MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Adrian Vandenberg - A Bolygó Hollandi visszatérése (2. rész)

Habár Adrian Vandenberg elsősorban a Whitesnake legsikeresebb korszakának kreatív motorjaként vált lemezmilliomos sztárgitárossá a ‘80-as évek második felében, a jól informáltak tudhatják, hogy már azelőtt is komoly sikereket aratott saját jól csengő nevével fémjelzett csapatával. A Vandenberg zenekar három kiváló albumot jelentetett meg 1982 és 1985 között, majd Adrianre lecsapott David Coverdale, hogy együttes erővel hódítsák meg az amerikai slágerlistákat. A holland gitáros egészen 1997-ig a Whitesnake tagja maradt, de közben azért kiadott egy kiváló albumot Manic Eden nevű bluesrock-csapatával is. A 2000-es évek elején a képzőművész végzettségű zenész egy időre abbahagyta a muzsikálást és inkább a festészetnek szentelte idejét, pár éve azonban egy új brigád, a Moonkings élén tért vissza, mellyel három lemezt készített. Ilyen gazdag pályafutással a háta mögött akár lazíthatna is, ám úgy tűnik, Adrian a 2020-as éveket sem szándékozik tétlenkedéssel tölteni, legalábbis ezt jelzi, hogy 35 év elteltével egy laza mozdulattal leporolta a Vandenberg zenekar nevét és pár hete ki is hozott egy kiváló új albumot. Maratoni hosszúságú interjúnk második részében a gitáros a 2020 címet viselő lemez anyagát elemzi dalról dalra.

Az album a Shadow Of The Night dallal indul, ami klasszikus Rainbow-ízeket elevenít fel. Egyet tudsz érteni?

Abszolút, és ezzel nincs semmi gond. Mindig nagy rajongója voltam az olyan zenekaroknak, mint a Rainbow, a Deep Purple és a Led Zeppelin, a hatásaikat pedig büszkén építettem be a saját muzsikámba. Ezúttal is olyan lemezt akartam készíteni, aminek egyértelműek a gyökerei, ami mind a négyünk zenei befolyását képes megmutatni. Nagyon zavar, ha valaki megpróbálja szándékosan elkendőzni ezt. Ott van például a Greta Van Fleet, amit óriási hájp vesz körül, milliónyi promóciós lehetőséget biztosít számukra a kiadó. Nemrég kíváncsiságból elolvastam egy interjút velük, amiben a hatásaikról is kérdezték őket. A csapat esküdözött, hogy különösebben nem érintette meg őket a Led Zeppelin munkássága… Ne már, ennél nagyobb marhaságot még életemben nem hallottam! Miért nem vagytok büszkék arra a befolyásra, amit a Zep gyakorolt rátok? Az én hatásaim nyilvánvalóak: Rainbow, Purple, Zep, Hendrix, AC/DC. Minden olyan zenész megmutatja ezt, aki imádja a zenét. A Zep lemezein is világosan átjött, hogy csomó témát lenyúltak a blues világából, de mégis úgy tudták tálalni ezt, hogy valami sajátosat, egyedit hoztak létre.

A második dal a Freight Train címet viseli. Ez amolyan blues-alapú rocktéma…

Így igaz. A riffet írtam meg először, amihez fejben azonnal hozzá tudtam képzelni Ronnie [Romero, énekes] dallamait. Ez magával hozta a tehervonat-jellegű tempót, és itt megálltam egy pillanatra: tehervonat… micsoda cím lenne! Nagyon passzolt a téma erejéhez és lüktetéséhez. Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább biztos lettem benne, hogy a mindenen átrohanó szerelvény megfelelő metafora lehetne a szövegben. Néha az embernek is hasonló módon kell keresztülvinnie az akaratát másokkal szemben, illetve az élet egyéb nehézségein túljutnia. Valamikor nincs más választásod, csak magadra számíthatsz, ha át kell verekedned magad bizonyos akadályokon, mert mások nem fogják megtenni azt a szívességet neked, hogy segítsenek ebben. Még ha olyan tevékenységekről is van szó, mint az írás vagy a főzés, sok esetben komoly erőfeszítéseket kell tenni annak érdekében, hogy elmozduljunk a holtpontról. A Freight Train szövege pontosan ezekről a dolgokról szól.

