A gitárock mesterei – Szász Ferenc – 1. rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Idősebbik Szász Ferenc még a nyolcvanas évek végén Erdélyből, Nagyváradról érkezett Magyarországra, fő zenekara ma is az ugyanonnan származó, patinás Metropol. De játszott Deák Bill Gyulával, gitározott többek között a Geasrol Revival Bandben, a Roxérumban, vagy a Kapuzárás Előtti Pánik R&B-formációban, illetve állt a színpadon Komár László mögött is. A kiváló rock és rhythm and blues gitáros – aki a zenét örök hivatásának tekinti – őszintén kifejti véleményét kedvenc műfajainak mai helyzetéről.
Köztudott, hogy erdélyi születésű vagy. Mikor költöztetek Magyarországra?
A nyolcvanas évek vége felé, amikor még javában tartott az átkos világ és úgy éreztem menni kell. Itthon, Angyalföldön a véletlen hozott össze Ráduly Bélával, a Metropol együttes néhai, legendás dobosával, aki nagyon régen beadta a kérelmet az ottani hatóságoknak és telepedett le Magyarországon. Kiderült, hogy szomszédok vagyunk, ugyanazon iskolába írattuk a gyerekeinket.
Váradon együtt zenéltetek?
Nem, hivatalosan nem, különböző sessionök alkalmából dzsemmeltünk néha. Akkoriban még a nézőtérről figyeltem a Metropolt, nem voltam a zenekar tagja. Éppen ezért kissé meglepődtem, amikor Bélus feltette nekem a kérdést, mi lenne, ha ismét összehoznánk a Metropolt. Nehéz feladatnak bizonyult, hiszen Virányi Attila basszusgitáros Freiburgban élt, Orbán András úgy szintén Németországban, de voltak olyanok is, akik Ausztráliában. Tulajdonképpen mi ketten voltunk hadra foghatók. ’91-ben trió alapfelállásban – Kreisz György basszusgitárossal, Ráduly Béla dobossal, ő énekelt is, valamint az én gitározásommal – Égig érhetne az ének címmel felvettünk egy CD-t. Visszagondolva, ez volt az első komoly produkcióm itthon, egészen addig csak próbálkoztam mindennel és szinte mindenkivel.
A Metropol történetét később bővebben kibontanánk, addig is térjünk vissza a kezdetekhez: elsősorban arra lennék kíváncsi, milyen körülmények között ismerkedtél meg a zenével.
Apám református kántor volt Déván, Nagyvárad előtt ugyanis ott éltünk. Az általánosban cselló szakra jártam, később az iskola szimfonikus zenekarában játszottam; amint a karmester kiment a teremből, azonnal felkaptam a csellót és gitárként kezeltem. Ezután nem kellett sokáig várni, apám ’71, vagy ’72-ben vett nekem egy gitárt, majd jöttek a zenekarok. Soha nem tanultam gitározni, autodidakta módon képeztem magam. Miután nem jártam tanárhoz, észrevehető, hogy sok akkordot nem úgy fogok, ahogy azt hivatalosan tanítják. Játszani úgy játszottam, ahogy az összhangzattan kívánta, és amit a csellón megtanítottak; no meg azokból a zenei alapokból építkeztem, amelyeket egyébként tudtam.
Miért pont a gitárt választottad?
Deep Purple-ön és Led Zeppelinen nőttünk fel, más hangszer szóba sem jöhetett. Mindkét bandának, rajtuk kívül a Whonak és más stílusbelieknek is nagy rajongója voltam. Érdekes, hogy a The Rolling Stones nem akkoriban jött az életembe, csak később értettem meg, miről is szól. Ritchie Blackmore viszont a mai napig példaképem; minden tiszteletem Steve Morse-é, de nekem akkor is Blackmore jelenti a Deep Purple-t.
Ha visszagondolunk, szerintem ő teremtette meg a hard rock gitározás iskoláját, ő volt az első ebben a stílusban, éppen úgy, mint Bonzo (John Bonham – H.I.) a Zeppelin dobolásában. Tőlük indult minden.
A Metropolon túl hogy boldogultál Magyarországon?
Ha már szóba kerültek a külföldi példaképek, kedvencek, meg kell említsek egy eseményt, amely az 1989-es évhez kötődik. A Budapest Sportcsarnokban a VOX-T zenekarral léptem színpadra, de még ennél is nagyobb, egy életre szóló élményt jelentett számomra, hogy a koncertet megelőző éjjel a Uriah Heeppel közösen próbáltunk.
Nagyon sokat köszönhetek Török Ádámnak és Závodi Janónak, akikkel annak idején a Bartók Béla úti Sonáta presszóban találkoztam. A Bukarest étteremmel szemben volt található, ott léptek fel Závodiék, néha Ádám is beszállt hozzájuk fuvolázni, vagy Pálmai Zoli dobolni, ha épp nem játszott valahol a Beatrice. Odamentem hozzájuk, amelynek eredményeképpen a Cardinale nevű zenekarommal együtt meghívtak a Bem rakparti klubjukba. Ez még a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján történt. Maga a banda nem nagyon volt ismert, de a dobos később a Pál Utcai Fiúkba, a basszusgitáros pedig a Mistery Gangbe ment játszani.
