A gitárock mesterei – Tommy Katona
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Szokás mondani, az alma nem esik messze a fájától. Nincs ez másként a magyar-amerikai Tommy Katona esetében sem, aki a zenei vénát a szintén blues muzsikus édesapjától, idősebb Katona Tamástól örökölte. Már négy éves korában a blues muzsika szerelmese lett, rajongott és máig rajong Stevie Ray Vaughan zenéjéért, sőt magáért a személyiségért, aki élete teljében, harminchat évesen hagyta itt a földi létet. Az iránta érzett tisztelet repítette őt az USA-ba, azon belül a Texas állambeli Dallasba, SRV szülővárosába. Vallja, hogy hazája Magyarország, otthona Dallas, s amikor teheti, hazalátogat és persze fergeteges koncerttel örvendezteti meg – elsősorban szülővárosa, Pécs blues-rock rajongóit. A szintén magyar Little G. Weevil mellett Tommy Katona a másik fiatal blues gitáros, aki elismert, közkedvelt muzsikus lett az Államokban. Texas Flood elnevezésű zenekarával rendületlenül terjeszti a blues igéjét.
Magyarországon születtél, de az Egyesült Államokban, Texasban élsz. Hogy éled meg a kettősséget? Hogyan lehet érvényesülni egy magyar blues zenésznek a blues hazájában? Nem olyan, mintha a Dunába akarnánk vizet vinni?
Érdekes, hogy te is ezt kérded. Otthon, annak idején, ugyanezt mondták: vizet viszek a tengerbe, ha odakint próbálok szerencsét. Szerencsémre nem egészen így történt. Amiért magyar vagyok, talán kicsit másképp tekintenek rám. Van, akit kifejezetten érdekel és lenyűgöz, amikor megtudja, honnan származom. Ilyenkor jönnek a „szokásos" kérdések, hogy „honnan tudok én Stevie Ray Vaughanról ott Magyarországon?". Sokaknak fogalma sincs arról, egyáltalán hol található hazánk. Vagy felteszik a kérdést: ott is létezik blues zene? Ilyenkor persze elmesélem nekik a sztorimat. Legalábbis egy részét, s már ettől is különlegesebbnek tűnhetek számukra.
Óriási dolog számomra, hogy magyarként, blues zenészként érvényesülhetek itt, a zene őshazájában. Amihez nagyon sok idő, munka, segítség, türelem és kitartás kellett. Nem volt egyszerű a dolgom, de évek alatt kialakult az egzisztenciám, hogy saját lábamon állhatok, és abból élhetek, amit mindig is szerettem csinálni. Csak és kizárólag zenélni. Olyan áldás ez, ami nem sok embernek adatik meg szerintem. Úgy gondolom, az én esetem nem tipikus, s, hogy különleges helyzetben vagyok. Itt abszolút befogadtak, mindenütt szeretnek, nincs okom panaszra. Magyarország a hazám, viszont Texas az otthonom. Kettős állampolgár vagyok, ami nagyon nagy büszkeség számomra.
Nem mondható tipikusnak, hogy egy négyéves kisfiú, aki akkoriban ismerkedik a zenével, egyenesen Stevie Ray Vaughant választja és tekinti példaképének. Még akkor sem, ha ott az ugyancsak tehetséges édesapa, akitől volt mit tanulnia az épphogy cseperedő gyermeknek. Érthető, hogy édesapádtól a géneken kívül a zenei tehetség is átragadt, de miért éppen Stevie lett nálad a befutó?
Stevie-t először látni, hallani (sajnos csak videókazettán) egy életre szóló élmény volt. Méghozzá olyannyira, hogy utána sokszor kértem apát, tegye be azt a videót, újra és újra látni akartam. Egész egyszerűen lenyűgözött ez az ember. A megjelenése, a mozgása, ahogy bánt a hangszerrel, vagy épp a király fehér kalapja a rókafarokkal, középen a rubinnal. Nem utolsó sorban persze a játéka és az éneke az, ami örökre magával ragadott.
Pár évvel később tudtam meg apától, hogy Stevie meghalt helikopter balesetben. Hatéves kisgyerekként fel sem tudtam fogni. Viszont ahogy cseperedtem, egyre jobban és jobban kezdtem érteni a zenéjét, ami által megszállott lettem. Nemcsak a zenéjét tanulmányoztam, hanem magát az embert is. Az utolsó sztoriig mindent tudni akartam az életéről. Amikor megjelent az internet, folyamatosan mindenfélét gyűjtögettem róla. Képeket, zenét, cikkeket, bármit, ami Stevie-ről szólt. Közben persze szorgalmasan hallgattam a zenéjét, igyekeztem mindent megtanulni, amit csak tudtam. Ez így ment hosszú éveken keresztül.
Olyan szinten hatott rám az élettörténete, szomorú, tragikus sorsa, hogy a szívem idehúzott Texasba, pontosabban Dallasba, a születési helyére. Elgondolkodtam, mi lenne velem, ha ma is élne, vajon, akkor is itt lennék-e? Úgy érzem, a lelke itt maradt közöttünk, világszerte sokan visszük tovább zenei hagyatékát. Sok olyan embert ismerek, akire nagy hatással volt/van Stevie. Nemcsak mint zenész, hanem mint különleges, példamutató ember, akinek elkepesztően jó szíve volt. Aki egyszer megismeri, azonnal megszereti. Óriási dolog számomra, hogy én, itt, Texasban élő magyarként ennek az embernek a hagyatékát ápolhatom, taníthatom, a legendáját életben tarthatom és megőrizhetem az utókor számára. Egész nap tudnék róla beszélni…
Rajta kívül milyen zenék és előadók hatottak rád?
Sokan vannak. Többségében azok, akikre Stevie is hatással volt. Így B.B. King, Albert King, Freddie King, Albert Collins, Buddy Guy, T-Bone Walker, Lightnin' Hopkins, Lonnie Mack, Jimmie Vaughan, Eric Clapton és persze Jimi Hendrix.
Mellettük nagy példaképem Gary Moore, aki ugyanott foglal helyet a szívemben, mint Stevie. Szerintem ezzel mindent elmondtam. Ez a két zenész a legnagyobb számomra, ami a stílusomra is rányomta a bélyegét. Nagyon sok jó gitáros van, akiktől tanultam, és sokat tanulok a mai napig. Robben Ford, Walter Trout, Robin Trower, Ronnie Earl, Santana, Eric Gales, Philip Sayce, Matt Schofield... és még sorolhatnám. Nagyon sokfajta zenét hallgatok, igyekszem sok helyről ötleteket meríteni. Érdekes, hogy zenehallgatás közben nem csupán a gitárra koncentrálok, azzal együtt a többi hangszert is figyelem. Például nagyon szeretem gitárra leszedni a billentyű futamokat és akkordokat. Ugyanezt persze bármilyen más hangszerrel is meg lehet tenni. Jimmie Vaughan például rendszeresen szaxofon futamokat játszik gitáron.
Nagyon széles skálán mozog a zenei ízlésem: a blues mellett a dzsesszt, a funkot, a rockot, a metalt, a klasszikust, a popzenét, de akár még a hip-hopot is meghallgatom. Bármilyen furcsán hangzik, a Spice Girls-től a Rammsteinig mindenféle zenét figyelemmel követek.
Azon túl, hogy édesapádtól volt mit tanulnod, kaptál iskolai képzést? Zeneelméletre és gyakorlatra gondolok.
Apától az első pár akkordot és még néhány futamot tanultam, de úgy, hogy előtte már próbáltam megfejteni, hogyan kell ezeket lejátszani. Na, ekkor kezdett nekem segíteni. Így ment egy kis ideig, aztán már hallás után mindenre magamtól jöttem rá. Ezután írattak be a zeneiskolába, ahol négyévnyi szolfézst, valamint zongoraismeretet kaptam. Nem végeztem el a sulit, túl sok volt a kotta, meg aztán jobban érdekelt a gitár. Tizenhárom éves voltam ekkor. Utólag már szánom-bánom, hogy abbamaradt. A szolfézs jól jön manapság, miután én is gitárt oktatok.
Egy évet jártam zene tagozatos gimnáziumba is, kórustag is voltam, de ezt inkább ne firtassuk... Maradjunk annyiban, nem volt igazán pozitív élmény.
Akkor bizonyára szívesebben beszélnél arról, hogy mikor írtad az első dalodat és mi volt az inspiráció?
Olyan régen volt, hogy pontosan nem emlékszem; úgy kilenc-tíz éves lehettem. Egy apa inspirálta bluesocska volt C-dúrban. A címét is ő találta ki: Tomi es a kenguru. Fel is vettük anno az akkori PMD Blues Band zenekarral, ahol apa volt a gitáros, később pedig engem is bevettek a csapatba.
Visszatérve egy kicsit a zenetanulmányaidra: énekórákat is vettél, vagy autodidakta módon képezted a hangod?
Kezdettől fogva teljesen magamtól csináltam. Noha nagyon rövid ideig kórista voltam, annak semmi köze nem volt a blueshoz, vagy a rock 'n rollhoz. Egyszer kaptam jó tanácsot egy barátomtól, Christian Brookstól itt, Texasban. Róla röviden annyit, hogy Stevie gyerekkori barátja volt, ő csinálta az SRV logóval ellátott gitárszíját. Christian egyszer megmutatta, hogy kell helyesen kiereszteni az énekhangot. Nagyon egyszerű példával illusztrálta, amit ezután kezdtem gyakorolni. Lényege a légzéstechnika, amiben addig nem volt tapasztalatom. Pár héttel később, mikor újra látott a színpadon és énekeltem, megjegyezte: na, látod, erről beszélek!
Említetted a PMD Blues Bandet, amely édesapád zenekara, és már kilenc évesen a tagja lettél. Fel sem merült, hogy egy saját tini zenekarban kamatoztasd az ismereteidet?
Nem, egyáltalán nem. Egyrészt nem ismertem senki korombelit, aki zenével foglalkozott volna, főképp nem blues-zal. Másrészt apa zenekara kézenfekvő megoldás volt, sokat tanultam tőlük az együtt töltött hosszú évek során. Tapasztalt, felnőtt zenészekkel a legjobb játszani! Képzeld, ha egy zöldfülű, csörömpölő, nyávogó gyerekbandába kerültem volna!
A PMD zenekarnak nagyon sokat köszönhetek. Még kisgyerekként velük ismert meg az egész ország, a kilencvenes évek közepén fel is kaptak minket. Nagyon sok szép emlékem fűződik ehhez az időszakhoz, boldog évek voltak ezek. Néha szívesen vissza is térnék kicsit ebbe a korszakba…
A szép idők ellenére azonban merész álmot dédelgettél, amely huszonkét évesen vált valóra: nevezetesen az, hogy a blues hazájában is megmutasd magad. Hogyan, milyen úton-módon kerültél ki az Államokba, azon belül is Texasba? Az eddig elmondottak alapján feltételezem, épp Stevie Ray Vaughan volt a „ludas” ebben…
Teljes mértékig így van. Miatta akartam egyenesen Texasba, azon belül is Dallasba jönni, hiszen Stevie itt született és itt is van eltemetve. Miután tizenhét éves kora óta Austinban élt, egykor azt tartotta otthonának, csak később lett újra dallasi. Szóval nem is érdekelt más az USA-n belül, úgy éreztem, itt a helyem.
Volt egy nagyon kedves ember, aki rengeteget segített nekem, többek között abban is, hogy itt telepedhessek le. Bessenyei Lászlónak hívták, hatalmas szívű ember volt; súlyos betegség következtében, 2015-ben sajnos itt hagyott bennünket. Laci egy rajongóból lett barát volt, szinte családtag. Nagyon szeretett engem és hitte, tudta, hogy nekem itt Texasban teljesedik ki a sorsom, ennek érdekében mindent elkövetett. Ez 2006-ban történt. Olyan élmények birtokában utaztam vissza haza, Magyarországra, hogy éreztem, ide még visszajövök. Ezután otthon kiadtam az első lemezemet, amelynek létrejöttében Laci szintén rengeteget segített. Szeretetből tette. Semmit sem kért cserébe, csupán annyit, hogy játsszak neki. És még annyi volt a kívánsága, hogy lássa, sikeres zenész leszek odakint.
2007. október 3-án, Stevie születésnapján valóban visszatértem, azóta itt élek. Örökké hálás leszek neki ezért. Nem is tudom, sikerülhetett volna-e nélküle.
A szóban forgó, itthon rögzített albumod, a Let Your Fingers Bleed. Mit tudhatunk róla és milyen fogadtatása volt?
Ez a lemez magánkiadásban jelent meg Budapesten. A zenekar alapját az egykori Palermo Boogie Gang dobosa, Mezőfi „Fifi" István és drága Kepes Robi (†2012) basszusgitáros ritmusszekciója alkotta. Körülbelül tízévesen játszottam velük először, sosem felejtem el. Azóta imádom őket. És itt megint előjön, amiről korábban beszéltem, vagyis a tapasztalt zenészekkel való muzsikálásról. Tőlük is olyan szinten kaptam fontos, hasznos tanácsokat, hogy a mai napig profitálok belőlük. Például úgy, hogy én is tovább tudom adni ezeket a tanítványaimnak. Rengeteget segítettek, ezáltal tudtam előre jutni. Nagyon jó csapatot alkottunk.
A lemezen továbbá Cselik Gábor billentyűzött, Petendi Tomi barátom gitározott és végül, de nem utolsó sorban édesapám, idősebb Katona Tamás szintén gitározott egy számban. A dalok zöme saját szerzemény, kivéve az imént említett I Need Someone címűt, amelyet édesapám írt, illetve Double Magic, amit Petendi Tomi alkotott. Minden szöveg angol nyelvű, a verseket egy kedves régi barátommal, Balatinacz Petivel hoztuk össze. Ő jobban meg tudta fogalmazni angolul, mint én.
Szerintem jól fogadták, persze nyilván az a bizonyos réteg, amelyik az ilyesmi jellegű zenét kedveli. A rádiók sosem játszották, be sem hívtak adásba, ez alól egyedül Nemes Nagy Péter blues műsora a kivétel. Külön köszönet neki!
Milyen fellépési lehetőségek adódtak odakinn és kikkel kerültél össze?
Nagyon sok bulit csináltunk. Az elmúlt több mint tizenkét év alatt körülbelül kétezer koncertet tudhatunk magunk mögött ezzel a bandámmal, a Texas Flood-dal. Ebből sok volt a klubbuli, de fesztiválok, motoros találkozok, koncerttermek, városi rendezvények is akadtak szép számmal. Többször előfordult, hogy esküvőre, különböző zártkörű és egyéb ünnepi megmozdulásokra is meghívtak, mert ez a zene kellett! Szóval mindenféle szituációt megéltünk.
(folytatjuk)
Hegedűs István
2023. február 26. 05:49