A Hell Or High Water az a téma, amiben keleties fordulatok is előfordulnak…

Imádom a keleties harmóniákat, játszani és hallgatni egyaránt. Nagyon szeretek főzni és olyankor mindig az elkészítendő étel jellegével harmonizáló zenét teszek fel: ha olasz kaját csinálok, akkor olasz zene szól, ha francia ételt készítek, akkor francia sanzonok szólnak, ha keleti ízekkel dolgozom, akkor meg értelemszerűen keleti muzsikát választok hozzá. Az élmény így válik teljessé számomra. Ez az egyik kedvenc dalom a lemezen. Szeretem a hosszú, kifejtős szerzeményeket, melyekben komplett történeteket lehet elmesélni és ez pont ilyen. Hipnotikusan magával ragadó téma, az ember elindítja, lehunyja a szemét és magával ragadja.

A következő dal a Let It Rain, ami akár sláger is lehetne egy normális világban, nem?

Remélem, hogy az is lesz! (nevet) Ennél a dalnál az volt az indíttatás, hogy kicsit másmilyen rockballadát írjak, mint általában szoktam. Ennek érdekében tudatosan távol tartottam magam az akusztikus gitártól, amit normál esetben mindig használok ilyenkor. Habár a szám indítása meglehetősen melankolikus, mi több, szomorú, a kórusnál berobban az egész és nagyon erőteljessé válik. Boldog vagyok, hogy sikerült ilyenformán megvalósítani az elképzelést, az pedig egyenesen meglepett, hogy a kiadónak annyira tetszett, hogy kihozták single formátumban is. Fontos, hogy egy zenekar az éterben is kapjon némi adásidőt, még akkor is, ha az emberek manapság már nem úgy hallgatnak rádiót, mint régen.

A következő tétel a Ride Like A Wind, ami felett újból Ritchie Blackmore, illetve a Gates Of Babylon szelleme lebeg…

Az én korosztályomat alapvetően befolyásolta Ritchie Blackmore játéka. Amikor 15 évesen elindítottam az első zenekaromat, Deep Purple-dalok eljátszásával kezdtük a zenélést. Vagyis inkább szerettük volna kezdeni, mert nem voltunk elég jók ahhoz, hogy leszedjük a témáit! (nevet) Egyébként amikor elkezdek zenét írni, sosem gondolok más dalokra, egyszerűen megtörténnek a párhuzamok. Egyik nap zeppelines, másik nap AD/DC-s dalok születnek, vagy éppen Rainbow-s. Imádom, ahogy a témák formálódnak, ilyenkor kicsit kívülről is látom magam. Különös dolog ez. Úgy hangolom rá magam az egész folyamatra, mint a rádió antennáját a megfelelő hullámhosszra. Ennél a dalnál a ritmus ugrott be először, amire rágitároztam ezt a riffet, ami egyből érdekes atmoszférát teremtett. A többi rész már jött magától, a lehető legnagyobb természetességgel. Ez a dal is nagy kedvencem, Ronnie elképesztő teljesítményt nyújt benne!

Ezután a Shout érkezik, ami azokat a dalokat juttatja eszembe, amiket a ‘80-as években a Whitesnake soraiban pengettél…

Lehetséges. Ez volt az utolsó dal, amit írtam a lemezre, mégpedig a legutolsó pillanatban. Mindig szerettem az olyan tempójú számokat, amelyek koncerteken hatnak igazán. Ez a dal nagyon gyorsan összeállt, pár óra leforgása alatt megírtam kompletten. Alig várom, hogy élőben játszhassuk, mert a szóló után van egy jópofa leállás, aminél a közönség majd teli torokból üvöltheti velünk, hogy “get up and shout”!

Mi a helyzet a Shitstorm című nótával? Elsősorban a szövegét magyarázd meg, kérlek!

(Nevet) Amikor úgy 2 évvel ezelőtt először hallottam a shitstorm szót, egyből nevethetnékem támadt, mert elég vizuális típus vagyok. Láttam magam, amint rohanok a mezőn a vihar elől és közben potyog a szar a nyakamba… A kifejezés azt a szituációt írja le, amikor minden összefog ellened, csőstül jönnek a rossz dolgok. Tudtam, hogy ebből egyszer dalt fogok írni, és azt is, hogy vicces szituációkba fogok keveredni miatta. Amerikában például nem írják le ezt a szót: nem létezik, hogy akár egyetlen egyszer is találkozz ezzel valami magazinban. Az ottani újságokban konzekvensen két csillaggal váltják ki az i- és t-betűket a lemezkritikáknál… De az amerikaiak már csak ilyenek… A shit szó a mindennapi életük része a beszédben, leírni viszont nem merik… (nevet) Mi, itt Európában nyitottak vagyunk mindenre, őket viszont egy ilyen nagyszerű szó is képes paranoiássá tenni… Ne csináljátok már, srácok! (nevet)

