MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

A gitárock mesterei – Vámos Zsolt 2. rész

A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, tovább élését. A Gyöngyösről fővárosba érkezett Vámos Zsolt, aki gyerekkora óta a rockzene rajongója, mégis Zoltán Erika kísérőcsapatában kezdte meg profi pályafutását. Amelynek aztán főbb állomásai a Napóleon Boulevard, a nagy reménységgel induló, ám annál nagyobb csalódást hozó saját alakulata a Marathon, majd a hasonló érzelmeket kiváltó The RockBand/Mobilmánia. Eközben hosszú időt töltött a Bon-Bonban, de a Hard és a Kard formációkban is otthagyta névjegyét. Jövőre lesz tíz esztendeje annak, hogy megalapította a Run For Power Gary Moore Emlék zenekart (amely a mai napig él), így tisztelettel adózhat örök kedvenc gitárosának és példaképének. 

A Marathon után jött – többek között – a Bon-Bon, amely ugyancsak a műfaj könnyebbik térfelén focizott.

A Bon-Bon formációval 2000-től tizennyolc évig élő koncerteken dolgoztam, ám a lemezeiken csak minimális mértékben vettem részt Peti (Szolnoki Péter Bon-Bon alapító, énekes, fuvolista – H.I.) felkérésére, ritka alkalmakkor. Ezt a mai napig sokan „furcsállják”; nem csupán a kollégák, vagy a közeli barátaim, hanem magam is – persze végül is az ő produkciójuk. Bennem viszont örökre tüske marad. Ettől függetlenül jó pár élményt éltem meg velük, és persze ez a munka is hozzájárult, hogy – több más projekttel együttesen – sokáig csak a zenélésből, ha nem is túl jól, de meg tudtam élni. Itt jegyezném meg, hogy sosem kerestem sokat. Mivel egész életemben kerültem az érdekkapcsolatokat, a mutyi lehetőségeket, így a nagy pénzek is ízlésesen elkerültek. De pontosan ezért tudom magam kihúzni, és bárkinek a szemébe nézni. Épphogy ki tudtam fizetni a fenntartási költségeimet, és sohasem rendelkeztem a legmenőbb hangszerparkkal. Hozzáteszem, mindezekkel együtt, általánosságban, jól el voltam.

A Tears of Yesterday igényes, ám sejthetően nehezen eladható produkciónak indult, hiszen idehaza a progresszív irányzat még rock-metal köntösbe öltöztetve sem vonzott nagyobb tömegeket. Mégis belevágtatok. Mi lett, illetve lesz a sorsa a nagylemeznyi dalnak?

Csordás Leventével 2006-ban kezdtünk el dolgozni a T.O.Y.- anyagon, hiszen mindkettőnket az akkoriban nagyon menő, modern metal stílus érdekelt. Éreztük, hogy ennek a stílusnak léteznek olyan eszközei, amelyekkel leginkább meg tudjuk mutatni, mit is gondolunk a világról. 2003-ban óriási hatás ért az amerikai Evanescence együttes Fallen című lemezének kapcsán, ez többek között Leventének is bejött. Az a fajta hangszerelés, a klasszikus vonószenekar ötvözete a metállal és a hip-hop groove-os világával, tempóival, nagyon megfogott. Kifejezetten inspirált például Ben Moody gitáros-zeneszerző furcsa, kissé szintetikus metal gitár hangzása a különleges ritmizációs gondolkodásával, és az ehhez jött klasszikus zenekari felrakásokkal. Mivel keveset tudtam ezekről, két évet áldoztam komolyabb megismerésükre. Hangról hangra, hangszínről hangszínre konkrétan mindent leszedtem, elemeztem, nagyon kíváncsi voltam arra a fajta gondolkodásra. Elkezdtem klasszikus zenéket hallgatni, eljártam a koncertekre, hihetetlen univerzum nyílt ki számomra. Megtanultam a bonyolultabb háttérvokálok felrakását, a stúdiótechnikai dolgokat, és így tovább. Szóval ez a korszak egyértelműen olyan hatással tört rám, hogy nem volt kérdés, ezt akarom csinálni. Levente egy ideig kint élt az Államokban, perfekt angolsággal beszél, emellett a hangi adottságai is ritkaságszámba mennek. Elkészítettünk egy lemeznyi anyagot, szerettük volna elindítani a Tears Of Yesterday projektet. Mire azonban készen álltunk, a világ hirtelen fordult egy nagyot, ez a fajta zenei megközelítés aktualitását vesztette. De a kapcsolatrendszerünk és a pénzügyi feltételek sem álltak rendelkezésre, hogy elképzelésünket megvalósítsuk. Ezek miatt egyelőre fiókban van. Most, az Omega Testamentum című lemeze kapcsán ismét szóba került, hogy elővesszük, hiszen a két hangszerelés hasonló stílusú. Tulajdonképpen ennek is köszönhető, hogy bekerültem az Omega legújabb történésébe.

