A gitárock mesterei – Szűcs Norbert – 1. rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Szűcs Norbert, maximalista beállítottságának köszönhetően, kezdetekkor kifejezetten az igényes zene előadása mellett kötelezte el magát. Életpályája két, párhuzamos vonalon fut: egyfelől az intenzív gyakorlás eredményeképpen a virtuóz gitáros, későbbiekben a zeneszerző, a producer, a hangszerelő, vagy éppen a hangmérnök képe bontakozik ki előttünk. Zenei sokszínűségének, tanulmányainak köszönhetően az egyetemes zene szinte minden területén maradandót alkotott. Filozófiája: lehet ugyan alkut kötni az ördöggel, ám a munkát minden körülmények között igényesen, precízen kell végezni.
Te vagy a sorban épp a negyedik Szűcs, akivel gitáros interjút készítek. Úgy tudom, közülük két névrokonoddal voltak kapcsolódásaid.
Szűcs Antal Gáborral a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója körül, Szűcs Juditon keresztül találkoztam, ami azért emlékezetes, mert utóbbihoz kötődik stúdiós munkám kezdete. Mi több, első dalomat is neki írtam. Totya épp nem ért rá, Judit megkért, hogy gitározzam fel helyette a szólamokat. Megtiszteltetésnek éreztem egyrészt a közös munkát, de főként, hogy Szűcs Antal Gábor helyén gitározhattam.
A másik Szűccsel, Gáborral 1992-ben egy óriási Queen, pontosabban Freddie Mercury emlékkoncerten, a Petőfi Csarnokban ismerkedtem meg. Ennek voltam a zenei rendezője és az összes dalban gitároztam. Olyan énekesek tolmácsolták ezeket, mint Takáts Tamás, vagy Varga Miklós. A koncerttel párhuzamosan a későbbi Little G. Weevil, vagyis Szűcs Gábor blues gitáros ekkoriban kezdte bontogatni a szárnyat, én pedig a felvételeknél segítettem neki.
Életpályád két nyomvonalon követhető: egyfelől gitáros előadóként, másfelől, mint zeneszerző-szövegíró, zenei producer, hangszerelő és hangmérnök. Utóbbiakra tevődik ugyan a nagyobb hangsúly, mégis a gitárral kezdeném. Hogyan kezdődött? Mikor fogtál először hangszert a kezedbe és egyáltalán mi terelt a zenei színtérre?
Tízéves koromban kezdtem gitározni, azért, mert mint hangszer, megfogott. Zenélésem kezdete onnan számítható, hogy az autóban utazva, felfedezve jó hallásomat – mintegy „a család rádiójaként” – megkértek, hogy menetközben az énekemmel szórakoztassam őket. Testvéremmel négytagú családot alkottunk, rögtönzött produkcióm osztatlan sikert aratott, ami több alkalommal megismétlődött.
Ebből is kitűnik, hogy a család meglehetősen zeneközpontú volt, kizárólag igényes zenéket hallgattunk: Queen, The Beatles, The Rolling Stones, ABBA, és az akkori TOP-slágereket; ezek bakelit lemezein szocializálódtam. Amit hiányolok: mivel szüleim nem hallgattak magyar lemezeket, ezáltal ki lettem zárva, kimaradtam a hazai zeneiparból. Csupán tizennégy-tizenötévesen hallgattam először magyar zenét.
Miután a szakmában elterjedt egy téves analógia, miszerint a jó gitár csakis piros lehet, így az én első hangszerem is ilyen színű volt; nem emlékszem pontosan, hogy Jolana, vagy Orpheus márka, de a lényeg, hogy piros. Amelyet a kötelező zenetanulás feltételével kaptam meg. Így hát beiratkoztam egy zeneiskolába, amiből le is ment öt, vagy hat év, ám a hangköztan elsajátítása után éreztem a hiányt, hogy zeneelméletben nem tudok tovább fejlődni. Mégpedig azért nem, mert kiadták a megtanulandó feladatot, amellyel nem elégedtem meg, mert tudni szerettem volna annak miértjét is. Később jöttem rá, hogy a gitározás kapcsán engem már akkor is a zeneszerzés hozott lázba jobban. A suli mintegy folytatásaként a fellépéshez akkoriban kötelezően szükséges intézményekben előbb OSZK-ban, majd ORI-ban vizsgát tettem.
Meghatározó élményem, hogy tizenkét évesen a Jancsó Miklós rendezte, 1982-es, budapest sportcsarnokos Omega koncertfilmben szerepelhettem. Miután a rendező felhívására az iskolából rám esett a választás, ez indított el életpályámon: akkor határoztam el, hogy zenész leszek. Ami még óriási lökést adott, hogy a forgatáskor egymagam álltam a hatalmas színpad előtt, ahol az Omega igényes zenéje, a hozzá kapcsolódó látvány show végleg lenyűgözött. Hat-hét év gitároktatás után azonban rájöttem, hogy az iskolában nem fogom megtanulni azt a műfajt, amelyet később művelni szeretnék. A nyolcvanas évek közepén úgy telt a fiatalkorom, hogy lemezeket hallgatva szedtem le és tanultam meg a különböző bandák – mint a The Beatles, vagy a Queen – gitártémáit. Míg a korombeli srácok szórakozással töltötték idejüket, én 1982-től nyolc-kilenc éven keresztül intenzíven, napi (!) hat-nyolc (!) órát gyakoroltam. Ami fellelhető lemez volt, azt mind megtanultam.
Később a zenei ízlésem is formálódott: az említett zenekarok, meg az AC/DC mellé felzárkózott Van Halen és Yngwie Malmsteen, mindezek mellett kikapcsolódás gyanánt a Rózsavölgyi könyvtárba jártam klasszikus zenét hallgatni. Emlékszem, itt vásároltam meg az első klasszikuszenei kottákat, amelyekből gitár átiratokat is készítettem, mint például a Paganini 24 caprices, Magyar Himnusz vagy a Bánk Bán. Akkor még nem léteztek oktatóvideók, kizárólag a fülemre hagyatkozhattam. Ezek haszna majd a ’92-es Queen emlékkoncerten mutatkozik meg, ahol már Brian May stílusában és hangjaival szólalnak meg a dalok.
Mielőtt erre az eseményre térnénk, beszéljünk az általad művelt zenei stílusokról, amely eléggé vegyes képet mutat: rock, dzsessz, funky, house, electro pop, vagy épp a klasszikus zene. Van közöttük kedvenc, vagy a kiválasztáskor a szükség parancsa és a tehetség a döntő?
A gyerekkoromban magamba szippantott sokszínűségnek nagyon nagy hasznát vettem és veszem napjainkban is. Ha megnézed a falon függő aranylemezek előadót, ugyanez a zenei változatosság tetten érhető: Gáspár Laci a funkyban, Keresztes Ildikó a pop-rockban, Janicsák Veca popban, a Groovehouse a dance-ben jeleskedik. Ez utóbbiról annyit, hogy a műfaj a house-zal együtt a korai eurodiszkóból, mint pl. Donna Summer, nőtt ki, akit fiatal koromban rengeteget hallgattam.
Azóta nagyon sokat bővült a repertoár. Jelenleg épp egy nagyzenekari, szimfonikus hangszereléssel foglalkozom. Egy partitúráról van szó, amelyet ötven muzsikusra kell megírni. És ezt egyedül „vezénylem” le az elejétől a végéig. De írtam már gitárszimfóniát is nagyzenekarra, csak úgy, mint a dzsesszben, ahol a bigband hangszerelést is készítettem.
Életed fontos, ha éppen nem a legfontosabb állomása a zeneszerzés. Mikor döntöttél úgy, hogy ebbe az irányba mozdulsz el?
A kilencvenes évek közepén éppen a zeneszerzésért határoztam el, hogy háttérbe szorítom azt, amit ’82-ben az Omega színpada előtt megálmodtam: hogy gitáros előadó legyek. Ennél már többre vágytam. Szeretem a kihívásokat, az addig felhalmozódott tapasztalati tőkéket felhasználva nagyon erősen ráálltam a zeneszerzésre. Öt-hat évig csak ezzel foglalkoztam úgy, hogy bele a mélyébe! Miután a zeneszerzési folyamat párhuzamosan zajlott színpadi munkáimmal, volt összehasonlítási alapom, rájöttem, hogy az előbbi sokkal markánsabban jelenik meg az életemben. Ekkor alakult ki bennem a kép, hogy gitáros vagyok ugyan, ám olyan zenei tudás halmozódott fel bennem, ami még kiaknázásra vár. Ekkor kaptam választ arra a sor, zeneiskolában felmerült kérdésre, amely az ok-okozati összefüggések kapcsán fogalmazódott meg bennem.
Környezettől, szituációtól függetlenül elképesztő mennyiségű zenei-, vagy dalötlet halmozódik fel bennem, amelynek megszületéséhez csak az idő szab korlátokat. Úgy érzem alkotni jöttem a világra, ez a hivatásom; az Artisjus mára már több mint ezer dalt jegyez tőlem zeneszerzőként-szövegíróként.
Beszéljünk a hangmérnöki munkáidról, mint az elmúlt húsz-egynéhány évbeli egyik tevékenységi körödről!
Sokan mondják Magyarországon, hogy stúdiós. Nekem ez a titulus kicsit olyan érzés, mint akit a keverőpult mögött látunk a stúdióban és a potmétereket csavargatva, vagy tologatva készíti a hangfelvételeket. Számomra – és persze nem lebecsülve – az egy megbízási munka, amit a pályám elején magam is sokkal aktívabban végeztem.
Önmeghatározásban inkább a zenei producer kifejezést használnám, hiszen az előadók, kiadók, akik megkeresnek, nem csupán kész felvételeket szeretnének velem létrehozni, kevertetni, de elsősorban a kreatív alkotási folyamat első állomásaként számítanak rám. Vagyis zeneszerzői-, alkalmanként szövegírói-, hangszerelői-, produceri minőségben. A hangfelvétel készítés, a hangmérnöki munka a második, harmadik fázis.
Így komplexem vállalom azért, hogy mindez egy kézben maradjon. Célom, hogy ne csupán egy része legyek a produkciónak, hanem a mozgatórugója. Nulláról indulva az alkotói folyamatoktól egészen akár a digitális piacon történő megjelenésig kézben tartom, kontrolálom a folyamatot, vagyis az összes produkciót, amely velem kapcsolatba kerül.
(Folytatjuk)
Hegedűs István
.jpg)
2023. július 10. 06:47