A Light Up The Sky egy igazi arénarocker, amit a Whitesnake számára is írhattál volna úgy ‘89 táján…

Az a 13 év a Whitesnake kötelékében nem múlt el nyomtalanul. David Coverdale mindig azt mondta, hogy leginkább azért töltöttem ennyi időt a csapatában, mert mindig nagyra értékelte a dalaimat. Ez a dal tényleg íródhatott volna a ‘80-as évek végén. Igazi sallangmentes koncertnyitó, ami szövegét tekintve is arról szól, hogy menjünk és csináljunk egy óriási estét!

Miért dolgoztad fel a Burning Heart című klasszikus 1982-es Vandenberg-slágert erre a lemezre?

Az év elején a kiadó úgy döntött, hogy összeállít egy press release-t, hogy a Vandenberg zenekar újra él és virul, Ronnie Romero az énekes, nemsokára új lemez jön, stb. A menedzserem úgy gondolta, hogy mivel naponta ezrével jelennek meg hasonló sajtóanyagok, jóval ütősebb lenne, ha az egészet megtámogatnánk valami zenével. Az album felvételeit akkor még nem kezdtük el, viszont beugrott, hogy a második Moonkings-lemeznél feljátszottuk a Burning Heart alapjait, de valamiért nem fejeztük be. Úgy voltam vele, hogy Ronnie felénekelhetné, és így meglenne a kapcsolódási pont a régi és az új Vandenberg között. Elrepültem Madridba és megkértem Ronnie-t, hogy tolja fel gyorsan. Otthon befejeztem a gitárrészeket, majd összeraktuk az egészet és így időben ki is hozhattuk a sajtós csomag részeként. Amikor befejeztük a lemezanyag felvételét, a kiadó felvetette, hogy mi lenne, ha a Burning Heartot is feltennénk a korongra? Elsőre elég kiszámíthatónak tűnt nekem, szóval nem rajongtam az ötletért, ám ahogy tűnődtem rajta, beláttam, hogy a 2020-as és az 1982-es Vandenberg között valóban hidat képezhetne.
Amikor a többi dallal együtt hallgattam, egyből az jött le, hogy mennyire jól illik közéjük. Nyomát sem lehetett találni olyan érzésnek, hogy a dal egy másik korszak szülötte. Büszke vagyok rá, mert tényleg jól sikerült összerakni. Ronnie remekel benne, én pedig a szólót szinte hangról-hangra ugyanúgy játszottam el, mint annak idején. Ez a szóló annyira emblematikus, hogy másképp nem is lett volna értelme közelíteni felé. Koncerteken is így fogom játszani, csak éppen harmincvalahány év tapasztalata lesz benne az eredetihez képest. Ennyi idő elteltével az ember érzelmei a megélt örömök és csalódások hatására jóval mélyebbé válnak és ez az érettség átjön a hangszerkezelésen is. Amikor játszom ezt a szólót, csak lehunyom a szemem és hagyom, hogy magától megtörténjen!

A Skyfall zárja a lemezt. Hogyan jellemeznéd ezt a dalt?

Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a lemezre két nagyformátumú, epikus dalt is feltehettem, a Hell Or High Water mellett a Skyfall a másik. Alapvetően már akkor elégedett vagyok, ha egy ilyen sikerül lemezenként… Óriási a hangulata, egyike azon daraboknak, amelyek teljesen egyedülálló arculattal rendelkeznek. Alig várom, hogy a következő albumon még jobban kidomboríthassam ezt a vonalat. Nagyon izgatott vagyok emiatt, mert azt érzem, hogy ez valóban valami teljesen egyedi dolog. Régen a Beatles, a Stones, a Zeppelin és Jimi Hendrix mind mesterei voltak a különböző érzésvilágok koherens egységgé való kovácsolásának a lemezeiken. Imádom ezt a fajta változatosságot és hiszem, hogy a Vandenberg 2020 is egy rendkívül gazdag album ebből a szempontból!

www.facebook.com/adrian.vandenberg.12
www.instagram.com/adrianvandenberg_official

Írta: Danev György
Fotó: Stefan Schipper


2020. november 2. 10:47

Minden jog fenntartva. 2024 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA