A Szóra érdemes! Tariska Szabi
A harmadik részében az Artisjus-díjas, Lovagkeresztes Tariska Szabival beszélgetek, akinek a műgyűjteményéből és a dalszövegeiből is elirigyelhetünk egy-egy képet.
A középiskola után mit képzeltél, hogy mi lesz belőled?
Már a gimnázium harmadik osztályában elkezdtük a zenekarozást, úgyhogy bár utána jártam mindenféle főiskolára, ahol művelődésszervezőnek tanultam és művészeti menedzserképzőbe is jártam, csak azért, hogy diplomám legyen, de ezekkel különösebbet nem akartam kezdeni. Az első iskolába azért rakott be anyám, mert az gondolta, hogy ott majd lehet tanulni énekelni, de azt nem lehetett, viszont nagyon érdekes iskola volt, nagyon érdekes karrierek indultak onnan (például RTL főszerkesztő, kortárs galerista, MOL szóvivő, színészügynök, West Balkán tulaj). Aztán filmezni is elkezdtem párhuzamosan a zenekarozással, és 10 évig a filmgyárban dolgoztam, ahol az előkészítő munkát szerettem jobban, ami azért elég perverz, hogy nem forgatást, hanem az irodában többszáz oldalas diszpós könyvek készítését, hogy a rendező a különböző részlegektől mit kér az adott jelenethez. Az irodai munka az, ami hozzám igazán közel áll, elméleti ember vagyok.
Ha a hétköznapokat nézzük, akkor a logikus felét használod inkább az agyadnak vagy az intuitívat?
Mindkettőt. Nekem mindig is több foglalkozásom volt párhuzamosan. Már 11 éve nyomom például a tőzsdézést, az is teljesen más gondolkodást igényel, ott lehet az adatokat vakarászni egész nap. De az íráshoz is kell mind a kettő, például, ha egy történetet elmesélsz, annak is kell, hogy legyen logikája, vagy a karakter detektálásához, három dimenziósságának felépítéséhez is kell logikus gondolkodás.
Milyen előjelei voltak annak, hogy szövegíró leszel?
Négyévesen írtam az első versemet fejben, de egyébként nagyon nem voltak jelei. Aztán egyszerre lettem énekes és szövegíró, amikor a gimiben elkezdtük az Amorf Ördögök zenekart Tövisházi Ambrussal.
És az első szövegeid hogyan készültek? Megírtad őket és megzenésítették vagy fordítva?
Párhuzamosan dolgoztunk, az Ambrus csinált zenéket, én pedig külön csináltam szövegeket, aztán ezeket összepasszintottuk. Magamban a dallammal együtt írtam a szöveget, aztán azt a kezdetleges dallamot Ambrus megváltoztatta normális zenére. Azért volt jó, hogy valami bénácska belső dallamra találtam ki a szöveget, mert így igazodott valamihez, egy kerete, lüktetése volt az egésznek. Előfordult, hogy nem volt olyan éber Brusi, és meghagyta a dallamomat, amiről utólag kiderült, hogy tudat alatt Cseh Tamás: Nincsen más ebben a dalban című számára írtam, melyet Ambrus nem ismert, mert nem szövegközpontú zenéket hallgat. Ez lett az Ópium című Péterfy Bori szám.
És ehhez képest milyen, amikor meghatározott ritmusképletre kell írnod?
Hát ez egy fordulat volt: amikor a Péterfy Bori zenekar indult, akkor kezdődött az, hogy zenére írtam. Más gondolkodást igényel, de most már csak így csinálom. Kihámozom, hogy a zene mit akarhat mondani. Az undergroundban a zenei alapok nem egy külföldi minta lemásolásai, mint ahogy az a fősodrú popzenében igen gyakori. Mindkettőben azonosítani kell a zene kitörési pontjait, hogy hová kellenek a bemondások, ki kell az egészet bogozni. A klisés, mintakövető, robot-pop zenébe nem lehet képeket belelátni. Azok a zenekarok, akikkel dolgozom, olyan zenéket írnak, amiknek oka van, nem pedig célja, azaz a dal elkészültének belső kifejezési kényszer a mozgatórugója, nem egy cél, hogy azt majd szeressék a rádiósok.
Azért vállalsz mainstream dalhoz írást is?
Csak olyanok keresnek meg, akivel meg van a közös halmaz. Alapvetően nem gondolom magam slágerszerzőnek. Néha egy-egy sláger beakad, oké, de én azért inkább az undergroundhoz tartozom. A kísérletezést szeretem, amiben persze megvan a placcsanás lehetősége, de mégis az új világteremtés az izgalmas. Az egyértelmű, általános gondolkodás nekem nem igazán megy.
És kerül hozzád időnként kihámozhatatlan a dal is?
Ez egy nagyjából egy hét alatt lezajló folyamat. Először eldöntöm, hogy elég sűrű e ahhoz egyáltalán, hogy magyar szöveget lehessen írni rá, milyen a hangsúlyozása. Majd egy halandzsa magyart írok rá, hogy egy tervrajz legyen az egészről. Ebből látom a szótagszámot, a hajlítások helyeit, mi a versszak, a refrén, a C rész. Ez az első napnak a feladata. Aztán magadba kell szívni az egészet, hogy a részeddé váljon a dallam. Az a nehéz ilyenkor, amikor folyamatosan hónapokig vagy akár másfél évig dolgozol szünnap nélkül párhuzamosan mondjuk hat lemezen, hogy az előző zenét kiirtsd magadból. Előfordul olyan, hogy rájössz, hogy az egy korábban már befejezett szám dallama, ami benned épp recitálgat, már megírtad, nem is ezen a zenén kéne gondolkodj. Szóval végül mindenre születik valami, de persze van olyan, hogy valami végül befullad és nem lesz belőle szám mégsem.
Te tudatában vagy annak, hogy milyen különös, kreatív látásmódod van?
Ahogy látom, hogy mik azok a dalok, amelyekre hatalmas tömegek mozdulnak meg, azok többsége számomra ötlettelen, varázstalan, szikár dolog. Annyira szórakoztatnak, mintha egy vascsövet bámulnék. Nem szeretem a felnőtteskedést. Sok képpel teli fantáziavilágom van, amihez képest egy hiperrealista „leírjuk azt, amit látunk” és a „valóság elemeihez nem adunk hozzá semmit” -szöveg unalmas. Az emberek nagy többségének nincs absztraháló képessége, a saját életét szeretné a dalokban ugyanúgy viszontlátni. Más területeken is előjön a kreativitásom vagy furcsaságom, például a műgyűjtésben is. Aukciókon sokszor volt, hogy egyedüli licitálója voltam valaminek, amit aztán pár hónap múlva komoly gyűjtők irigyeltek. Vagy egy galéria raktárából, egy évek óta elfekvő képet halásztam ki jó időben, amiről később kiderült, hogy főmű, melynek alkotója 3 év múlva Kossuth-díjat kapott. De persze van olyan kép is mástól a gyűjteményemben, ami senki másnak nem kéne.
Mikor kezdtek el dalszövegíróként keresni, már az Amorf ördögök sikerei alatt?
Nem, utána kezdődött. 2007-ben, amikor a Petőfi Rádió felrobbant, akkor jöttek azok a zenekarok, akikkel elkezdtem dolgozni. A Magashegyi Undergroundék például 2009-ben kerestek meg, Fodor Máriusz ötlete volt, hogy velem dolgozzanak. Azok közül a dalok közül mindegyik rádióba került, és ezeket hallva indult be a sok megkeresés. Olyan volt ez, mint egy elgurított hógolyó, ami egyre nagyobbra nőtt.
Kik váltak a legfontosabbá számodra a zenésztársaid közül?
Tövisházi Ambrus nagyon fontos harcostárs, a dalaim jelentős részét vele csináltam, a Magashegyinél Fodor Máriusz és Toldi Miki, és Péterfy Bori korábbi dobosával, Laskai Viktorral a Superstereo-ból is sok közös dalunk született.
Melyek azok a dalok, amelyeknek a szövege nagy hatás gyakorolt rád?
Az volt pont a fontos, hogy saját magamnak írjak szövegeket. A mások által írt dalok nem mondták el a világot olyannak, amilyennek én láttam. A felismerésekhez és a rájövésekhez kellett, hogy én írogassak számokat, ne másokból induljak ki.
És a saját dalszövegeidből melyikeket szereted? Fel tudnál állítani egy ötös listát, amire azt tudod mondani, hogy ez én vagyok?
Ezeket a számvetéseket szomorú időszakokban szokta csinálni az ember, amikor kis magabizonytalanság van, és akkor visszatekint, hogy ha ez a mostani dolog nem is halad, azért nincs nagy baj, csináltam már mégis azért valamit. A Magashegyitől az Örvényt például szeretem, vagy Odettnek az Éjszaka című számát, az Amorf Ördögöktől az Üres kupéban-t. De ezt listának nem nevezném. Amikor elkezdem őket magamban énekelni, akkor van, hogy egy óráig is eltart, mert közben eszembe jut, hogy ez is érdekes és ez is jó, az is jó. De nem szoktam ezt gyakran csinálni, évente mondjuk egyszer. És szerencsére mindig jön hozzá újabb olyan dal, amivel ellehetek.
Szóval akkor időnként vannak elakadásaid?
Hát az minden számnál van. Amíg nincsen meg a legelső mondat, az nagyon nagy kínszenvedés tud lenni, van, amikor két-három nap is eltelik ezzel, de van, hogy sokkal több is. Ez olyan, mint belépni egy kapun, vagy mintha tolnál egy sziklát a kezeddel, de azt akkor 8 órán keresztül tolod, és van, hogy ez a szikla semmit nem mozdul el. És aztán egyszer csak valahogy mégis sikerül ellökni onnan, és belépsz a trónterembe, és akkor leírhatod, hogy mik vannak ott, mik azok a kincsek, amiket ott találtál. De amíg ide bejutsz, ez nehéz. És valaki már itt elvérzik, hogy ezt az első lépést nem tudja megtenni.
Amikor megkérdezik, hogy na és Szabi, miket írtál, akkor mi az, amit elsőre mondasz, mert biztosan ismerik az emberek?
Ez egyértelmű, hogy a Hajolj bele a hajamba. Azt az országban bárkinek mondtam, mindenki, mindenhol ismerte. Annak a dalnak olyan útja volt, annyi minden megtörtént vele: volt tehetségkutatókban, reklámban, Vígszínházban, Hónaljmirigy feldolgozásban, kórusműben, felhasználták HBO, RTL sorozatokban, valóságshow-ban. Tele van aa YouTube a feldolgozásaival. Az a szám egy Csókkirály.
Van olyan szöveged, ami egyértelműen saját élményből született?
Apró emlékfoszlányok vannak minden számban, de amikről írok, igazából egyik sem megtörtént történet. Mindegyik ábránd és elmélet, hogy lehetne így is. Én az emberi kapcsolataimat papíron élem meg. A történet igazából nem is érdekes egyik számban sem, a stílus érdekes, a megfogalmazás. Tulajdonképpen a Mikor az utcán átment a kedves című verset írjuk meg tízezredszer. Szóval mindegyikben van saját élmény, ahogy képek villannak fel bennem valamikorról. A Hajolj bele a hajamba számban is például benne van egy olyan autós élményünk, amikor mentünk koncertezni, és rohadt nagy dugóba keveredtünk 40 fokban légkondi nélkül. Szinte pánikhangulatban kanyarodtunk le az autópályáról, majd egy árnyas, hűs útra értünk megkönnyebbülve, és ebből a csodálatos autózásból jöttek a göndör fürtű fák.
És ha az előadó mondja, hogy azt fogalmazd meg, ami vele történt meg?
Nekem inkább az a jó, hogyha az előadó nem mond semmit, és magamtól jövök rá mindenre. Már az óvodában is úgy voltam, amikor azt mondták anyukámnak, hogy addig nem mehetek oviba, amíg meg nem tanulok cipőt kötni, ő meg szeretett volna tanítani, de én duzzogva elvonultam, és magamban addig gyakorolgattam, amíg aztán vissza nem mentem hozzá azzal, hogy kész, így kell, mehetünk az oviba. Jó, azért valami halvány sejtést elfogadok, de úgysem az lesz a szám lényege. Azt szerintem a stílusban kell keresni.
Milyen érdekes visszajelzéseket kaptál a szövegeiddel kapcsolatban?
Van, hogy esküvői meghívókra keverednek, vagy valaki magára tetováltatja őket, mint egy-egy Bori szöveget vagy Superstereot. Vagy vannak a pólóra batikolások. Jó látni, hogy népművészetté válnak.
Melyik volt eddig a legkönnyebben megszülető dalszöveged?
Kettő ilyen legkönnyebb élmény van, az egyik most nyáron volt egy négy hónapos futamban, amiben volt kilenc nap, amikor olyan csúcsformát kaptam el, hogy négy szöveget meg tudtam írni. Minden nap reggel ötkor kelve, hogy ne legyen még olyan meleg, délután hatig írtam. Valószínűleg ezek a csúcsformák máskor is lehetnek az életben, csak akkor éppen nem ülsz az asztalnál.
A másik egy olyan megkeresés volt, hogy más szövegíró elakadt valamivel. Már fél éve nem történt előrelépés. Egy délelőtt alatt átírtam szuperre az egészet.
Mindig az asztalodnál írsz?
Igen, fel nem merül, hogy máshol. Az íráshoz olyan csend és elmélyülés kell, ami csak otthon van. Nekem ez egy íróasztalnál végzett, hajnalban kezdett, napközbeni tevékenység. Este például soha nem dolgozom.
És te is a refrénnel kezded, ahogy a legtöbb szövegíró, akivel erről beszélgettem?
Soha. Kronológiában haladok, a verzével kezdve, és amikor odaérek, akkor azt úgyis érzem, hogy a zenében van egy nagy löket, és elértem a refrénhez.
És végül, mit gondolsz, mi az, ami miatt ilyen régóta vagy benne és ilyen sikeres vagy a szakmában?
Az elnyűhetetlen kitartás miatt lehet, vég nélkül képes vagyok szenvedni egy adott feladaton. A monotóniatűrő képességem nagy, meg tudom hallgatni körbe-körbe százezredszerre is azt a mozdíthatatlanságot. Napokig képes vagyok tolni a sziklát akár 40 fokban, akár lakásfelújítással a szomszédban. Nyilván fontos, hogy megvan bennem a képesség a feladat elvégzésére, de ez önmagában csak egy lehetőség.
Major Eszter interjúja Tariska Szabival
2023. november 27. 09:15