MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

A nagy durranásra várva – vagy mégsem?

Napestig sorolhatnánk, hányfajta produkció kötődik nevéhez. Közülük a legfontosabb az Illés együttes harmadik formációja, a Rockszínház, a Fenyő Miklós nevével fémjelzett Miki Team, az R-Go Proletars, és persze élete egyik meghatározója, a Kormorán, ahol több mint másfél évtizedet töltött. A számtalan zenealbum, színházi-, filmes -, zenei rendezői-, illetve produceri munkák mellett még arra is maradt ideje, hogy több tehetséges énekesnőt is sikerpályára állítson: köztük Janza Katát, vagy Bayer Friderikát, akihez élete egyik kiemelkedő eseménye, az Eurovíziós fesztivál negyedik díjának átvétele kötődik. Jenei Szilveszter hetvenegy esztendősen sem pihen; tervei között a Kormorán Memory Band és egyéb produkciók mellett egy önálló, saját elképzelései szerint működő zenekar létrehozása is szerepel. 

A honlapod egy érdekes – ahogyan ott fogalmazol – „anti dantei” intelemmel kezdődik. Mit szerettél volna üzenni ezzel?

Ha valaki rákattint egy honlapra, kíváncsi az ott fellelhető információkra, lehet, hogy csodát vár el tőle. A tulajdonos pedig nyilván a legjobb oldalát szeretné mutatni a látogatónak, nyilván ez rám is igaz. Hogy miként fogadják mindezt, az más kérdés. Az „anti dantei” idézet lényege, ha valaki idetéved, véletlenül se számítson semmi rosszra; a felhívás pedig nem más, mint egyfajta figyelemfelkeltés. 

Így a látogató bizonyára arra is kíváncsi, hogy mikor vettél először gitárt a kezedbe.

Ebben a korosztályban szinte mindenkit iskolás korában ragadott magával a zene, hacsak egészen kicsi kortól nem a szülők szorgalmazták a zenetanulást. Abban is inkább a klasszikusokat. Nálam mindkét helyzet fennállt: kiskoromtól kezdve kilenc évig jártam a miskolci zenei szakközépiskolába, cselló szakra, majd gimnáziumra váltottam. Aztán inkább a műszaki pályát választottam. Ami a gitárt illeti, a csellóval párhuzamosan kezdődött, egy miskolci barátom kölcsönhangszerén Shadows- és Ventures- dalokat pengettünk.

Az „új” Illés – amelyben országos ismertségre tettél szert – megalakulásával kapcsolatban olvastam valahol, hogy Illés Lajos az éjszakai klubokat járva akadt rá valahol egy amatőr bandára, amelyből a billentyűst leszámítva összeállt a harmadik Illés formáció. Te, hogyan emlékszel erre?

Városi legendának jó a történet, de egészen másképp történt. Amatőr zenekarként Bad Companyt, Kansast, játszottunk. Mi voltunk a Clear együttes. Billentyűs nélkül, ének, gitár, basszus, dob felállásban, plusz egy nagyon agilis menedzser intézte a dolgainkat. Ő vetette fel, hogy hívjuk fel Illés Lajost, amikor hírét vette a „nagy” Illés felbomlásának. Magunk sem akartuk elhinni, amikor Lajos egyszer csak lejött egy próbánkra. Tetszett neki, amit hallott, különösen énekesünk, Kiss Ernő Pál (nem azonos a Kati és a Kerek Perec basszusgitárosával, Kiss Ernővel!) énekhangja. A következő próbára már hozta magával Serfőző Anikót, így 1974-ben Selmeczi László basszusgitárossal, Papp Tamás dobossal, Kiss Ernő Pállal, valamint velem és Anikóval útjára indult a harmadik Illés együttes. Az Egymillió fontos hangjegy című tévéműsorban mutatkoztunk be. Egy évvel később a rádióban Görgey Gábor szövegével rögzítettünk egy musicalt, egy Csongor és Tünde adaptációt, a címe: Egy fiú és a tündér. 1977-ben megnyertük a Metronóm ’77 dalversenyt, a következő évben pedig Boldog város címmel megjelent a nagylemezünk is. ’79-ben Papp Tamást Pálmai Zoli váltotta a dobok mögött, Serfőző Anikó pedig férjhez ment az akkori NDK-ban. A drezdai fesztiválon léptünk fel, ott megismerkedett egy kelet-német gitáros-énekes fiúval, és kint maradt vele. Kiss Ernő Pál is külföldre, Ausztriába nősült, így négyen maradtunk a zenekarban, Selmeczivel ketten énekeltünk. 1980-ban már ezzel a felállással jelent meg Csehszlovákiában, angol nyelven az Illés második és egyben utolsó nagylemeze, az Express Image. A lemez egyik fele csehszlovák szerzemények átdolgozásából, a másik pedig a saját szerzeményeinkből állt. Ezután Lajos a szóló munkáira koncentrált, a zenekar pedig 1982-re kifulladt.

