A zene apostolainak hitvallása
Akár a mesében: hat magas zenei képzettségű fiú elindul szerencsét próbálni a hetvenes évek eleji Magyarországon. A beat és a Szabad Európa Rádió már alaposan megfertőzi őket, hogy aztán onnan zeneileg tovább lépve a hazánkban jórészt ismeretlen fúziós műfaj mellett kötelezzék el magukat. Három esztendő elteltével azonban rá kell döbbenniük, hogy a míves muzsika helyett a magyar néplélek inkább a könnyebben emészthető slágerekre vevő, így a fúvósokkal tűzdelt, többszörös tagcserén átesett, de még mindig magasan kvalifikált zenészeket tömörítő Apostol együttes alapos stílusváltásra kényszerül. Hogy miként élték meg a változásokat, hogyan alakult a zenekar sorsa az elmúlt ötven esztendőben, erről Németh Zoltán (Artisjus-, Fényes Szabolcs, valamint Magyar Arany Érdemkereszt-díjas) alapító, zenekarvezető, zeneszerző, billentyűs hangszeres beszél lapunknak.
Egyetlen megmaradt alapítóként a neved összeforrt az Apostol együttessel. Honnan a névválasztás? Az apostolok száma, a hattagú zenekarral szemben tizenkettő volt, viszont a belvárosi Kígyó utcában létezett az Apostolok étterem, söröző…
Egyiknek sincs köze a névválasztáshoz: sem a klerikális megközelítéshez, sem az étteremhez – egyébként is az Erzsébet Sörözőbe jártunk. Mindazonáltal a nevünk – talán épp a vallási áthallás miatt – csípte az illetékesek szemét, kaptunk érte hideget-meleget. Az egyik ilyen jellemző eset, amikor megkerestek bennünket azzal, hogy tudomásukra jutott, miszerint a zenekar a vidéki fellépésein házról-házra járva, vallási agitációt végez. Mondanom sem kell, ez teljes képtelenség! Próbálkoztak azzal is, hogy „járjunk nyitott szemmel és nyitott füllel”, de végül békén hagytak bennünket. Lehetséges, hogy épp emiatt később sem támogattak bennünket.
Amikor megalakultunk, a Blood Sweat and Tears és a Chicago féle dzsessz-rock vonal mellett köteleztük el magunkat. Ez a fajta zenei világ akkoriban még nem létezett Magyarországon, mi pedig a műfaj apostolaiként szerettük volna ezt hirdetni. Nem kellett hozzá sok idő, hogy belássuk: meddő vállalkozás volt, nem sikerült elfogadtatni ezt a zenét a közönséggel. A névválasztás – amely egyébként az én ötletem volt – mögött valójában az a meggondolás állt, hogy idegen nyelvterületen is jól hangozzék, hiszen a zenekar az akkor létező NDK- ban is Apostolként szerepelt.
Hogyan indult a zenei pályád?
Már gyerekkoromban kiderült, hogy van tehetségem a zenéhez. Édesapám nem hivatásos zenészként nagyon jól zongorázott, játszott a Balázs Béla zenekarban, később a KPVDSZ együttesében nagybőgőzött. A bátyám – sajnos már nincs közöttünk – már túl volt az első zongora leckéin, amikor hallás után lepötyögtem, amit gyakorolt. Így felfedezve bennem a muzikalitást, édesanyám engem is beíratott zongoraórákra. Általános iskolában két ízben is megnyertem az országos, korosztályos versenyt. A középiskolát a Zenegimnáziumban folytattam, ahol két neves zenész, Presser Gábor és Mihály Tamás is az évfolyam-, illetve osztálytársam volt. Ezután a Zeneakadémia zongora tanszaka következett, ahol Bächer Mihály volt a tanárom. Az Apostolt még a zeneakadémiai éveim alatt, 1970-ben megalakítottam. Játszottunk az Akadémia gólyabálján, nyári szünetben pedig Balatonföldváron, a Balatongyöngye étteremben.
