A gitárock mesterei – Tornóczky Ferenc (1. rész)
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Akár ifjabb Tornóczky Ferenc, aki a 2020-ban elhunyt gitáros-tanár édesapjától örökölte tehetségét, amit az amatőr zenekarok után a Codában, a P. Mobilban és a Póka Experience-ben kamatoztatott. Mindemellett a Kőbányai Zenei Stúdió tanáraként, illetve újabban a gitártanszak vezetőjeként önálló zenekart alapított és édesapja emlékére szánt lemezen dolgozik.
Azt gondolom, mielőtt rátérnénk életpályád alakulására, mindenképp meg kellene emlékeznünk a tavaly októberben elhunyt édesapádról. Feltételezem, ő indított el ezen az úton.
Így van. Úgy nőttem fel, hogy otthon mindig rendelkezésre állt a gitár, édesapám pedig játszott rajta. Amikor úgy érezte, hogy itt az ideje, jó tanárhoz méltón igyekezett a nővéremet és engem is megtanítani a fogásokra. Hat-hét éves koromra bizonyos szintig eljutottunk ugyan, ám ez akkor még nem izgatott túlságosan. Túl sok zenét sem hallgattam, amit viszont igen, azok életkoromból adódóan kevésbé mondhatók gitár centrikusnak. Így aztán nem jutottunk messzire a tanulásban, később azonban mégis nagy hasznát vettem.
Ezt látva, az oktatást nem is erőltette annyira, így zeneiskola helyett egy műszaki szakközépiskolába jelentkeztem, ahol csak fiú osztályok léteztek. Nagyon ment a rockzene ekkortájt, de a közeg is kedvezett annak, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Creamet, Bon Jovit, Metallicát hallgattunk. Ebből egyenesen következett a zenekar alapítás gondolata; semmi gondom nem volt ezzel, hiszen volt otthon hangszer. Egy-két próbánál többet azonban nem ért meg a csapat, bennem viszont mély nyomokat hagyott. Ez a hatás – mindjárt az első évben, tizennégy évesen – egy életre szólt. Onnantól kezdve úgy csináltam végig a négy évet, hogy csakis a gitározás érdekelt. De végigvittem becsülettel.
Végülis apu indított el ezen az úton és végig is kísért, egészen a haláláig. Rengeteget és folyamatosan tanultam tőle – senki mástól – amire nagyon büszke vagyok. És arra is, hogy sokat játszottunk együtt. Amit ma tanítok, az ő tudásán, tanításán alapul.
Aztán mégis beiratkoztál zeneiskolába.
1996-ban indult a Kőbányai Zenei Stúdió, ahová jelentkeztem és felvettek. Apu a kezdetektől az utolsó pillanatig ott tanított, csakis hozzá jártam gitárórákra. Szerencsés egybeesés, hogy az iskola épp akkor nyitotta meg a kapuit, amikor befejeztem a középiskolai tanulmányaimat és leérettségiztem. Ma már ott tanítok, és Babos Gyuszi bácsi halála után Póka Egon igazgató felkérésére gitár tanszakvezető lettem. Amíg élt, a vasárnapi ebédnél viccesen mondogattam is apunak, hogy vigyázzon, mert én lettem a főnöke.
Mondhatjuk első komolyabb zenekarodnak a Deák Bill Blues Bandet?
Attól függ, hogy mit nevezünk komolyabbnak, de ha végiggondoljuk, akkor igen. Tizennyolc, vagy tizenkilenc évesen épp a Kőbányai Zenei Stúdió növendékeivel csináltunk egy amatőrnek mondható nyári bandát. A Jam Stationnel a magyar rock és blues klasszikusai mellett Jimi Hendrixeket, Gary Moore-okat toltunk. Két helyünk is volt a Balatonon: az északi parton Füreden, a délin pedig Lellén játszottunk. Ezzel pénzt is kerestünk, és saját busszal hordtuk a felszerelést. Velük sikerült rutint szereznem, majd jött a Deák Bill-féle csapat.