Egy kicsit időzzünk még az Illésnél, miután létezik egy idevágó zenetörténeti érdekesség: a Hogyha egyszer… című dalra Görgey Gábor írt új szöveget, miután az eredetileg Vörösmarty versére írt szerzeményt (Mit csinálnak magyar honban?) így nem engedték bemutatni. Mi volt a baj vele?

Ne feledjük, akkor még javában a Kádár-korszakot éltük Magyarországon. Minden bizonnyal rendszerellenesnek, talán fenyegetőnek gondolták. Eléggé forradalmi gondolatokat fogalmazott meg benne a költő, amitől az illetékesek valószínűleg féltek. Pedig nem volt akkora durranás, mint hat évvel később az István, a király bármelyik dala. Ezzel együtt komoly hatást gyakorolt a közönségre, mert emlékszem, amikor vidéki koncerteken az eredeti szöveggel játszottuk, valósággal szétverték a kultúrházat. De az is lehet, hogy a tisztelt zsűri Görgey nevét szívesebben olvasta a szerzők között, mint Vörösmartyét…

Közben a Rockszínház alapító tagja is lettél. Örök és megválaszolatlan kérdés: miért nincs ma állandó kőépülete, és egyáltalán: hová lett a Rockszínház?

Ez még 1980-ban történt. A társulat zenekarában gitároztam, többek között Marschalkó Zolival, de itt basszusozott Temesvári Andris, „Pepó” is. Mellettünk vonósok és fúvósok is közreműködtek, Várkonyi Matyi vezényelt és Miklós Tibi írta a verseket.

Hogy miért nincs ma kőépületű rockszínház? Egy állandó teátrum már akkor is komoly tőkebefektetést igényelt, és úgy gondolom, az állami szervek úgy vélekedtek, minek olyan színházat csinálni, ahol nem a klasszikus értelemben vett darabokat játsszák.  A Rockszínház fő profilját a saját maga által megírt darabjai adták – mint pl. a Sztárcsinálók –, az illetékeseknek pedig az járhatott a fejükben, hogy a főként saját alkotású, alternatív módon előadott darabokat preferáló színházat nem lehet kellőképpen irányítani. Így az évek során, több helyszínen, befogadott vendégprodukcióként szerepeltünk.

Itt szeretném megjegyezni, hogy az Illés angol nyelvű anyagán felbuzdulva az akkori csehszlovák Opus lemezkiadó gondozásban négy, ugyancsak angol nyelvű albumom is napvilágot látott.

Életed következő állomása meglepő fordulatot vett, Fenyő Miki szóló projektjére gondolok. Miként jutottál el a rockzenei színházas produkciótól egészen a rock and rollig?

Sőt, a breakig. Fenyő Miki van akkora sztár, hogy neki tök mindegy, ki van mögötte. A Hungária szétesése után a második, az 1984-es Jól nézünk mi ki! című szólóalbumán, és persze a koncerteken szerepeltem, azon, amelyen a hagyományos rock and roll mellett épp a break dance-t akarta népszerűsíteni, sőt meghonosítani Magyarországon. Nem a legsikeresebb korszaka volt ez. Az ezt megelőző években a Hungária sokat vendégszerepelt Berlinben, ahol egy német menedzser egyengette az útjukat. Az ő ötletére váltott Fenyő erre a zenei stílusra, amihez tulajdonképpen semmi köze nem volt. Mindenesetre megpróbálta. Egyébként imádtam a kreativitását, a tehetségét, és azt, hogy minden helyzetben feltalálja magát. Őt és Szikora Robit tartottam a legnagyobbaknak a Hungáriában. Olyan egyéniségekről beszélünk, akik mellett nagyon nehéz bármit is csinálni a színpadon, mert elhalványulsz mellettük.

Ezután jött a Kormorán, amely több mint másfél évtizeden keresztül meghatározta az életed.

Mikivel egy évet töltöttem, s még abban az esztendőben, 1984-ben léptem be a Kormoránba. Csillag Endrét váltottam, akivel a Folk and roll című albumot kezdték felvenni. Közben elszólította őt az Edda, mire csapot-papot, azaz a félkész lemezt hátrahagyva átigazolt Patakiékhoz.

Koltay Gergővel az ORI-büfében találkoztam, aki a referenciáimra (magyar- és angol nyelvű Illés-, Szűcs Judit-, Pandora’s Box-album, stb.) való tekintettel felvett a Kormoránba. Nagyon gazdag időszakot éltem meg velük: rengeteg koncert, nagylemez, rockoperák (Elektra, Megfeszített), filmzenék (Julianus barát, Honfoglalás, Sacra Corona), fémjelzik a közös utat, amely egészen az ezredfordulóig, 2000-ig tartott. Aztán Koltay Gergő váltott, három énekest Tóth Renit, Mr. Basaryt és Géczi Erikát tette a frontvonalra, ugyanakkor a gitáros, basszusgitáros poszton is változások történtek: Margit Józsi és én lapátra kerültünk… De utána sem szakadt meg a kapcsolat, Józsival együtt több Kormorán lemezen is vokáloztunk.

Említetted Szikora Robit és az R-Go-t. Ez legalább annyira érdekes kirándulás lehetett az életedben, mint a breakes Fenyő Miklós-produkció.

Ott sem a legsikeresebb időszakot sikerült elkapnom. 1989-ben léptem be, a zenekar neve ekkor már R-Go Proletarsra változott. Egyetlen koncertről készült videó, valamint egyetlen nagylemez anyaga fűződik ehhez a korszakhoz, amelyen gitározom, ez az Egy proletár Párizsban. Ehhez történet is fűződik: a zenekar akkori, nagyon tehetséges billentyűse, Kovács Lajos hangstúdióval is rendelkezett, nála, Hűvösvölgyben vettük fel a lemez anyagát. Az egyik lassú nótán dolgoztunk, miután elkészült, átmásoltuk a szalagra; arról viszont tökéletesen elfeledkeztünk, hogy az előző dal már rajta volt, amit így véletlenül letöröltünk. Szerencse a szerencsétlenségben, az előző napon az összekevert anyagot kazettára rögzítettük, hogy otthon kielemezhessem. Másnap erről a kazettáról töltöttük vissza azt ez egy számot a mesterszalagra; a minőséget elképzelheted… Nem volt mit tenni, ez került rá a lemezre.

Ez idő alatt nagyon kevés, talán összesen, ha tíz bulit játszottunk. Amellett, hogy az a rajongótábor, amely az R-Go-t szinte a megalakulástól kezdve körülvette és folyamatosan gyarapodott, a nyolcvanas évek végére már elolvadt; bár kétségtelenül megmaradt körülötte egy keménymag, amely koncertről-koncertre követte. Tulajdonképpen az is a régi slágerszámoknak köszönhető.

Ami ehhez az évhez kötődik: a Pesti Műsor, mint program magazin a közönség szavazatai alapján évről-évre megválasztotta az év hangszeres előadóját. 1989-ben Az Év Gitárosa kategóriában Tátrai Tibi mögött a második helyen végeztem.

A Kormorán-időszak egybe esett a Miki Team formációval, majd az R-Go-val is. Ez utóbbiból való távozásod után egy Yellow Rebel nevezetű ír kocsmazenekarban tűntél fel. Miután akkoriban nem volt szokványos a párhuzamosság, hogyan sikerült egyeztetned az esetleges ütközéseket, időpontokat?

A Kormorán nekem az alapot jelentette. Ennek ellenére Fenyőtől külön engedélyt kellett kérnem arra, hogy a zenekarral elmehessek az Ifjúsági Park-beli fellépésünkre. Nem volt ezzel gond, mindössze egy kikötést tett, hogy a breakes baseball sapkát azon a koncerten is viseljem. Mint említettem, az R-Go-val nagyon keveset játszottunk; szóval mindig meg tudtam oldani valahogyan, hogy ott legyek, ahol éppen szükség volt rám.

A Yellow Rebelről csak annyit: tulajdonképpen Margit Józsit, a Kormorán basszusgitárosát keresték meg 1996-ban. Ő szólt nekem, aztán egy Reggeli nevű zenekarral összekeveredve alakult ki ez az ír kocsmazenét játszó formáció.  A zenekar egyik tagja a Corvin-közben hangszerboltot üzemeltetett, ennek kapcsán szponzoráltak engem is. Szerettem velük játszani, nagyon jó srácok voltak, sokat jártunk vidékre. Ír népdalfeldolgozásokból, valamint egy-két saját nótából állt a repertoár, és persze angolul énekeltünk. Egy koncertlemez maradt utánunk, a Song For Ireland. Jó kis album.

A Kormorán Memory Band az „anyazenekar” első időszakát idézi meg, azt, amikor még te pengetted a gitárt az eredeti bandában. Gondolom, nosztalgikus érzelmek vezettek az alapításkor.

Nem én, hanem Margit Józsi alapította, akivel sokáig dolgoztam a Kormoránban. Hozzá csatlakoztunk Gál Petivel, aki hegedűsként ugyancsak egykori tag volt. Drexler Zoltán dobossal, Vereczkei Attila billentyűssel – aki helyi zenepedagógus – valamint Józsival már létezett egy esztergomi Memory Band elnevezésű formáció, akikhez csapódva, értelemszerűnek tűnt a névfúzió: így lettünk Kormorán Memory Band. A 2005-ös alapítás óta úgynevezett klubzenekarként, családias közönségkörben működünk. Egy albumot adtunk ki a Bardót, jó kis folk-rockos anyag. Klubzenekar vagyunk ugyan, de jó pár fesztiválon is felléptünk, ezeket összegeztük az Elmenni messze címmel megjelent koncertalbumunkon. Idén épp a tizenötödik jubileumi esztendőbe léptünk, amire szerettünk volna egy nagyobb szabású bulival, valamint kiadvánnyal emlékezni, de a járvány miatt ez már nem fog menni. Majd jövőre bepótoljuk. 

Zenei pályafutásod lenyomatát több oldalas lista fémjelzi. Lehetetlen mindegyiken végigmenni, ebből négy kiadványt emelnék ki: két lemez az ’56-os forradalomnak állít emléket, aztán ott a Kinek mondjam el? akusztikus tiszteletalbum, valamint a Made In Blue Acoustic. Beszélnél róluk?

Az Aki magyar… felkérésre készült, aminek nagyon örültem. Két szövegírótól, Kocsis L. Mihálytól, valamint Adorján Andrástól ered az ötlet, a zenéjét pedig én írtam. Sikerült olyan előadókat megnyernünk, mint Szvorák Kati, Varga Miki, Rudán Joe, vagy épp Deák Bill Gyuszi. A musical oratórikus bemutatóját a komáromi MagyaRock Színház vállalta.  

A Mennyből az angyalt már én találtam ki, megzenésített versekből áll. Harmincegy dal, huszonöt költő ’56-os témájú verse tizennégy művész előadásában.

2014-ben jelent meg a Kinek mondjam el? tribute album, a húsz éve legsikeresebb eurovíziós magyar dal tiszteletére, többek között Keresztes Ildi, Garda Zsuzsa, Bayer Friderika, Gerendás Péter, Pleszkán Écska, a Cotton Club Singers, valamint Petruska András előadásában.

A Made In Blue az első szólólemezem, 2005-ben jelent meg. Valamennyi dalt én hangszereltem és éneklem, a szövegeket, verseket Adorján András, Horváth Attila, Kocsis L. Mihály, Choli-Daróczi József, Korom Attila és Török-Zselenszky Tamás írta.

A legfrissebben megjelenteket azért megemlíteném: 2018-ban adtam ki egy Ladányi Mihály költő verseire írt zenei anyagot, az Ének a Jóistenhez címűt, amin Végh Péter színművész szavalja a verseket. És 2019-ben a készülő Sándor Mátyás musical „beta verziója” is megjelent.

Úgyszintén érdekesség még, hogy a Kormorán a nyolcvanas évek második felében Deák Bill kísérőzenekaraként is funkcionált. Megcsináltuk a Bill kapitány blues cirkusza című albumot, de Billel John Mayall előzenekaraként is felléptünk. Amire máig büszke vagyok, Szörényi Örs Ez az életem című első és egyetlen lemezét produceltem, valamint én voltam a zenei rendezője is.

A Bayer Friderika albumot szándékosan hagytam ki az előzőekből, róla külön kellene beszélnünk, hiszen a te felfedezetted. Mi fogott meg az énekesnőben?

Koltay Gergő a Petőfi rádió intendánsaként komoly szerepet vállalt abban, hogy a 8-as stúdióban fiatal énekeseket, előadókat segíthessünk. A Sztárkereső című projekt keretében elsősorban vidéki zenekaroktól, énekesektől kértünk be demo- anyagokat azzal a céllal, hogy az arra érdemesekből stúdió felvételeket készítünk. Így került látókörünkbe az Eleven Hold, a Yellow Rebel, vagy Gombos Laci.

Ezzel a hullámmal érkezett Bayer Friderika is, akire épp Koltay hívta fel a figyelmem, egy beküldött hangkazetta alapján. Nem mondom, hogy kiemelkedő lett volna, de láttam benne fantáziát. Írtam neki egy dalt, a Kinek mondjam el vétkeimet? címűt, amit szépen elénekelt. Ez volt az első hangszerelési munkám vonósokkal. Elkészült a rádiófelvétel, és éppen akkor indult az Eurovíziós dalverseny válogatója, amire beneveztük. Nem oda szántuk ugyan, de a feléneklés közben Wolf Péter zeneszerző, karmester, aki a nagyzenekart vezényelte szólt, hogy ezt tegyük el a nemzetközi fesztiválra. Biztos volt a dal sikerében. Ilyen módon nem „zésítettük”, vagyis nem kapta meg a játszási jogot.  A válogatón első, a fesztiválon Dublinban, ahol magam is felléptem és gitáron kísértem Friderikát, pedig negyedik helyezést értünk el. Ez Magyarország és az Eurovízió történetében az eddigi legjobb eredmény.  A negyedik díj erős hátszeletet biztosított az énekesnőnek, több kiadó is jelezte, szeretne lemezt megjelentetni vele.

Rajta kívül kiket indítottál még útnak?

’95-ben a Magyar Rádió Sztárkereső fesztiválján Janza Kata első díjat nyert. Az ő dalát is én komponáltam, egy évre rá átvehette az eMeRTon díjat. Torma Emesének is írtam egy lemezt.

Két éve kettős megemlékezést tartottál egy nagyszabású eseménnyel: egyrészt a születésnapodat, másrészt fél évszázados zenei pályafutásodat ünnepelted. Hogyan sikerült a koncert?

A koncertet a Stefánia palotában rendeztük meg, célja pályafutásom ötven esztendejének az összegzése. Megpróbáltam tematikusan időrendbe rakni a műsort, amit már a cím is tükrözött: 70/50, vagyis az életkor, illetve a zenei pályán eltöltött idő. Minden mozzanatot nem mesélnék el, de a legfontosabbak:

A kezdeteket, vagyis az Illés együttest nem tudtunk pontosan megidézni, mert Serfőző Anikót sajnos nélkülöznünk kellett, hiányát végül egy bejátszással oldottuk meg. 

A következő korszak egyértelműen a Kormoráné volt, amely mindennel együtt huszonöt évet jelentett az életemben. Nem csupán a velük színpadon töltött tizenhatot, de – mint korábban már említettem – ettől jóval többet, hiszen szerzői-produceri szinten a kapcsolat továbbra is élt. A Kormorán dalok ereje, Koltay által megfogalmazott szövegi mondanivalója mindig is közel állt hozzám, ezeket a műveket a mai napig műsoron tartom. Hadd hozzam példának Gergővel közös szerzeményünket a Három határ című opuszt, amelyet mindenki elénekelt, aki a Kormorán környékén volt, de a Kormorán Memory Band, és jómagam szólóénekesként is műsoron tartom.

Ezután az ’56-os projektek következtek, itt sorra került a már említett Márai-verseslemez néhány dala, közöttük Lezsák Sándor megzenésített költeményével. Vele többször működtem együtt, most éppen egy Trianon témájú kiadványon dolgozunk.

Az ünnepi koncertről Kinek mondjam el? címmel video-felvétel készült. Kereskedelmi forgalomba nem kerül, a YouTube-on viszont könnyedén utolérhető. Úgy gondoltam, kit érdekelne manapság ilyen jellegű DVD? De itt van a link, aki nem sajnál jó másfél órát a videó megosztó oldalon elnevetgélni, itt megtekintheti:

Életrajzodból, valamint az eddigi beszélgetésből is kiderül, hogy gitárosként, zeneszerzőként, producerként, vagy épp zenei rendezőként szép és mozgalmas életutat jártál be. Mindezek fényében hogyan határozod meg magad?

Elsősorban zenészként tartanak számon. Én inkább azt mondanám, zeneszerző-hangszerelő vagyok. A producer titulus ellen pedig azért berzenkednék, mert ahhoz nagyon jó kapcsolatok, háttér, valamint temérdek pénz szükségeltetik. Annak ellenére, hogy – amint arról korábban szót ejtettünk – jó néhány lemezt produceltem.  

Továbbra is az életműnél maradva: ha végigtekintesz a nevedhez köthető produkciók során, eddig kivétel nélkül – persze hozzátéve a magadét, és ez itt a kulcskérdés – mások ötleteit valósítottad meg. Nem gondolkodtál egy olyan saját, önálló projekten (legyen az akár saját zenekar), ahol te mozgatod a szálakat? Ahol a te elképzeléseid valósulnak meg?

Dehogynem. Egyrészt már létrehoztam egy zenekart, amellyel trióban lépünk fel, és ahol nagyrészt a saját szerzeményeim adják a repertoárt. Újabban főként akusztikus gitáron játszom, de muszáj a zenekari kíséret, mert egy szál gitárral még Tommy Emmanuelt is megunják.

A másik, leendő projektemben amolyan new age stílusú bandában gondolkodom, dob-basszus mellett elektromos gitár és ének felállásban. Nagyon szerettem annak idején a Kansast, a népzenei elemek inkább a hangszerekben, mint pl. a hegedű, lennének jelen.  Folyna a szervezés, beszélgettem erről zenészekkel, de a jelenlegi vírushelyzet kissé megakasztotta a törekvéseinket. Mindenesetre, bízom benne, hogy megérem az új csapat felállását! A következő cikkedben már csak erről lesz szó…

Amennyiben pedig valakit érdekel az „anti dantei” honlapom (www.jeneiszilveszter.hu), nyugodtan böngészgesse, nem fog unatkozni!

Hegedűs István

2020. október 20. 15:46

Minden jog fenntartva. 2020 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA