés idején, mint amikor nekiállsz festeni egy képet?
A motiváció és a vágy nagyon hasonló eme tevékenységeknél, de ide sorolom még a főzést is, amit szintén imádok csinálni. A konyhában az ízekkel, a vásznon a színekkel, a gitáron pedig a hangok segítségével komponálok. Bármelyiket űzöm, ugyanabba a lelkiállapotba kerülök és csak akkor vagyok hajlandó befejezni, ha úgy érzem, hogy kihoztam az elképzelésből a maximumot. Közben persze folyamatosan kóstolgatok, hogy azért tudjam, éppen hol is tartok! (nevet) Ezek a dolgok összetartoznak nálam, egyik nélkül sem tudok hosszabb ideig meglenni. Amikor a legintenzívebb zenész-életet éltem, akkor hiányzott a festés. A 2000-es évek elején pedig, amikor hosszabb időre szögre akasztottam a gitárt a csak a festészetnek hódoltam, akkor a zene generált bennem hiányérzetet. Jelenleg egy újabb erőteljes zenész-fázisban vagyok, a festészet kicsit háttérbe szorult, de most nagyon azt érzem, hogy elsősorban ennek van itt az ideje, főként annak tükrében, ami az elmúlt években történt a világban. A covid lecsengése óta mindannyian új életet kezdtünk. Nem volt ez jó időszak senkinek, de úgy gondolom, hogy megtanított minket embereket egy-két dologra. Például arra, hogy a járvány előtti régi életünket - ami úgy tűnik, mintha legalább egy évtizeddel ezelőtt lett volna - már soha nem kapjuk vissza. Aztán azt is megtanultuk, hogy ne vegyünk mindent természetesnek, ne ringassuk álomvilágba magunkat. Ami egykoron teljesen magától értetődő volt, teszem azt a személyes szabadságunk feletti önrendelkezés, nos, az a covid fényében már sokkal törékenyebbnek tűnik, és emiatt manapság összehasonlíthatatlanul jobban tudjuk értékelni azt. Ugyancsak a járvány nagy tanítása volt, hogy nem mi vagyunk a világ közepe. Emlékszem, amikor az egész kezdődött, rengetegen azt mondták, hogy ez normális, semmi gond. Nos, nem, egyáltalán nem volt az és egy sosem tapasztalt furcsa periódust eredményezett, de most legalább már látjuk, hogy a természet bármikor a feje tetejére állíthat mindent, ha éppen ahhoz van kedve. Ezt nem árt az emlékezetünkbe vésni…
vandenbergband.com
Írta: Danev György
Fotó: HP van Velthoeven, Stefan Schipper
2024. március 11. 07:42