A gitárock mesterei – Szűcs Norbert – 2. rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Szűcs Norbert, maximalista beállítottságának köszönhetően, kezdetekkor kifejezetten az igényes zene előadása mellett kötelezte el magát. Életpályája két, párhuzamos vonalon fut: egyfelől az intenzív gyakorlás eredményeképpen a virtuóz gitáros, későbbiekben a zeneszerző, a producer, a hangszerelő, vagy éppen a hangmérnök képe bontakozik ki előttünk. Zenei sokszínűségének, tanulmányainak köszönhetően az egyetemes zene szinte minden területén maradandót alkotott. Filozófiája: lehet ugyan alkut kötni az ördöggel, ám a munkát minden körülmények között igényesen, precízen kell végezni.
Visszanyúlva a kezdetekhez, a ’80-as évek végén az Árkádok zenekart említi a szakirodalom, ekkor épp tizennyolc éves voltál. Voltak előtte amatőr próbálkozások?
Igen, tizenöt éves koromban a Hurrikán együttes. Jó kis formáció volt, mindenféle feldolgozást játszottunk. Ezután jött tizennyolc évesen az Árkádok zenekar, amely gitározás és dalszerzés szempontjából az első szárnypróbálgatásnak számított. Ott minden nótát én írtam.
A bátyám, Szűcs Misi jelentette az állandóságot, az idők során rajta kívül mindenki kicserélődött. A Lord, amelynek sokáig az előzenekaraként léptünk fel, tőlünk örökölte a dobosát, Luit, azaz Gyurik Lajost. De az irigy hónaljmirigyes, néhai Ambrus Zoli is az Árkádokból avanzsált Sipos Petiékhez; afféle „kiképző zenekar” voltunk. Meguntam, hogy ez a formáció egyfajta átjáróház lett, de az igényességem, perfekcionizmusom is hozzájárult ahhoz, hogy otthagyjam a zenekart.
Beszélgetésünkben többször elhangzott a nevezetes Queen emlékkoncert, amelyen a Queen Tribute-tal vettél részt, mi több, zenei rendezőként is jegyezted a nagyszabású zenei demonstrációt.
A dupla, teltházas petőfi csarnokos koncerten szinte az egész magyar rock élvonala képviseltette magát. Ez is kihívás volt. Számomra azért fontos, mert ez volt az első komoly megméretésem, amikor huszonkét évesen a szakma krémje előtt kellett megfelelnem. Onnantól rengeteg helyre hívtak gitározni, vagy helyettesíteni.
A Wembley stadion koncertet alapul véve, kellemesen csalódtunk. Ahogy Londonban, úgy itt is az énekesek jelentették a neuralgikus pontot, s azt kell mondjam, nálunk nagyon jól megoldották a feladatot. Kompromisszumokat kellett kötni, volt, aki nem eredeti hangnemben énekelt, ami nekünk, hangszeres zenészeknek nem kis problémát okozott. Ma már pontosan tudom, azt a bizonyos hangot miért pont oda írták és miért abban a magasságban. Ettől függetlenül kijelenthetem, hogy a magyar Queen koncert az akkori lehetőségekhez képest a legnagyobb volt a maga idejében. Mindent kihoztunk belőle, amit ki lehetett hozni.
Ami a Queen Tribute zenekart illeti, nagyon szigorúan odafigyeltem, hogy ugyanazt a harmóniát játsszák, ugyanazon frazírokkal és így tovább. Visszahallgatva az akkori felvételt, amely hozzáférhető a YouTube-on, úgy gondolom, részemről megvolt az értelme egyfajta „zenei diktátorként” működni.
Említésre méltó még a Boxer és az MHV. Előbbi a P. Box utódjának is felfogható tribute banda Vikidállal és Varga Mikivel, az utóbbiban Menyus, azaz Menyhárt János gitározott. Ketten osztoztatok a poszton?
Kezdjük a Boxerral. A Queen Tribute után következett, az első formációban Varga Miki, Vikidál Gyula és Fekete Zsolt énekesek mellett az első koncerteken Cserháti Pityi billentyűzött (az ő helyére Jankai Béla érkezett és alkalmanként Papp Gyula), Zselencz Zsöci basszusgitározott és Pálmai Zoli dobolt. Felkai Mikivel ketten gitároztunk, rajtunk és Fekete Zsolton kívül a többiek valamennyien megjárták a P. Boxot. Nem vagyok alapító, később kerültem be azért, ha Miki nem érne rá, ne maradjanak gitáros nélkül.
A Keresztúton állok című szólólemezt együtt készítettem Vikidál Gyulával a Proton stúdióban Enyedi Ernőnél. E területen első komolyabb kihívásom volt, ugyanis nem értek rá meghangszerelni. Zenész kollégámtól kaptam egy szintetizátort, egy hangkártyát, amelyek segítségével és sok-sok fejtöréssel előhangszereltem. Vagyis előkészítettem Pálmainak és Zsöcinek, hogy mit játsszanak. A lemezen közreműködő zenészek – Felkaival kiegészülve – adták a későbbi Boxer legénységét. Innentől gyönyörű tizenöt év következett, zseniális dalokkal, zseniális koncertekkel. Miki viszonylag hamar kiszállt, az utolsó időszakban nagyon sok vendégművésszel léptünk színpadra. Az Old Man’s Pubban havi rendszerességgel játszottunk, de az elején a határainkon túli magyarlakta területeken is felléptünk.
Gondolkodtunk saját albumban is, hiszen a zenekarban mindenki szerző is volt, végül nem valósult meg.
Ami az MHV-t illeti, nem „párbajoztunk” Menyussal. A Queen emlékkoncert kapcsán ismert meg és szerette meg a gitározásom, óriási megtiszteltetés volt számomra, hogy egy hazai gitáros legenda egyáltalán szóba áll velem. Huszonkét éves voltam ekkor. Ezen a közös nevezőn indultunk el és rögtön kialakult a kommunikáció, szinte hetente találkoztunk és próbáltuk analizálni az akkori gitárhangokat. Később már helyettesítettem néhány alkalommal vagy az MHV-ban, vagy épp a Demjén Rózsi koncerten. Menyus megbízott bennem, tudta, bármelyik formációban helyettesítem, nem lesznek változtatások, hangról-hangra azt fogom játszani, és kísértetiesen úgy, ahogyan ő.
Mit tudhatunk a Pitt Bull zenekarról?
A Pitt Bull tulajdonképpen egy fricska volt, amit sokan nem értenek. 1995-ben járunk, amikor egy kicsit elegem lett a magyar rock szakmából. A zenekar kvalitásaiban és muzsikájában bőven elfért volna, túllépett az akkori rockbandákon, ám mesterségesen visszafogták az előre jutásunk. A zenekarok mögött álló láthatatlan zeneipari háttérhatalom, amely féltette az általa futtatott formációk pozíciót, nem engedett minket „körön belülre”. Itt jegyezném meg, hogy ma, 2023-ban is ugyanaz a háttérhatalom irányít, és ugyanazon mechanizmus alapján működik.
A Pitt Bull az Árkádok fricskaszerű lezárásaként fogható fel. Csináltunk egy AC/DC alapú lemezt, amely csúnyán fogalmazva akár koppintásként is értelmezhető. Szándékosan. Úgy gondoltam: ha nem kell nektek míves, komolyan megfogalmazott rockzene, akkor tessék! Itt egy egyszerű alap, amelyre totál elrugaszkodottan ráül, a folyamatos „tekerés”. Egyik koncertünkön, ahol a saját műsorunk mellett komoly, míves, igényes dolgokat is előhoztunk, olyanokat például, amelyek a Mr. Big, vagy Paul Gilbert formációkból jöttek ki, de sajnos a korábban említett zeneipari háttérhatalom ezzel az alakulattal is leszámolt. Na, akkor lett elegem és engedtem el az egészet! Ezért próbáltunk hosszú hónapokon keresztül, megfeszített munkával, dolgoztuk ki az európai szinten is párját ritkító szólókat, hogy ugyanazok, akikről beszéltünk, elsöpörjenek bennünket az útból?!
Ez volt az utolsó koncertünk és a Pitt Bull pályafutásom legrövidebb életű formációja volt. Négy, vagy öt hónapig működtünk mindössze, mégis fontos mérföldkő az életemben, hiszen ettől datálódik a produceri-, hangmérnöki-, zeneszerzői korszakom.
Mielőtt azonban erre rátérnénk, volt egy három éves időszakod Zámbó Jimmyvel is. Ő mennyire illett a képbe?
Próbatételnek fogtam fel: ha ezt elvállalom, akkor mindent el fogok vállalni. Tisztában voltam vele, hogy a zenei színtéren Zámbó Jimmy nem volt egy minőség, sőt a szakma a „ciki” kategóriába sorolta őt.
A Fogadj örökbe! album volt az első közös munkánk vele. Miután így megtört a jég, már nem csupán a lemezeit készítettük, de az élő fellépéseit is mi csináltuk. Innentől, 1997-től kezdve, három éven keresztül szinte minden nap koncerteztünk.
A dalokat nem mi írtuk, hanem Kaszás Peti, ránk a hangszerelés, a keverés feladata hárult. Aztán a kész dalokat beküldtük a kiadónak, a többi az ő dolguk volt. Erről annyit, hogy jól jövedelmező munka volt, amit úgy fogtunk fel: köss alkut az ördöggel!
Kénytelen voltam ezt meglépni, miután az életem odáig az igényességről, a minőségről szólt, amellyel sehová sem jutottam. Nagyon érdekes, hogy Jimmyn is látszott ez a zenei megalkuvás, hiszen hangi adottságai jóval felülmúlták az általa előadott szerzemények színvonalát. A koncert előtti hangbeállás volt a mi önmegvalósulásunk, ahol Jimmy is inkább Uriah Heep dalokat énekelt, mint a saját számait, ez volt az igazi énje. Huszonhat évesen, perfekcionizmusom ellenére meg kellett kötnöm magammal a kompromisszumokat, hiszen Jimmyn is észrevettem ezt az attitűdöt.
(Folytatjuk)
Hegedűs István
.jpg)
2023. július 24. 10:38