A gitárock mesterei – Tornóczky Ferenc (3. rész)
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Akár ifjabb Tornóczky Ferenc, aki a 2020-ban elhunyt gitáros-tanár édesapjától örökölte tehetségét, amit az amatőr zenekarok után a Codában, a P. Mobilban és a Póka Experience-ben kamatoztatott. Mindemellett a Kőbányai Zenei Stúdió tanáraként, illetve újabban a gitártanszak vezetőjeként önálló zenekart alapított és édesapja emlékére szánt lemezen dolgozik.
Szóba került a Póka Experience formációtok, amelynek már a neve is árulkodó. Egon köztudottan Cream, Led Zeppelin, illetve Jimi rajongó, erre utal a Hendrixtől kölcsönzött zenekari elnevezés is. Mit tudhatunk bővebben a projektről?
Ez a zenekar non plus ultra az életemben, ugyanis azt a fajta gitározást, amit igazán szeretek, itt tudom kiadni magamból. Említettem, hogy 2007-ben alakultunk, mintegy a Póka-Závodi-Döme féle Cream Emlékzenekar folytatásaként. Még az év május 1-én meghívást kaptunk Wroczlawba, a Thanks Jimi Fesztiválra, amely azért is emlékezetes számomra, mert abban a zenekarban kezdtem el énekelni. Azóta számtalan koncertet hagytunk magunk mögött, lemezeket vettünk föl, sőt azokkal, akikkel úgy gondoltuk, hogy szívesen játszunk, kiegészültünk. Legyen az akár Keresztes Ildikó, Ferenczy Gyuri, Tátrai Tibusz, vagy Horváth Charlie. De többször játszottunk Hobóval, Fekete Kovács Kornéllal, ezzel a felállással Hobo és bandája néven léptünk közönség elé. Mindezek ellenére az alap trió formációval éreztem és érzem magam a legjobban. Remélem, sokat fogunk még együtt játszani!
Külön is érdemes lenne szót ejteni a kibővített Experience általad is emlegetett formációjáról, a Hobo és bandájáról. Amely akár a HBB utódzenekarának is felfogható.
Ez a csapat a szakmai pályafutásomnak szintén az egyik kiemelendő része volt. Egon és Laci hagyományosan jó kapcsolatot ápol egymással, mint említettem, Hobo korábban többször lépett föl az Experience vendégeként. Vele, többek között a régi Zöld Pardonban csináltunk Jim Morrison emlékestet. Lacinak megvolt az állandó kísérőzenekara, akikkel összekülönbözött valamin, így elváltak útjaik. Magával hozta régi zongoristáját, Nemes Zolit, aki az új banda billentyűse lett. Zolival szakmai problémák akadtak, ezért bevettük helyette Fekete Kovács Kornélt, ebből lett aztán a Hobo és bandája formáció. Elképesztő dolgokat műveltünk. Három anyagot rögzítettünk stúdióban: Viszockij- és Ady verslemezt, valamint a Requiem a bluesért című albumot. Ez utóbbin jó pár szerzeményem szerepel. Négy éven keresztül évi tíz koncertet adtunk Kapolcson, a Művészetek Völgyében, ahol tíz különböző műsorral álltunk közönség elé. Minden nap más és más tematikus programmal léptünk fel: egyszer valamelyik Hobo lemez ment, máskor különböző előadók szerint haladtunk, Laci ezt nagyon profin szervezte. De többször játszottunk a Budapest Parkban, a Barba Negrában, az Arénában és a Művészetek Palotájában is Tibusz és Babos Gyuszi vendégfellépésével. A Fonóban, majd később a Nemzeti Színházban klubot tartottunk fenn, úgyhogy összességében nagyon büszke vagyok erre az időszakomra is. Ennek is vége lett persze, Laci mást akart csinálni, amit nagyon bánok.
.jpg)
Korábban érintőlegesen beszéltünk a tanításról, valamint a Kőbányai Zenei Stúdióról is. Kifejtenéd bővebben ezt a tevékenységet?
A tanítás nagyon fontos és nagyon pozitív dolog az életemben. A növendékek többsége azért vállalja a zenetanulást, hogy a későbbiekben az megélhetést jelentsen számára. Vannak természetesen olyan tanórák, amelyek erre irányulnak, de döntő többségben inkább zenésznek képezzük ki a diákokat.
Említettem, hogy mint annyi mindent, a tanítást is édesapámnak köszönhetem. Mielőtt Kőbányára került volna, egy Vasutas Zeneiskolában oktatott, ahol az igazgatóval megbeszélte, hogy engem is alkalmaznak oktatóként. Közösen kezdtünk el tanítani oly módon, hogy pár növendékének felajánlotta, hozzám is járhatnak. Ez a koncertek mellett hosszú időre tisztes megélhetést biztosított.
Ezután jött Kőbánya, ahol heti négy napot tanítok, a maradék időmben pedig privát tanítványokat vállalok. Soknak tűnik, de nem az, mert nagyon élvezem. Tapasztalatom, ha az ember élvezi, amit csinál, akkor boldog. Csodálatos dolog átadni a másiknak, ami bennünk lakozik, amit tudunk. Ez jó a tanítványnak, mert tanul, és jó a tanárnak, mert közben folyamatosan gitározik, ezáltal gyakorol. Nem tudom, miként tudtam volna megtanulni azt, amit az oktatás által sajátítottam el.
Visszautalnék az interjúnk elejére, ahol szóba kerültek a téged ért zenei hatások, mint a Cream, a Metallica, Bon Jovi, később a Zeppelin, Hendrix és a Deep Purple. De kik a gitáros példaképeid?
Igazából kettéválasztanám a kérdést: vannak, akiket sokat hallgattam, ezáltal nagyon sokat tettek hozzá a gitározásomhoz. Ilyen például Eric Clapton és Hendrix (ők az alapok), később Gary Moore, aki rettenetesen nagy példaképem, majd Joe Satriani és Scott Henderson. Ez utóbbi egy fúziós gitáros, aki egyébként blues lemezeket csinál, és akit a Chick Corea Bandből ismerhet a közönség. „Testközelből” pedig nyilván a legfontosabb az édesapám, valamint Tátrai Tibusz és László Attila. Persze rajtuk kívül is tudnék neveket említeni, akik komoly hatást gyakoroltak rám, mint például Maróthy Zoli.
Hogy állsz a gitározási technikához? Itt a vintage-re, vagy a new schoolra gondolok.
Leginkább a blues zenét szeretem játszani, de a válasz ettől összetettebb. Az első zenekarom funky együttes volt, jelenleg ugyancsak duó funky formációban gitározom, ezeken túl egy blues zenekarban, két hete pedig épp dzsesszt játszottam. Tanítani pedig mindent tanítok. Azt is elmondanám, mit nem játszom: ez a heavy metal és a pop. Minderre büszke vagyok, példának szoktam hozni a fiatalok felé, hogy minden irányba el lehet, sőt kell is menni, csupán jól kell csinálni.
Hogy a kérdésre válaszoljak: őszintén szólva a nagyon modern dolgok számomra is idegenek kissé. De azt tartom és tanítom, a legjobb, ha a zenész mindenhonnan merít. Ha valaki belemerül a vintagbe és elutasítja az újat, előfordulhat, hogy nem fog akkora teret kapni, amennyit igényelne. Vagyis megreked, beszűkül. A zene, a stílusok folyamatos mozgásban vannak, változnak, fejlődnek. És a fejlődéseket követni kell.
Nehezen tudom elfogadni az úgynevezett YouTube-gitározást. Ma már nem úgy történik, hogy a gyerekek megjelennek egy zenekarban és onnan szedik le a technikát, hanem a YouTube feldobja a legmodernebb dolgokat. És azért nem tudom igazán elfogadni, mert én az élő zenében, zenekarban, közösségben szocializálódtam. Mellettem Egon basszusozott, mögöttem pedig a dob szólt. És muzsikáltunk. Most pedig le kell ülni a gép elé, és minden ott van. Nem rossz ez, csak nekem nehéz. A lényeg, hogy szakmailag minél inkább vissza kell nyúlni, és minél inkább előbbre kell haladni. Használok tappinget, ha szükséges, de inkább azokat a technikákat alkalmazom, amelyek érdekelnek. A sweep pickinget például alig-alig. Alkalmazkodni kell ahhoz a zenéhez, stílushoz, amit választottunk, azt nagyon jól kell csinálni és nem szabad leragadni.
Ezek után kíváncsi lennék a hangszereidre, a kiegészítőkre és az alapokra.
Hála Istennek több hangszerem van, ami azért fontos, mert így a zenétől függően tudok válogatni közöttük. A legelső, amit apukámtól kaptam, egy Washburn gitár. Nagyon kedves a szívemnek a nekem készített MLP típus, amit a győri Molnár László csinált – signature modell, mahagóni testű hangszer. Hibrid gitár kegyetlen hanggal. Mellette van egy 2006-os Les Paul Gibson Classicom, két Fender Stratocasterem, valamint ezeken kívül jó pár Cort gitárom is. A forgalmazó céggel kölcsönösen jó viszonyt ápolunk.
Az akusztikusok közül Sigmával és Line 6 nylon húrossal dolgozom. Fontos, hogy mindegyiknek megvan a zenéhez igazított funkciója, nem gyűjtőként őrizgetem, minden egyes darabját használom. Van, amelyiket ritkábban, van, amelyiket gyakrabban. A Les Paulhoz és az MLP-hez nagyon ragaszkodom. Hangszervásárláskor nem feltétlenül az ár dominál nálam: ha nem érzem jobbnak, hiába drága, inkább az olcsóbb típus mellett döntök.
A pedálsor tekintetében eljutottam oda, hogy nem egy fix darabot használok. Van egy TC Electronic multieffektem, amely egyébként digitális, de megtalálhatók benne az analóg drive-részek is. Ezen kívül van egy Marshall Guvnor torzítóm, egy csöves Blackstar torzítóm, egy hand made klónom; ezeket az erőstőket általában egy G-LAB rendszervezérlővel együtt vezérlem. A digitális felszerelésem egy Headrush pedalboard nevű multieffektből áll, ha stúdiófelvételre megyek, ezt viszem magammal. Ezen kívül akkor használom, ha épp nem hard rock zenét játszom.
Ami az alapokat illeti, itt is van egy analóg, valamint egy digitális felszerelésem. Az előbbi egy 100-as Marshall DSL-fej, valamint egy 50-es Proton csöves erősítő, ez utóbbi Magyarországon készült. Hangfal tekintetében a Randallt részesítem előnyben, ebbe V 30 Selestion hangszórók vannak beépítve.
Szép pályaívet futottál be, nem gondolkodtál önálló bandában?
Nemrég alapítottam meg azt a zenekaromat, amellyel végre a saját zenémet játszhatom. Mindig volt, amit a sajátomnak tekintettem, akár most az Experience-t, ám ezek meggátolták, hogy önálló alakulatot hozzak létre. Úgy gondolom, ennek most jött el az ideje. Koncepciójában Philip Sayce gitáros, illetve a power blues nyomdokait igyekszünk követni, nyilván kissé magamra formálva. A műsorban igyekszem minél több magyar dalt megjeleníteni, azokat, amelyek hozzám köthetők. Csinálunk persze sajátokat is, de egyelőre a legfontosabb, hogy minél többet játszhassunk, mert nagyon szeretünk színpadon lenni. Hamarosan kezdődnek az első próbák, terveim szerint őszre készen leszünk és el tudunk indulni. Egyelőre ennyi.
Jelenleg mivel foglalkozol?
A Póka Egon Experience-ről ugye beszéltünk, emellett a Garamy Funky Staff zenekarban funkyt játszom, amit nagyon élvezek. Erről azt tudom mondani, hogy rendkívül jó a zene, igényes a hangszerelés és nagyon jó muzsikusokkal dolgozom. Ebben a bandában basszusozik Temesi Berci barátom, akihez közös zenei munkánk kapcsán ezer szállal kötődöm. Ilyen például a Rendhagyó Énekóra című iskolásoknak szóló ismeretterjesztő előadásunk. De ott vagyok a lemezein, valamint a zenekarában is, amire megint csak büszke vagyok. A felsoroltakon kívül Tóth Andi Akusztik duójában gitározom még; számomra öröm és megtiszteltetés, hogy ilyen kiváló énekesnővel dolgozom.
Hála Istennek koncertben nincs hiány, akármelyik formációval lépek színpadra, nagyon élvezem a közös muzsikálást.
Fontosnak tartom, hogy édesapám munkássága ne merüljön feledésbe, amit egy róla szóló lemezzel szeretnék emlékezetessé tenni. A koncepció szerint olyan dzsessz sztenderdekkel, amelyeket ő tanított. Felhívtam egykori növendékeit, kiválasztottam a legjobb hangszereseket, rajtam kívül minden dalban két gitáros szerepel. Szóltam még néhány barátomnak, kollégámnak, köztük dobosnak, illetve basszusgitárosnak is. Egyetlen dal lesz, amelyben nem a gitár viszi a főszerepet, hanem Esze Jenő barátom zongorázik. A munkálatok vége felé tartok, a pakk egy videóklippből és egy lemezből áll majd. Remélem, hamarosan elkészülünk, és az emlékalbum eljuthat végre az érdeklődőkhöz.
Hegedűs István
2021. augusztus 30. 07:24