Legtöbbször a Szabad Európa Rádió adásain lógtunk, majd másnap lejátszottuk egymásnak ott hallott legfrissebb zenéket. Emellett ’70 és ’72 között egy-két hónapra Nyugatra szerződtünk vendéglátós zenélésre, másképp esélyünk sem lett volna jobb hangszereket vásárolni. Bächer tanár úr ezt annyiban tolerálta, hogy megfenyegetett: amennyiben nem diplomázom jelesre, azonnal kirúg. Végül is 1973-ban jelesre lediplomáztam. Kadosa Pál dékán kapacitált, hogy ne a könnyű műfajban próbáljak érvényesülni, inkább a komolyzenében. Ám hajthatatlan voltam: éreztem, hogy a klasszikus műfaj nem elégít ki, nem tölti ki az életemet.
Ha az illetékesek kimondottan nem is támogatták az Apostolt, mégis sikeres rajtról beszélhetünk, hiszen amint elindultatok ’72-ben a salgótarjáni amatőr zenekarok fesztiválján, mindjárt egy aranydiplomával a zsebetekben térhettetek vissza a fővárosba. Hogyan sikerült ezt megszerezni?
Sem hátszelünk, sem mentorunk nem volt, a döntőt a zenekar szakmai kvalitásainak, illetve az ott előadott számainak köszönhetően sikerült megnyerni. Ekkor már sorainkban tudtunk egy profi szaxofonost, Deseő Attilát, valamint egy másik tapasztalt muzsikust, Nagy Béla dobost, aki a Cirkuszi kikiáltó című dalom szövegét is írta; a másik, Az esti utcán is az én szerzeményem. A fődíj együtt járt a két szám kislemezen való megjelentetésével, valamint azzal, hogy még azon a nyáron felléphettünk Georgie Fame és Alan Price koncertjén a Kisstadionban.
A megtiszteltetést leszámítva, milyen érzés volt külföldi sztárok előtt játszani?
Ha a leghíresebb számukat, a Rosettát nézzük, amely óriási sláger volt ’71-ben, akkor a mi zenénk eléggé elütött az övékétől. Az Apostol az akkori szokásos repertoárral állt ki, bár a rövidre szabott, bemelegítőnek szánt műsoridőnket igyekeztünk kihasználni. Úgynevezett best of programot nyomtunk, a Chicagótól és a Blood Sweat and Tearstől is inkább a dallamosabb zenéket vettük elő, mint a 25 or 6 to 4, vagy a Spinning Wheel. Ezek mellett két saját számot is eljátszottunk. A két zenei világ különbözőségének ellenére sem éreztem azt, hogy az Apostol fellépése ciki lett volna a közönségnek.
A sors furcsa fintoraként ennek épp a fordítottja történt néhány évvel később, 1978-ban, a Láng Gépgyárban, ahol a P. Mobil előzenekaraként lépett színpadra a már stílusváltáson átesett Apostol. Azt hogy éltétek meg?
Igen, az is érdekes párosítás volt. Csiba Lajos, a Magyar Rádió tavaly elhunyt zenei szerkesztője szervezte, akinek az öccse, József akkoriban nálunk trombitált. A koncert mindkét részéről rádiófelvétel készült. Annak ellenére, hogy nagyon nem illett össze a két zenei stílus, nem emlékszem, hogy kifütyültek volna bennünket. Mindenesetre ez a „csizma az asztalon” tipikus esete volt.
Ezután jött a második kislemez lehetőség.
A Vándor, milyen az út?, illetve a Ki lehet a párja? című dalokat ugyancsak a Magyar Rádióban rögzítettük 1972-ben. Akkoriban nem volt szokatlan, hogy a Bródy Sándor utcai stúdióban felvett zeneanyagot kislemezen is megjelentették. Nagylemezről akkor még több okból sem lehetett szó, de minden valószínűség szerint az első kislemez sikerének farvizén kaphattuk jutalmul a másodikat. Mindkét mini zeneanyag jellegzetessége, hogy viszonylag könnyen megjegyezhető dallamok, többnyire érzelmes, hétköznapokról szóló szövegek, ugyanakkor igényes hangszerelés jellemzik, emellett rövid hangszerszólók is helyet kaptak bennük.
Hogyan zajlott a hetvenes évek elején egy Apostol koncert? Visszaemlékszel a repertoárra?
Beszéltünk róla, hogy a fúziós zenét játszó Chicago, illetve Blood Sweat and Tears dalokat igyekeztünk népszerűsíteni, illetve pont ezek játszására alakultunk. Természetesen az említett zenekarok számai adták a repertoár gerincét. Közülük is a inkább a könnyebben emészthető, dallamosabb számokat vettük elő, persze sok-sok hangszeres szólóval, improvizációval tűzdelve. Emellett műsoron tartottuk a később repülőbalesetben elhunyt zenekar, a Chase négy trombitára írt nótáit, de játszottunk King Crimsont és Colosseumot is. Nagy hatást gyakorolt ránk a hazánkban még kevéssé ismert, de Nyugaton már igen népszerű rockopera, a Jesus Christ, the Superstar, ebből a címadón kívül a What’s the Buzz tételét ismertettük meg a közönséggel. Makrai Pali – még a rockszínházas korszaka előtt – kiválóan énekelte ezeket is.
Meződi József személyében ’73 vége felé mégis új frontemberre tettetek szert. Úgy tudni, egy pécsi bárban akadtatok rá, a helyi zenekar énekeseként.
Igen, a Nádor Szálló bárjában énekelt, ahová az egyik pécsi koncertünk után tértünk be. Kozma Andris basszusgitárosunkkal ültünk ott, amikor felfigyeltünk a különös orgánumú emberre. A műsor végén megkérdeztük, szeretne-e az Apostol énekese lenni, persze Makrai Pali mellett. Kiderült, ő is szeretne továbblépni a pécsi miliőből, így hát boldogan igent mondott. Palival egyébként jól kijöttek, nem történt rivalizálás, sőt remekül kiegészítették egymást.
Ezután a Várban, a Szentháromság téri kollégiumban próba meghallgatást tartottunk, ahol szándékosan egy nehéz dalt, az Út, ahol már rég nem jártam címűt énekeltettem el Józsival. Nagyon szépem megoldotta a feladatot. Hozzáteszem, amellett, hogy megvolt a szakmai múltja, Józsi amatőr énekes, az egyetlen nem képzett muzsikus a zenekarban. De egy igazi őstehetség, és az énekeseknél ez lényeg. A hangjában ott a líra és egy kivételes hangterjedelem; a néhai Zámbó Jimmyhez hasonlóan ő is átfogja a négy oktávot.
Meződi azonban nem mindenkinek volt szimpatikus. Még ’73-ban a Gellért Szálló egyik termében sajtótájékoztatót tartottunk, hogy ezzel is próbáljuk növelni a zenekar ismertségét. Itt mutattuk be Makrai mellett az új énekesünket. Az esemény végén odajött az egyik tévés zenei szerkesztő – ma már nem él – és közölte: ez az ember nem a zenekarba való; amíg ő az énekesetek, addig az Apostol nem fog nálam a tévében fellépni! Nem tetszett neki, hát hatalmi szóval eldöntötte, hogy emiatt negligál bennünket. Szerencsénkre a másik tévés szerkesztő nem így vélekedett.
Mi lehetett az oka, hogy a hetvenes évek elején induló, majd felfutó igényes progresszív-, dzsessz rock-, fúziós műfaj az évtized közepére hazánkban lecsengett, átadva a helyét a kemény rocknak, illetve a pop muzsikának? A Bergendy, az Atlas, az Apostol, a Syrius váltásra kényszerült, az Olympia, illetve a Winkelmayer Brass formáció pedig a nyugati vendéglátozásban kereste a kiutat. A választ a magyar néplélek emészthetőbb, könnyedebb muzsika iránti igénye környékén kell keresnünk?
Ez a műfaj mindig rétegzene volt. Főként az egyetemi klubok intellektuálisabb közönsége körében dívott, mi is – amíg a slágerzenére váltva nem hívtak bennünket többfelé – úgymond a klubokból éltünk. Évekig a belvárosi Gerlóczy utcában játszottunk, ahol az Atlas együttest váltottuk. Emellett – és többek között – a Várklub, a Közgáz (egykor Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, ma Budapesti Corvinus Egyetem – H.I.) és a Kertészeti Egyetem Klubja volt a törzshelyünk. Ezeken a helyeken kialakult egy törzsközönség, amely szerette ezt a zenét, sőt kifejezetten ezért járt oda.
Amint kiléptünk ebből a miliőből, azonnal kiderült, hogy az átlagközönség nagy része vagy nem ismerte, vagy fanyalogva fogadta ezeket a dalokat. Első saját slágerszámaink sikerének köszönhetően hirtelen megszaporodtak a vidéki meghívások, miközben még a régi, dzsessz rockos repertoárnál tartottunk. Az egyszerűbb vidéki emberek, akikhez nem jutott el az általunk korábban játszott muzsika, láthatóan alig várták a műsor végét, leszámítva a meglévő friss, egy-két slágerdalunkat.
Tudomásul kellett vennünk, amennyiben ebből szeretnénk megélni, váltanunk kell. Ekkora országban sajnos nem találod mag azt a nagyságrendű közönséget, amely eltart egy dzsessz rockot játszó zenekart. A nehéz a boldogságtól… voltaképpen belökött bennünket abba az elvárásba, hogy ezen a vonalon boldoguljunk.
A kényszerváltás teljes mértékig érthető. Mindazonáltal nem gondolod, hogy az ugrás kissé nagyobbra sikerült? Amellyel talán a kelleténél távolabbra kerültetek az eredeti célkitűzéstől, ugyanakkor erősen testközelbe a könnyű slágermuzsikához.
Nem volt szándékos, a hasonlatodnál maradva, nem akartunk ekkorát ugrani. Úgy kezdődött, hogy Gábor bátyám írt egy dalt 1974-ben, amellyel benevezett a Tessék választani! című rádiós dalversenyre. Ez volt az Okosabban kéne élni. Ott nyilván a rokoni szálakat figyelembe véve ránk osztották (megkaphatta volna akár Kovács Kati is), mi kissé áthangszereltük és nem várt sikert arattunk. A következő évben még egy lapáttal rátettünk, ugyancsak a bátyám szerzeményével, a Nehéz a boldogságtól búcsút venni cíművel berobbantunk.
Ez már Meződi Józsi magas, jellegzetes hangján csendült fel, és el is döntötte a sorsunkat. Kikötöttünk a slágerzenénél. Hozzáteszem, a dalszövegek, a magas fokú hangszerelés és zeneiség azonban kiemelte a zenekart a könnyű slágerek világából, ugyanakkor találkozott a közízléssel; a közönség addig soha nem tapasztalt lelkesedéssel, sikerrel jutalmazta dalainkat és előadásunkat. Akármilyen slágert írtunk, nagyon adtunk a hangszerelésre, mindig komolyan vettük.
A koncertjeinket egészen ’79-ig, a legnagyobb átalakulásig egyfajta kettősség jellemezte: az első részben a fajsúlyosabb, improvizatívabb dzsessz rock kapott helyet, a második menet a slágereké volt. Emellett a dzsessz világához sem lettünk hűtlenek, egészen ’79-ig jártunk a rádiós szerkesztő Kiss Imre által szervezett dzsessz fesztiválokra. Felléptünk Drezdában és az akkori Csehszlovákiában is. Ez utóbbi országban ’74 májusában, a nemzetközi dzsesszfesztiválon Európai Extraklasszis díjat nyertünk, valamint a Jó, a gonosz és az ember című szerzeményemért elhozhattuk a fődíjat. De ugyanez a dal kiérdemelte a legjobb hangszerelésért járó kitüntetést is. Saját instrumentális kompozíciókkal készültünk, jó volt ebben a világban is megmutatni magunkat. Komponált dzsesszt játszottunk a Chicago együttes vonalából, vagyis nem a „rázás”, az improvizáció vitte a főszerepet.
A mindkét vonalon elért sikerek bebizonyították: azért megyek fel a színpadra, hogy a közönséget kiszolgáljam, a zenémmel boldoggá tegyem. Ha látom az arcokon a boldogságot, a megelégedettséget, akkor miért ne azt csináljam, amit elvárnak tőlem? „Meg nem értett művészként” bezárkózhatom ugyan az elefántcsonttoronyba, ám a művészet onnantól öncélúvá válik. Sokan lenézik ezt a műfajt: nincs igazuk, kijelenthetem, k...a nehéz slágert írni! Amikor kész lettem az egyik szerzeményemmel, úgy álltam fel a zongorától: na ez biztosan sláger lesz! Egy fenét! Abból lett sláger, amiről nem is gondoltam. Amikor megkaptam a Nem tudok élni nélküled szövegét, ki akartam dobni, annyira nem tetszett. Aztán leültem a zongorához, megírtam hozzá a zenét, így együtt óriási lett. Tehát a zene és a szöveg együtt hat.
Két érdekesség is kitűnik a zenekar életrajzából: az egyik a meglehetősen sűrű tagcserék, a másik, hogy fiatal zenekarként több nyugati országba is sikerült kijutni. Ott vendéglátós muzsikával, vagy a saját repertoárral léptetek színpadra?
A tagcserék eleinte főként a tanulmányok miatt történtek, zömében 1971-ben. Tulajdonképpen a salgótarjáni fesztiválgyőzelmet követően a tagok egy részéről felmerült az igény a nyugati vendéglátózásra, elsősorban megélhetési okokból. De mi is úgy érzetük, ráférne némi frissítés a zenekarra. Megpróbálom visszaidézni a tagcseréket:
Kozma Andris gitárost Deák Béla váltotta, Peterdi Mihály dobost pedig Nagy Béla, akit Deák Mihály követett a dobszéken. Ezzel egy időben érkezett Deseő Csaba szaxofonos. A cserefolyamat a trombitás Lifka Mihállyal folytatódott, és ekkor jött Makrai Pál énekes-gitáros is az Atlasból. Egy évvel később a fúvós szekció egy része ismét kicserélődött Gábor István szaxofonos és Nagy József trombitás személyében. Utóbbi ’73-ban Svájcba disszidált, Szalánczy Ferenc harsonás pedig a Magyar Állami Operaházban képzelte el a jövőjét. Ugyanebben az évben jött Csiba József trombitálni, Szalánczy helyére pedig Pete László pozaunozni. Debreczeni László basszusgitárost pedig a visszatért korábbi gitárosunk, Kozma András váltotta ezúttal ezen a poszton.
A stílusváltás előtt igazoltuk le Meződi Józsefet, fél évre rá Makrai Pali hagyta el zenekart, aki Kozmával együtt ment át a Korálba, Koncz Zsuzsa akkori kísérőzenekarába. De az Apostolban játszott (illetve egy részük játszik ma is) Felkai Miklós és Baranski László gitáros, Németh Gábor és Veszelinov András dobos, Heilig Gábor és Gombos Géza basszusgitáros, Kovács János, valamint Szaniszló Lajos trombitás is. ’79-től már csak egy tagcsere történt, Veszelinovot Szabó Ferenc dobos váltotta. Előbbiről annyit, hogy a Syriusból érkezett, az egyetlen, aki „zenész” dobos volt. Emellett kiváló humorral áldotta meg a sors.
A nyugati vendéglátózásra nemzetközi repertoárral készültünk, fel kellett építeni a műsort. Az első egy órában, amikor még nem gyűlik össze a közönség, úgynevezett „csalogató” zenét játszottunk, utána jöttek a világslágerek. Közte azért helyet kaptak a saját számaink is, ezekeket is elfogadták. Még az sem számított, hogy magyarul énekeltük. Gyilkos munka volt, napi nyolc (!) órát kellett muzsikálni, negyvenöt perces blokkokban. Ráadásul a német precízség fokozottan érvényesült, a tulajdonos a karórájára bökdösve szigorúan betartatta a kezdési időket. Az egyhónapos időszak alatt folyamatosan kellett tanulni a nótákat, minden nap próbáltunk. Szerencsénkre a közönség nem lumpen, részeges emberekből állt, hanem jól szituált, normális vendégekből. Ami a minőséget is meghatározta. Nem csupán Németországban, de Helsinkiben és Stockholmban is hasonló volt a helyzet. Vendéglátóztunk ’80-ban az arab Emirátusokban is, ami kellemes élményt hagyott bennünk.
A ’78-as első Apostol nagylemezt, a Létrán címűt – Bálint Péter Pesti Műsorban megjelent kritikájában – alaposan lehúzták. Állítólag Erdős terelte a zenekart a könnyebb műfaj irányába, majd az ő „szócsöve”, nyilván a márkamenedzser tudtával, beleegyezésével ledorongolta.
Pedig nem is Erdős javaslatára történt a váltás, hanem ahogy korábban említettem, a bátyám komponálta Okosabban kéne élni című sláger, illetve annak sikeres fogadtatása adta a kezdő lökést. Sőt, Erdős Péter nem örült annak, hogy beszálltunk a műfajba, hiszen neki a szintén popzene területén működő Neotonnal voltak grandiózus tervei. A slágerzenére váltó Apostol ennek nyilván az útjában állt, konkurenciát jelentett, vélhetően ennek köszönhető a Bálint Péter tollából megjelenő tényleg eléggé vitriolos kritika. Ráadásul érdemtelenül, mert a Létrán című első albumunk nagyon jól sikerült; nyolcvan százalékban inkább a régi énünket idézi, amikor még nem kifejezett slágereket írtunk és játszottunk. Tehát ez a lemez nem tisztán slágerzene, hanem változatos és igényesen megkomponált dalok gyűjteménye.
Az Apostol mellett komoly szimfonikus hangszerelési munkákat vállaltál, többek között Szörényi Levente rockoperáiban. Hogyan jött a felkérés?
E munkák előzményei az 1980-ban alakult Rockszínházig nyúlnak vissza. ’79-től egyre nehezebbnek bizonyult a családi élet és a zenészléttel járó állandó utazások egyeztetése, a nyugodtabb, de fix megélhetésre való törekvés került előtérbe. Várkonyi Matyit, a teátrum egyik alapítóját, még a zenegimnáziumi éveimből ismertem, az ő révén kerültünk az akkor alakuló társulathoz. Ami kétségkívül kedvező ajánlat volt. A Rockszínház az Evitával robbant be, majd a Sztárcsinálókkal folytatódott, ez utóbbi zenei alapjait már mi játszottuk. Számos nagysikerű bemutató, zenés darab, rockopera fémjelezte ezt az időszakot. Egészen a megszűnéséig mi voltunk a társulat zenekara. Persze nem csupán a hattagú tagság alkotta a formációt, a bemutatandó darab zenei igényének megfelelően több vendégmuzsikussal bővültünk.
Az én feladatom volt, hogy legalábbis részben leszedjem a neves rockoperák hangszerelését, de az is előfordult, hogy megkaptuk az eredeti kottákat. A hangszerelés a zenén belül külön szakma. Egyrészt tudni kell, hogy melyik hangszerre mit kell írni és az hogyan szólal meg, ugyanakkor legalább annyira zeneszerzés is. Ott kezdtem elmélyülni ebben a – ahogy említettem – szakmában. Ilyen módon a társulat zenés darabjait részben, vagy egészben én hangszereltem. A musical, a zenés műfaj olyannyira „megfertőzött”, hogy magam is írtam zenés darabokat (Csillag Nápoly egén, A Vöröslámpás ház, a Kisherceg). A Rockszínház végül 1995-ben betagozódott a Fővárosi Operettszínházba, amely egyben a végét is jelentette. Az Operettben tovább dolgoztam: az árokban zongoráztam, a darabokat hangszereltem, később a szintetizátorok programozása, vagy a keverőpult kezelése is a feladataim közé tartozott.
Vélhetően ezt az előéletet figyelembe véve keresett meg Szörényi azzal, hogy az István, a király utáni rockoperáit, illetve zenés darabjait – Fénylő ölednek édes örömében, Attila, Isten kardja, A kiátkozott, Veled uram!, Árpád népe, Elég volt! Adjátok vissza a hegyeimet! – én hangszereljem meg. Megkaptam a zenei vázat, arra kellett felépítenem a hangszerelést. Viszonylag szabad kezet adott, ám a tempó beállításához ragaszkodott, azt mindig ő határozta meg.
Ha már a zenés darabok világánál tartunk, itt jegyezném meg, hogy az Apostol első színházi közreműködése Presser Gábor és Adamis Anna: Harmincéves vagyok című rock musicaljéhez kötődik, amelyhez mi adtuk a zenei alapot. Említettem, hogy Presser Gáborral a zenegimnáziumi párhuzamos osztályba jártam, nagyon jóban voltunk, így ’75-ben felajánlotta nekünk a darab zenei kíséretét a Vígszínházban. Úgynevezett „fél takarásban” játszottunk, ami azt jelenti, hogy nem a zenekari árokban, hanem a színpadon, de nem a teljes látótérben. Ez is hozzátett valamennyit a zenekar ismertté válásához.
Végigjártuk az Apostol és vele Németh Zoltán alapító – hogy stílszerűek legyünk – stációit: a fúziós műfajtól kezdve a dzsesszen, illetve a színházi musicalek, rockoperák világán át egészen az erősen populáris zenéig mindent kipróbáltatok. Az okok ismertek és akceptálandók, mégis megkérdem: egy komolyzenei tanulmányokkal indító, Zeneakadémiát végző muzsikust – azon túl, hogy ezzel keresi a kenyerét – mennyire elégíthet ki az a fajta könnyűzene, amelyet ötven éve művel?
Ha azt a részét elengedem, hogy szinte mindvégig széllel szemben kellett „végezni a dolgom”, elmondhatom: igen, kielégít. Nem szeretnék nyavalyogni, mert végül is eljutottunk a sikerig, de visszaemlékezve, nem sikerült egy kicsivel több hátszelet kapni ahhoz, hogy a pályánk ne mindig a küzdelmekről szóljon. Elég csak a számos tagcserére gondolni… Az utóbbi időben persze már megy magától is a szekér. 1999-ben megcsináltuk a régi sportcsarnokos bulinkat és megtelt rá az aréna. Említettem, nem könnyű slágert írni, eltalálni az emberek ízlését, de ha ez összejön, a sikerélmény is adott.
Ha már a sportcsarnokos koncertet szóba hoztad: az Apostollal az a Demis Roussos is fellépett vendégként, akinek énekhangjára erősen hajazott Meződi József orgánuma. Hogyan emlékszel a részletekre?
Dupla koncertről beszélünk, amelynek első napjára volt hivatalos Demis Roussos. Úgy indult, hogy referencia anyagot kellett küldeni, amelynek alapján végül elvállalta a fellépést. Arra gondoltunk, hogy együtt énekeljenek, ám egészen másként alakult. Egy DAT kazettán elhozta a zenei alapokat, ilyen módon nem volt szüksége arra, hogy élőben lekísérjük. De a gépi alap beállítása sem ment egyszerűen, mert a dalsorrendek nem voltak rendesen kiosztva, arról nem beszélve, hogy Demis Roussos hangja finoman szólva sem volt már a régi. Az a baj, hogy ez a fantasztikus énekes haknira vette az egészet, ezzel lenézve a teltházas Sportcsarnok közönségét és a zenekart egyaránt. Kár érte, mert zseniális dalai voltak, a közönség szerette, tehát minden adott volt egy remek előadáshoz. Mégsem az lett.
Mennyire van ma igény az Apostol zenéjére?
A zenekar mindig is működött. Ha nem a koncerthelyeken, akkor a Rockszínházban, más keretek között. Az említett 1999-es régi sportcsarnokos dupla koncert után 2004-ben is megtöltöttük az új, immár Papp László Arénát. Megtartottuk a negyvenöt éves jubileumot a Syma Csarnokban, az ötven éveset pedig a Covid miatt 2021-ben, ugyancsak az Arénában. Mindegyiket nagy sikerrel és teltházzal. Az ötvenes jubileumi koncerten szimfonikus nagyzenekarral dolgoztunk.
De a kisebb, vidéki fellépésekre is van igény, az emberek ismerik és szeretik a dalainkat. Nem három ember lézeng a bulijainkon, hanem a fellépő hely méretéhez igazodva nagy létszámban jönnek az érdeklődők, rajongók. Azt kell mondjam, manapság is van létjogosultságunk. Három generáció jár a koncertjeinkre, ami azt jelenti, a nagyszülők, a szülők mellett a fiatalok is képben vannak.
Mindennek fényében ma is úgy döntenél, ahogy akkor ’74-ben, vagy másként csinálnád?
Ha akkoriban előre tudom, hogy az első három év kínlódás lesz, és slágerekkel kellett volna indítanunk, nyilván másként alakult volna az életünk. Ezzel együtt nem bántam meg. A mai napig azt érzem, ha felmegyek a színpadra, szeretném a zenémmel boldoggá tenni a közönséget. És minél szélesebb rétegben. Jó látni a boldog arcokat, jó érezni, hogy elértük a céljainkat: hogy az emberek kikapcsolódnak, jól érzik magukat. Ha nem ezt tenném, hanem az öncélú muzsikálást erőltetném, nem kellene közönség elé lépni: elég lenne egy próbateremben kiélni ez irányú hajlamaimat. Amiről már beszéltünk, de megismétlem: be kell látni, hogy kedvenc műfajunk, az egykori álmaink nem elegendőek ahhoz, hogy nagyobb közönségréteget megmozgassunk. Ugyanakkor, ha ebből akarunk megélni, a zenei közízlés semmiképp sem hagyható figyelmen kívül és nagyon nehéz igazi slágereket írni.
Mindig is utáltuk, megvetettük a sztárallűröket, azt gondolom, mindenki alkothat kiemelkedő dolgokat a maga területén. Nem hiszem, hogy szégyellni kellene, ha a zenész, azzal, amit csinál, örömet tud szerezni a másoknak. De ettől nem leszek k…a nagy sztár.
Végezetül hadd idézzem ide egyik dalunk szövegrészletét, amely tulajdonképpen a zenekar, valamint az én „apostoli” hitvallásom:” Halld a szívek dallamát / Úgy élj, hogy te is halld szavát”.
Hegedűs István
2024. április 27. 07:25