Ádám azonban nem csak a Bem rakparti koncertezésben segített; elintézte, hogy felléphettünk velük a Tabánban, amelynek különös jelentősége lett. Ott figyelt fel rám Deák Bill Gyula, aki Blöróval (Szabó Pityu, Bill akkori dobosa – H.I.) együtt megkeresett és elhívott a Deák Bill Blues Bandbe. Ugyanis addigi gitárosa, Sipeki Zoli „Pipi” átigazolt Zorán zenekarába, így a poszt megüresedett. Kis megszakítással 1993 és ’96 között játszottam Bill bácsival.
Komoly előrelépés…
Nagyon örültem, és megtiszteltetés, hogy bekerülhettem egy élvonalbeli csapatba. Ráadásul nagyon jól kijöttünk egymással, sok jó buli emléke kötődik ehhez az időszakhoz. Többek között a X. Gastroblues fesztivál Pakson, amelyet DVD-n is megörökítettek. A fogadtatásra jellemző, hogy amikor Billt bekonferálták, az egész csarnok hirtelen megmozdult, életre kelt. Egy tűt nem lehetett leejteni, annyian tolongtak a színpad előtt.
Aztán az úgynevezett „Három szegény Szabó legények” – Sanyi a basszusgitáros, Laci, alias „Kakas” a billentyűs, Pityu a dobos, valamint jómagam, mint gitáros, Blöró kezdeményezésére megcsináltuk a Blues Companyt. Standard blues programmal, akkor még nem voltak műsoron a mai, humorral kevert szókimondó, nem mindig szalonképes dalszövegek. Mindenesetre egy hónap elteltével úgy döntöttem, hogy visszatérek Billhez. Basszusozni K. Kovács István érkezett, Blöró helyére Hirleman Berci jött dobolni, a billentyűket pedig előbb Ürmös Dani, majd Retzler Péter kezelte. Aztán valahogy ennek is vége lett. Egy évre rá, hogy Billtől eljöttem, 1997-ben felmerült, hogy Varga Miki zenekarában gitározzak, végül nem jött össze.
Beszéltünk róla, hogy ifjúkori kedvenceid a Deep Purple és a Led Zeppelin, ma mégis blues gitárosként ismernek.
A hetvenes évek eleje abszolút a hard rockról szólt. Ha belegondolunk, bár éppen 1970-ig élt, véleményem szerint Hendrix sem bluest játszott, hanem rhythm and bluest. Számomra is ez a csapásvonal: a hard rockból rhythm and blues.
Leszámítva az említett Varga Miklós Banddel való próbálkozást, Bill után mihez kezdtél?
A Gesarol Revival Bandben gitároztam. Erről a csapatról tudni kell, hogy a Gesarolból kivált Szakács Gábor énekes alapította. Az új formációban továbbra is ő énekelt, Bernáth Tibi dobolt, Körmendi Zoli billentyűzött, Szilvásy Ferenc basszusozott, Bóta Zsolt és jómagam gitároztam. Három CD-t jelentettünk meg egyrészt Gesarol Revival Band, másrészt Szakács Gábor neve alatt. Ilyen volt a 2002-es Attila ifjúsága címmel kiadott zenés történelmi mű, amely különösen jól sikerült. Horváth János stúdiójában vettük fel, emlékszem, óriási zenei szabadságot kaptunk. Gábor írta a zenéket és énekelt, Klára, a felesége pedig a szövegeket. Méghozzá nagyon jól.
Amikor ennek vége lett, körülbelül másfél évig jártam egy country csapattal Németországba zenélni. Ez volt a DonAttila Band. Emellett duó formációkban vállaltam különböző fellépéseket.
Ezután keresett meg egy csapat, a Kapuzárás Előtti Pánik. Nagyon jó banda volt, Ferenczy Andris énekelt, aki korábban a Bakter Brotherst erősítette. A zenekar nevét András, illetve az akkori barátnője találta ki úgy, hogy ránk nézett és rögtön ez ugrott be neki rólunk. Rhythm and bluest játszottunk, a Jazz Gardenben állandó klubot tartottunk fenn. Szilvásy Feri, akivel a Gesarol R.B-ben is együtt játszottam (a ZZ Laborban egyébként Berkes Charlie-val váltották egymást) basszusozott, Csanaki Gyuri dobolt, Angyal Ákos szájharmonikázott, Balla Endre pedig billentyűzött. 2003-tól elég sokáig voltunk együtt, két-három CD-t is csináltunk közben, köztük saját számokkal.
Ezt követte a Bypass Project zenekar, amely alkalmi formáció volt, és azért jött létre, mert a Kapuzárás Előtti Pánikkal erősen fogyatkoztak a fellépéseink. A névválasztás hasonló furcsasággal zajlott, mint a KEP-é, ahhoz épp Ferenczy Andris sajnálatos szívműtéte adta az ötletet.
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2022. augusztus 7. 07:45