Egon számos dalt írt Billnek, aki minden alkalommal hozzá fordult, ha zenészre volt szüksége. Már az igazgató úr zenekarában játszottam, aki az egyik zenekari gyakorlaton nagyon megdicsért egy jól sikerült gitárszólómért. Ennek is köszönhetően kérdezte meg, lenne- e kedvem Bill zenekarában gitározni? Persze, hogy volt! Ezt a történetet a mai napig elmesélem a tanítványaimnak azzal a megjegyzéssel, hogy így álljanak hozzá, ha szeretnének valamire jutni.
„Öreg Billy rock and roll bandájában” aztán megismerkedhettél a blues muzsikával, bár az előzmények alapján azt gondolom, nem nagyon kellett…
Dehogynem! A blues a mai napig virágzó, állandóan fejlődő műfaj, amelybe folyamatosan jönnek új dolgok. Amint Billhez kerültem, rengeteg dalt meg kellett tanulnom, és ez tényleg komoly iskolát jelentett számomra. Arról nem beszélve, hogy olyan zenészekkel dolgozhattam, mint Hirleman Berci dobos, Barán Attila basszusgitáros, vagy Víg Ákos szájharmonikás. Gyakorlatilag ott ismerték meg a nevem, és én gitároztam fel a Bort, bluest, békességet című albumot.
Három évet töltöttem a bandában, amelynek azért lett vége számomra, mert Gyuszi úgy döntött, hogy más felállással képzeli el a jövőt. Mielőtt bárki félreértené, teljesen korrekt beszélgetéssel, valamelyik egyetemi klub bulija után békében váltunk el egymástól. Nem mondom, hogy nem volt hatalmas pofon, de megértettem az álláspontját. Gyuszival a mai napig nagyon jóban vagyunk. Azóta több lemezére hívott játszani, de néhány nagyobb koncertjén is gitároztam vendégként.
Szerzőként mikor kezdtél kibontakozni?
Barán Attila barátommal közösen csináltunk egy szerzői lemezt, igaz, pop kategóriában. Ez volt az első, később írtam Hobónak és a Beatricének is dalokat, ám a legnépszerűbb szerzeményeim igazából a P. Mobilhoz kötődnek, amelyekre máig büszke vagyok.
Folytatva a zenekarosdit, majdnem megfeledkeztem a Codáról, amely nyilván nem csupán a te életedben hagyott kitörölhetetlen nyomokat, de a Led Zepppelin- és Deep Purple rajongókban is.
Így van, főképp ezektől a bandáktól, meg a Bad Companytől és a Whitesnake-től játszottunk „örökzöldeket”. Sipeki Zoli „Pipi” helyére mentem, vele azóta is jó barátságban vagyunk. Hirleman Berci hívott el, aki a Deák Bill Blues Band mellett ott is dobolt. De még ennek előtte, 1999 szeptemberében a Népstadionban lépett fel az Omega, amelytől a P. Mobil előzenekaros meghívást kapott. Akkoriban Egon volt a basszusgitáros, aki a vastagabb, teltebb hangzás érdekében vendéggitárosnak hívott a Mobilba, ahol Rudán Joe énekelt. Néhány bejátszó buli után léptem fel velük a Népstadionban, amely életem egyik legnagyobb élménye. Tulajdonképpen ezután lettem Rudán Joe zenekarának, a Codának a gitárosa, csodálatos időszakot éltem meg velük. Egy évre rá állandó tagként kerültem a P. Mobilba, de a Codát sem hagytam ott; egy ideig párhuzamosan futott a kettő.
Mielőtt részletesen a P. Mobilra térnénk, beszélgessünk még a Codáról!
Nagyon szerettem, mert fantasztikusan jó zenekar volt, és ahogy az előbb említettem, nagyon jó dalokat játszottunk. Igazából ott ismertem és tanultam meg ezeket a nótákat, ami szintén nagyszerű iskola volt. Mind a mai napig ebből (is) táplálkozom oly módon, hogy tanítom és játszatom a gyerekekkel. Kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy volt egy ilyen zenekar, akikkel kisebb-nagyobb helyeken tudtam játszani, és remélem, lesz is még! Aztán ennek is vége lett: Joci Kozármislenybe költözött, és valahogy szétesett a csapat. De a barátság ettől függetlenül megmaradt közöttünk: írtam dalt a szólólemezére, ahol gitározom is, a könyvébe pedig sztorit.
(Folytatjuk) Hegedűs István
2021. augusztus 1. 15:40