Az Omegára még visszatérnénk, hiszen fontos állomás az életedben. 2007-ben viszont úgy tűnt, hogy az akkor újjáalakult The Rock Banddel, majd a Mobilmániával egyenesbe jönnek a dolgok.

Hát nem! Inkább elgörbültek, majd el is törtek. Azt hittem, hogy végre ismét egy nagy múltú és ismert produkció részese lehetek, amivel hosszabb távon tervezhetek és a szeretett hard rock stílust is játszhatom. Két évig mindent megtettem, ami tőlem telt, megbízhatóan, szorgalommal és tehetséggel vettem részt a munkában. De ez valakinek kevés volt; valaki, aki úgy gondolta, hogy csak végrehajtó vagyok, akit társaimmal egyetemben úgy vághat át, ahogyan akar. Tévedett. Tovább léptem, mert csak tiszta lapokkal tudok játszani. Aztán amennyire hallottam, az összes utánam következővel is hasonló dolgok történtek. Kár érte.

A Run For Power tribute zenekarral adózhattál örök példaképed Gary Moore emlékének. Miképpen tudtad elérni, hogy az évente megrendezendő áprilisi emlékesten fellépjetek?

Nem nagyon kellett elérnem. 2011-ben, most tízedik esztendeje, hogy eltávozott a legnagyobb és legszeretettebb példaképem Gary Moore, aki – méltatlanul – sosem kapta meg a világtól azt a figyelmet, amely megillette volna. Jimi Hendrix, Eddie Van Halen és Yngwie Malmsteen mellett szerintem ő volt az egyik legnagyobb hatású gitáros a rock történelmében. Amikor meghalt, nem volt kérdéses számomra, hogy a magam szerény eszközeivel valamiképp emléket állítsak neki, ápoljam azt a zenei örökséget, amelyről szerte a világon nagyon sok nagynevű gitáros is példaként szokott beszélni. A magyar rajongói klub – amely egyébként world fan klub is – vezetője Csillag Zoli 2012-ben szervezte meg az első megemlékező emlékestet a Pecsában. Mi már előtte is ismertük egymást, tudott Gary iránti elkötelezettségemről, így engem is meghívott erre az eseményre. Ennek eleget téve pár zenész barátom segítségével előadtam ott néhány dalt. Majd még abban az évben megszerveztem a Run For Power együttest, hiszen nem volt kérdéses számomra, hogy ezt folyamatosan szeretném csinálni. Az év vége felé novemberben, szintén a Pecsában felléptünk a Thin Lizzy előtt, a fix RFP-formáció onnantól kezdve datálható. Fantasztikus este volt, nagyon jóleső történésekkel. Marco Mendosa (Whitesnake, Blue Murder, Ted Nugent, Thin Lizzy, stb.) basszusgitáros például, oldalról nézte végig a koncertünket. Amikor lejöttünk a színpadról szinte a nyakamba ugrott, megölelt, elárulta, hogy az egész nagyon tetszett neki, különösen a gitárjátékom, és szeretne velem játszani. Ha gondolom, bármikor szóljak neki, egyeztetünk és jön… 2012 óta minden alkalommal részt vettem az évente megrendezett áprilisi Gary Moore emlékesteken, rendkívül jó a kapcsolatot alakítottam ki Gary családjával, egykori zenésztársaival, valamint a megemlékezésre érkező neves külföldi kollégákkal – szóval mindenkivel. Olyan fantasztikus élményekben volt részem, amit sokan talán el sem hinnének.

(Folytatjuk)
Hegedűs István


2021. február 21. 04:19

Minden jog fenntartva. 2021 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA