MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

A gitárock mesterei – Szász Ferenc - 3. rész

A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését.  Idősebbik Szász Ferenc még a nyolcvanas évek végén Erdélyből, Nagyváradról érkezett Magyarországra, fő zenekara ma is az ugyanonnan származó, patinás Metropol. De játszott Deák Bill Gyulával, gitározott többek között a Geasrol Revival Bandben, a Roxérumban, vagy a Kapuzárás Előtti Pánik R&B-formációban, illetve állt a színpadon Komár László mögött is. A kiváló rock és rhythm and blues gitáros – aki a zenét örök hivatásának tekinti – őszintén kifejti véleményét kedvenc műfajainak mai helyzetéről.

Összegzésképpen: a Metropol ritkán, különleges alkalmakkor mutatkozik közönség előtt, a Kapuzárás Előtti Pánik és a Roxérum gyakorlatilag nem működik, általában duó formációkban lépsz fel. Ezek szerint nincs állandó zenekarod…

Ha nem is állandó, de mindenképp tiszteletbeli tag vagyok a Great Company elnevezésű formációban, amely nincs elkötelezve egyetlen műfaj mellett sem. Stílusmegkötés nélkül szinte mindenféle, inkább minőségi esztrád muzsikát játszik. Többször voltam velük Németországban, ahol gyakori vendégek.

Időnként, ha hívnak, fellépek a Babus Laci és Barátai formációval is, ez amolyan kikapcsolódást szolgáló örömzenélés.

Nagyon fontos, hogy a zenész, különösen a gitáros, milyen hangszerekkel, alapokkal áll ki a színpadra, hiszen az nagyban befolyásolja a megszólalást, a rá jellemző soundot. Te milyen gitárt, gitárokat és alapokat, kiegészítőket használsz?

Billnél egy piros Shadows típusú gitáron játszottam, egyetlen Marshall Shred Master pedállal. Ezáltal a hangbeállás is jelentősen lerövidült.

Jelenleg két kedvenc Fenderem van: az egyik egy negyvenes, jubileumi, amerikai Stratocaster Sunbirds színben, a másik egy fekete Custom Shop. Ezt a kettőt viszem a koncertekre, fellépésekre, az itthoni gyakorlásra van még három Fender a készletemben. Ha pedig akusztikus megszólalásra van szükség, azt egy dobozos Ibanez és ugyancsak egy Fender biztosítja.

Egyébként jelenleg épp munkában van egy gitár, amelyet magam építek: egy tömör mahagóni Telecaster testet felsőmaróval és egyéb szerszámokkal formálok, könnyítek, a fiam szerzett egy amerikai standard nyakat, de a szerelékem is megvan hozzá. A két humbuckert egy másik gitárból szedtem ki és építem bele. Egyébként van ebben gyakorlatom, nem ez az első, amit én készítetek. Nagyon szeretek ezzel barkácsolni (itthon is minden famunkát és egyebeket én csináltam), biztos vagyok benne, hogy szépen fog szólni.

Pedálsor?

Van ugyan, de nem használok multieffektet, csak nagyon ritkán, ha éppen muszáj. Egy Double Trouble és egy T. Rex overdrive pedált állítok munkába, ezeken kívül egy hangoló gépet és az elengedhetetlen wah-pedált. Semmi többet. Nekem úgy kell szóljon a gitár, ahogy bedugom az erősítőbe – épp egy kis elektromos rásegítéssel – ahogy azt megalkották. Nyers, natúr hangzással, az említett minimális modulációval.

Az alapokról annyit, hogy van egy Peavey Backstage Amp kombóm, ezen kívül egy Fender Blues Junior 15 W-os, csöves kombó. Ezeket a kisebb helyekre viszem. A nagyobbak közül van egy Marshall JCM 900-asom, ez ugyancsak kombó alsó ládával, és ott az igazi, nagy (és nagyon régi típusú) Marshallom, olyan, amellyel Jimi Hendrix is játszott; ez négy hangszórós – 30-as Greenback hangszórókkal – fej-láda. Ez utóbbi jelenleg nincs is használatban, nincs hová vinni. Ahol játszom, azokra a helyekre és azokhoz a zenékhez bőven elegendőek az előbb felsorolt kombók. 

Az eddig felsoroltak alapján úgy tűnik, mindent eljátszol, amire szükség van, a feladatot – ezt tapasztaltam – minőségi módon teljesíted. Írsz zenéket, amellyel kiadod magadból az évek során felgyülemlett zenei mondanivalódat. Elmondásod alapján a rhythm and blues műfajában mozogsz a legszívesebben, amely a mai világban nem éppen mainstream. Mindebből következően adódik a kérdés: nem hiányzik az életedből, hogy egy adott, netán a saját zenekaroddal azt játszd, ami a szíved csücske és azzal jelentős sikereket érj el? Mert a játékod, habitusod alapján ez régóta kijárna neked… 

De. Nagyon is hiányzik. A feleségem ugyanezt megkérdezte, de nem igazán tudom a választ. Vagyis a miértjét. Valamiért ez így alakult. Nem mondom, hogy ebbe bele lehet nyugodni, legalábbis nekem nehéz. De zeneileg – azzal együtt, hogy az igényeimet nem elégíti ki – nagyon jól érzem magam ebben a világban, hiszen mégiscsak gitározhatok. És azt játszatom, amit szeretek. Szeretek zenélni. Ha netán ritkulnak a fellépések és kicsit tovább vagyok otthon, máris hiányzik az a közeg, hiányzik a zene. 

Erősen foglalkoztat a gondolat, hogy találjak olyan muzsikusokat, társakat, akikkel a saját számaimat – ha másként nem megy, hát egyetlen alkalommal – végig eljátszhassam valahol.

Mit gondolsz ezekről a dalokról: lehet remény a szélesebb körű ismertségre, sikerre, vagy inkább a fajsúlyosabb, nehezebben befogadható kategóriába sorolhatók?

Azokat a számokat, amelyeket a mi korosztályunk ír, általában a nyolcvanas évek rockzenéjével azonosítják. Az enyéimet is. De hát ez természetes, hisz ebben gondolkodtam, akkor voltam a legaktívabb; azt gondolom, ez mindenkinél így működik. Mindenesetre még próbálkozom – kisebb-nagyobb sikerrel.

Hogy látod a rock-blues muzsika mai helyzetét?

Azt látom, ahhoz, hogy megmutassuk magunkat, meglehetősen szűkek a lehetőségek. Néhány nagyobb zenekar eljut a nagyszínpados fesztiválokra, ahova a „normál halandó” zenész nem fér be; csakis a klikken belülieknek áll a zászló.

A mai futó zenekarokkal – és nem mondanék neveket – az a baj, hogy most már mindenbe beleteszik a rapet. Okosak, ügyesek, értenek is ahhoz, amit csinálnak, de nekem nem tetszik. És most finom voltam… Engem kifejezetten kiráz a hideg a raptől.

Ugyanez a véleményem a fiatal (vagy a már nem fiatal) muzsikusok nagyon tekerős gitárjátékáról is: minden tiszteletem az övék, akik ennyire tudnak, de ez nem az én világom. Jobban szeretem a stílusban felismerhető, egyéni hangzásokat.

A másik probléma, hogy sorra szűntek meg, zárnak be a kisebb klubok. Ma már ott tartunk, hogy nekünk kell fizetni a jegyszedőt, meg a technikust, ha játszani akarunk. Miből? Abból a kis jegybevételből? Mert fellépti díjat már régóta nem fizetnek a tulajdonosok. Rendben van, hogy mi nem feltétlenül a pénzért zenélünk, de figyelembe kellene venni, hogy nekünk is vannak költségeink. Van egyszer egy nagyobb befektetés a drága, másfél milliós hangszerbe, a hozzá tartozó erősítőbe, de a húrkészletet is időnként cserélni kell.

Azzal nem szabad(na) visszaélni, hogy mi szeretjük a zenét, hogy szeretjük, amit csinálunk. Felkészülünk a bulira, próbálunk, és ha már egyszer odamegyünk a helyszínre, töltjük az időnket, nem vagyunk a családunkkal, akkor legyen már valami értelme, legyen valami ellentételezés is!

Véleményed szerint hogy jutottunk idáig?

Úgy, hogy az üzlet felülírta a művészetet. A tulajdonosok, akik ezeket a helyeket üzemeltetik, nem látnak a zenében olyan anyagi potenciált, hogy megérje nekik pénzben kifizetni a muzsikust.

Van, aki azt állítja, hogy a zenei szolgáltatás nem generál neki nagyobb forgalmat. Ezen azért elvitatkoztam az illetővel… Arról nem beszélve, hogy a zenész nagyon régóta szerves része a vendéglátásnak. Egyébként, hogy mennyire nem volt igaza az illetőnek egy kis történet bizonyítja: minap egy balatoni település egyik frekventált helyén duóban léptünk fel Kyruval, akusztikusan. Abszolút teltház volt. Tíz óráig szólt a megállapodásunk, addig zenéltünk. Noha későbbig nyitva tartott, tíz óra tíz perckor a helyiség szinte kiürült. Akkor kinek a kedvéért is jött az a sok ember? Amellett, hogy az illető beül a párjával, vagy egy társasággal egy kellemes helyre, a zene mellett jobban érzi magát, mint egy csendes étteremben.

Sosem gondolkodtál azon, hogy a zenei pálya helyett valami „civil” foglalkozást válassz?

Eszem ágában sem volt soha. Ehhez értek. Dolgoztam hangszerboltban, tekercseltem hangszórókat, de akkor is zene közelben maradtam. Egy kivétellel, amikor átjöttem Magyarországra, és egy optikai cégnél kellett dolgoznom. Mert meg kellett élnem. De a zene akkor is a mindenem. A hivatásom.

Hegedűs István


2022. szeptember 4. 20:03

Minden jog fenntartva. 2022 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA