A gitárock mesterei – Szűcs Norbert – 3. rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Szűcs Norbert, maximalista beállítottságának köszönhetően kezdetekkor kifejezetten az igényes zene előadása mellett kötelezte el magát. Életpályája két, párhuzamos vonalon fut: egyfelől az intenzív gyakorlás eredményeképpen a virtuóz gitáros, későbbiekben a zeneszerző, a producer, a hangszerelő, vagy éppen a hangmérnök képe bontakozik ki előttünk. Zenei sokszínűségének, tanulmányainak köszönhetően az egyetemes zene szinte minden területén maradandót alkotott. Filozófiája: lehet ugyan alkut kötni az ördöggel, ám a munkát minden körülmények között igényesen, precízen kell végezni.
A rólad szóló biográfiai felsorolásban többek között olyan előadók szerepelnek, mint Keresztes Ildikó, Varga Miklós, Vikidál, Gyula, Wolf Kati, Janicsák Veca, Gáspár Laci, Oláh Ibolya, Oláh Gergő, vagy a Groovehouse. Esetükben az előadó mögötti színpadi zenélésről is beszélhetünk, vagy csupán „egyszerű” szerzői-, illetve stúdió munkáról?
Az előadók többsége – miután a szerzeményeim nem voltak ismeretlenek számukra – megkeresett, szeretnék, ha dalt írnék nekik. A másik része a nagy kiadók által került hozzám (Sony, Warner, Universal, EMI, BMG, stb.), ők bíztak meg a dalszerzéssel, valamint lemezkészítéssel a velük szerződött előadóknak, zenekaroknak. A ’95-2000 közötti időszakra datálódik a tudatos építkezés, 2005-re már ott tartottunk, hogy jött Gáspár Laci, Oláh Ibolya, a Groovehouse, Keresztes Ildikó, majd később Janicsák Veca. Emellett – amiről korábban szó esett – hangszerelő, producer, zenei rendező, s, ha kellett, szövegíró is lettem. Ezt követően indult be a „one band show”, az angol nyelvben ezt „multiinstrumentalistnek” hívják, amelyet a 2000 -es évek elején találtam ki. Ez annyit jelent, hogy a stúdióban minden hangszert én játszottam fel: a billentyűt, a gitárt, a basszust és én ütöttem be a dobokat is.
A Groovehouse-zal való kapcsolatomról annyit tudni kell, hogy énekesnőjüket, Judyt, már a balesete előtt ismertem, dolgoztam vele. Balesete után, 2003-2004-ben találtunk egymásra; az együttműködés olyan gyümölcsöző lett, hogy első közös munkánk rögtön platinalemezt eredményezett. Az Ébredj mellettem! címadó dalt én írtam. Oláh Ibolyát 2005 és 2010 között, az előző, Presser Gábor lemezének bukása után vállaltam el. Erre az albumra slágereket kellett írni.
Hogyan tudtad magadban – mondhatni – lelkileg rendezni, hogy nem mindig a zenei ízlésednek, kvalitásaidnak megfelelően alakultak a szerzői, produceri munkáid? Mennyi fért bele az általad említett „alku az ördöggel” kategóriába?
A Groovehouse-nak, Oláh Ibolyának, Gáspár Lacinak címadó dalokat írtam. Ami annyit jelent, hogy a lemez sikeressége nagymértékben függött attól a daltól, amelyet aztán a rádiók is elkezdtek játszani. Ezek az albumok a kétezres évek elején ötven-hatvanezer példányban fogytak, tehát a közönség visszaigazolta a sikert. Imponált, hogy az említett előadókkal dolgozhatom, hiszen ők kerestek meg engem. Ennek folyományaként jelentkeztek aztán a nagyobb kiadók (Sony, Warner, Universal, EMI, BMG, stb.) és ajánlottak munkát, ezekre mondom azt, hogy „megrendelésre” dolgoztam.
Miután az említett mértékben kötődnek hozzám e projektek, nem azt mondom, hogy saját gyermekemként tekintek rájuk, de valahol nem tudom önmagamat megkerülni. Ráadásul e projektekkel belépőt nyertem a mainstreambe. A Groovehouse például évi négy-ötszáz koncertet nyomott – nagyrészt az én dalaimmal. Amikor megnéztem az egyik bulijukat, azzal szembesültem, hogy a tizen-huszonéves fiúk-lányok az én dalaimat üvöltik. Egy generáció nőtt fel azokon a nótákon, amelyeket én írtam. Ugyanez történt Oláh Ibolya esetében is.
Jó érzés, amikor ülsz egy stúdióban és elhatározod, hogy most írni fogsz egy slágert. Ezt viszonylag kevesen tudják produkálni.
Ezek szerint, összefoglalva, fogalmazhatunk úgy, hogy nem akartál meg nem értett művészként működni, ezért pályád elején minőségben nem annyira a tudásoddal összeegyeztethető munkákat vállaltál? Vagyis felszálltál egy olyan vonatra, amely elhozott azokhoz az előadókhoz, amely előadók esetében viszont büszkén vállalod az utazást?
Természetesen, hiszen másként nem is írnék ilyen dalokat és nem lennének aranylemezek sem. Jó kérdés, hogyan tud egy más műfajból érkező szerző olyan slágert írni egy idegen műfajban, mint a dance, vagy alternatív stílusban Oláh Ibolyának, amely egyébként bejön a közönségnek. Bele kellett tehát bújnom ezekbe a bőrökbe, de az igazi nagy producerek onnan ismerhetők meg, hogy ők ezt is meg tudják írni, és mindezek mellett fontos, hogy csapatjátékos legyél.
Ha már belemerültünk a pop műfajba, folytassuk a sort Janicsák Vecával! Tehetségkutató felfedezettje, siker várományos volt és komoly népszerűségre tett szert. Hová potyogott az alma a fájától, és hol tart ma az énekesnő?
Érdekes történet ez, a 2005 és 2009 közötti időszakra nyúlik vissza. Istvánnak volt egy aktívan működő stúdiója, amelyben Veca dolgozott. Miután apja elárulta, hogy a lánya milyen jól énekel, elhívtam a stúdiómba vokálozni. Annyira megfelelt, hogy felajánlottam neki egy lemezlehetőséget, amely akkor, valamiért nem készült el. Ez még a tehetségkutató verseny előtti időkre datálódik. Két évvel később aztán meglepődve láttam a kereskedelmi tévéműsorban szerepelni. Szóltam is Janicsák Istvánnak, hogy az ajánlatom továbbra is él; nem az esetleges sikerre ráépülve, hanem Veca tehetsége miatt, amit már korábban felismertem.
Aztán eljött a mi időnk, és elkészítettük Veca első saját dalos albumát. Két-három év alatt apjával, Istvánnal és vele nagyon jó csapat alakult ki. 2011-ben a Könnyek az esőben című dalunk berobbant, óriási rádiós sláger lett. Arról nem beszélve, hogy huszonegy évesen elsőként – még a most futó Azahriah előtt – sportcsarnokos koncerttel dicsekedhetett. 2012-13-ban csináltuk meg az Édes szavakkal című albumot szimfonikusokkal, ez volt az utolsó közös munkánk. Aztán később, a sikerek után Veca váltott: egy másik, általam kevésbé kedvelt, depresszívebb zenei irányba. Istvánnal együtt úgy éreztük, ebben nem fogunk tudni segíteni neki.
Ebben a szakmában kell tudni kompromisszumokat kötni (én már csak tudom): vagy csinálja azt, ami népszerű, eladható, vagy halad a saját útján, ami nem biztos, hogy célravezető. Ugyanez vonatkozik Ibolyára is. Én azt vallom, hogy jól működő csapaton ne változtass! Ahol ez megtörtént, ott általában megtorpanás lett belőle.
Hogy kerültél a reklám-, illetve filmzenék világába?
A 2000-es évek elején két legnagyobb magyar kereskedelmi tévé, a TV2 és az RTL Klub producerei, valamint az ott hirdetést vásárló cégek kerestek meg; de hadd kezdjem azzal, hogy ez a „reklámzene műfaj” inkább a megrendelés, a zeneipar kategóriája. Ott nincs önálló elképzelés, akarat, önmegvalósítás, kész sémák vannak. Úgy működik, hogy felhívnak este, rosszabb esetben hajnalban, hogy reggelre, vagy legkésőbb másnap délelőttre legyen kész a reklámzene. Küldenek egy képet, hogy mégis lásd, miről van szó, közben pedig próbálsz információt gyűjteni, de általában nincs válasz. Elvállaltam, mert muszáj volt, mert behozott a nagypályás attitűdbe. A filmzene, főcímzene sokkal kreatívabb munka, hiszen ott általában hosszabb a munkafolyamat is, és nagyrészt van háttértörténet, ami segíti az alkotási folyamatot, inspirál.
2000-től indult, egy évre rá Magyarország szinte minden létező kereskedelmi csatornájának napi műsor-főcímzenéjét én írtam, töménytelen mennyiségben. Kijelenthetem, hogy a tévés műfaj a megvalósulás szintjén nem egyszerű kategória. Jogdíj szempontjából azonban sikertörténet, olyannyira, hogy az Artisjus lefelé módosította a percre számolt honoráriumot. Funkcionális zeneként kezdte értelmezni, miután soknak ítélte a műsorok által termelt pénz mennyiségét, amely a szerzőkhöz jutott. Emellett nagyon jó érzés arra ébredni, hogy az egyik legnagyobb kereskedelmi tévében órákon keresztül a te zenéd szól.
Számos arany-, illetve platina lemez birtokosa vagy, 2011-ben az Artisjus- díjat is kiérdemelted. Mire gondoltál, amikor átvetted? Meglepődtél?
Jól esett. Azt gondolom, Magyarországon maximális kitüntetést jelent az Év Zeneszerzője díjat elnyerni. Megbecsülöm, hisz egy régi mondás analógiájával élve, „Ne azt nézd, mit mond, hanem hogy ki mondja…” Abban az időben olyan zeneileg maximálisan képzett szakemberekből, karmesterekből álló bizottság döntött erről, amely mindenképp nívót jelent. Az is csak emelte a fényét, hogy az átadáskor idősebb Malek Miklós mondott laudációt mellettem. Tőlük büszkén vehettem át, és egyáltalán nem biztos, hogy valamely percembertől ugyanezt elfogadtam volna.
(Folytatjuk)
Hegedűs István
.jpg)
2023. augusztus 6. 09:04