A gitárock mesterei – Práder Vilmos 3. rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. – „Nálam a legfontosabb, hogy a gitárjátékom a szólórészben visszaadja a szöveg és a zene hangulatát” – vallja Práder Vilmos az Ismerős Arcok egyik alapítója, szólógitárosa, akinek e mondata akár a zenész ars poeticájának is felfogható. Tizenhat éves korától mindössze három zenekarban és néhány session produkcióban gitározott, énekelt és komponált; az Udvari Bolondok majd a Vili és a Bolondok után megtalálta azt a műfajt illetve közeget, amellyel immár huszonhárom esztendeje révbe ért. Egy jó humorú, szerény, karakteres gitárossal beszélgettünk, akinek kisebbik fia továbbviszi a klasszikus rock-blues gitározás művészetét.
A magyar klasszikus rock tisztelőiként több neves vendég is állt az Ismerős Arcok színpadán. Hogyan sikerültek a közös fellépések?
Fantasztikusan. Minden egyes meghívott és velünk játszó neves vendéggel megtiszteltetés volt közös színpadon állni, együtt zenélni. A teljesség igénye nélkül: fellépett velünk Tátrai Tibusz, Pataky Attila, Horváth Charlie, Závodi János, Németh Gábor, Nagy Feró, Szűcs Antal Gábor Totya, Földes László Hobo; a maiak közül Ferenczi Gyurka és Mező Misi volt a vendégünk, élmény volt együtt játszani velük! Ezekre a zenészekre fiatalkorunk óta felnézünk és ez így is marad.
Első gitárjaidról már szó esett, eszerint azt a bizonyos ’79-es fekete Fender Stratocastert használod, amely a védjegyeddé vált. De van-e más hangszered is?
Mint beszélgetésünkből kiderült, nem a gitárgyűjtők táborát erősítem. Ettől függetlenül több gitárom is van: ezek közül a Line 6 Variax 300 típust említeném, amelyet Piroskának is szoktam hívni. Hangzásváltoztató gombjainak segítségével többféle hangzást, például a tizenkét húros akusztikust is tudja produkálni. Medgyesi Tibortól vettük (Atti is ott volt a vásárlásnál), ha jól tudom, valamikor az Apostol gitárosáé volt. Tibor egyébként az igényeimnek megfelelően rendesen átalakította hangszert. Koncerten nem, de ahol akusztikus megszólalásra van szükség, mint például az Újszínházban, vagy éppen a stúdióban, ott használtam. Amúgy az otthoni gyakorlógitár funkcióját tölti be.
Van egy Fender Stratacoustic típusom is, fél-dobgitár, és egy Yamaha SLG200S, amelyet egy Fender Acoustic SFX combóval szólaltatok meg. A Yamaha amúgy érdekes design, mert csak a kontúrja van meg, belül teljesen üres. Visszatérve az alapokhoz, egy Roland Blues Cube combo is gyarapítja a készletemet.
A koncerteken természetesen a fej-láda összeállítás „kötelező”: egy Marshall AVT 150H típusú fejet használok, amelyhez az eredeti láda nagyon tré volt. Ezért külön vettem hozzá egy JCM 900 1960-as 300 W-os hangfalat. Ami a klubokban nyilvánvalóan sok, hiszen a csöves Marshall akkor szól jól, ha ki van hajtva. Az enyémnek csak az elő foka cső, a végfok tranyó (tranzisztor – H.I.), ezért nem kell túltolni a jó hangzás érdekében. Elvem, hogy a hangfal adja a hangzást, annak nagyon jónak kell lenni.
Line 6 Firehawk FX pedálom van, amely egy boardba épített multieffekt. Azért szeretem, mert egyszerű a használata, viszonylag kicsi a hibalehetőség, ráadásul a váltásokkor nem kell átlépegetni. Szóval biztonságos. Egy gombra több effekt van beállítva; akár kíséretre, akár szólóra is használható. Rálépek, azonnal megszólal az overdrive, a reverb, a delay, a zengető, tehát kényelmes. Stúdióban pedig csupán a keverőt használom.
Nem igazán szoktam erre kitérni, de nyár lévén, szabadon láthatóak a tetoválások a karodon. A mai világban erre nyilván mondanák, hogy „nincs itt kérem, semmi látnivaló, lehet tovább menni!”, de nálad – többek között – egy szokatlan varrás, egy Fender gitárfej kelt feltűnést. Beszélnél erről?
Persze! Olyan dolgokat tetováltattam a karomra, amelyeket fontosnak tartok. Például a lemezünk címe, „Csak a zene”, valamint a saját pengetőm rajza 3D- szerű árnyékolós grafikával. Ennek története, hogy a kétezredik koncertem tiszteletére egy rajongómtól – Vili-2000 gravírozással – kaptam ajándékba egy ezüst pengetőt. Amit az előző kérdésedben említettél, a Stratocasterem feje a felirattal, ugyanazzal a betűtípussal készült, amely a gitáron látható. Annyi különbséggel, ha megnézed, a szöveg nem „Fender”, hanem „Feelin’ It”, amely szabad fordításban annyit tesz, hogy „érzem ezt”. Nyilván a Stratocasterre vonatkozóan… Ezen kívül a családot a „Family” jelképezi, a zenekart az Ismerős Arcok logója, Eric Clapton pedig mint egyik nagy példaképem jelenik meg tetoválásként a karomon. De nem hiányozhat az általam kitalált stilizált saját monogramom sem.
Esetedben a gitározási stílus kérdése evidencia. De mi a véleményed arról a fajta technikáról, amely a mai, modern kort jellemzi?
Számomra nem kétséges a mai fiatalok gitártudása, azzal is tisztában vagyok, ez mennyi befektetett munkát, gyakorlást, energiát emésztett fel. Tényleg minden tiszteletem az övék, nem sok ember képes ezt megcsinálni, de nekem más az elvem. Nem az én világom.
Szeretem a dallamos, felépített szólókat, de azt is, amikor meglódul a kéz, vagyis a virgázást. Ez utóbit persze ízléssel és módjával. Nálam a legfontosabb, hogy a gitárjátékom a szólórészben visszaadja a szöveg és a zene hangulatát. Mintha egy másik versszak lenne, csak épp nem dalban, vagy prózában elbeszélve, hanem gitárszólóban. Török Gyuri barátomtól, egykori tanáromtól tudom: fontos, hogy a zenész „mondatokban szólózzon”, hogy a közönség is értelmezhesse. Vagyis a zenében is, akár a szövegben, legyenek „írásjelek”, amelyek a hangsúlyokról gondoskodnak. És számomra nagyon fontos a közönség, a „zsűri” visszajelzése, hiszen miattuk vagyok a színpadon.
Úgy tudni, a fiad is muzsikálásra adta a fejét. Mit szóltál hozzá?
Mindkét fiamra büszke vagyok. A nagyobbik, Vili harmincegy éves, Bence pedig huszonhét. Ő tizenhárom évesen szólt nekem, hogy szeretne gitározni. Volt otthon szintetizátorunk, kérdeztem, miért nem inkább a billentyűt választja, de azt nem akarta. Szombathelyen vettem neki egy utángyártott Stratocastert (még az sem biztos, hogy Squier), gyakorlásra megfelelt. A kezdeti, türelemmel viselt nehézségeken túljutva azt vettem észre, hogy egyszer csak gitárfenomén lett. És ami a legnagyobb öröm a számomra, hogy stílusban megpróbál követni: nem én mondtam, hanem a zenészbarátaim – és remélem, nem tűnök szerénytelennek –, hogy úgy játszik, mint én, ráadásul még fiatalos is. Koromnál fogva én már nyilván nem leszek fiatalos, de roppantul örülök, hogy ő viszont az.
Csináltunk közösen egy nyolcszámos demót, amelyben zeneszerzési képességeit is megcsillogtathatta. Aztán, hogy a mai világban lesz-e belőle „valaki”, azt nem tudom. Ahhoz legalább olyan szerencse kell, mint nekem az Ismerős Arcokkal.
A nagyobbik fiam iszonyú tehetséges, de nem a zenei pályát választotta. Egy történet: egy alkalommal hazaérve látom, hogy a szintetizátoron fekszik egy kotta és Vili abból játszik. Csodálkozásomra elmondta, hogy az iskolában tanulta… És egy másik: még háromévesen kapott egy kis Casio gyerekszintetizátort, amelyen megmutattam neki a Boci, boci tarkát. Megfigyelte az ujjrendeket, lepötyögte. És ami elképesztő, megfordítottam a hangszert és ugyanúgy jobbról balra, hibátlanul lejátszotta. Három évesen!
Miképpen látod saját zenekarod és a tágabb értelemben vett rock műfaj jövőjét?
A 20 éven át… címmel, az Ismerős Arcok zenekarról készült filmben is elmondtam: volt idő, amikor ellenszélben léteztünk és tevékenykedtünk – túléltük. Az Ismerős Arcok addig létezik, ameddig mi akarjuk. Ha a következő évtizedekben is megmarad az a barátság, kohézió, amely az elmúlt több mint két évtizedet jellemezte, akkor sosem lesz vége.
Ami a tágabb értelemben vett műfaj jövőjét illeti, ismerjük a mondást: „A rock örök és elpusztíthatatlan!”. Vagyis halhatatlan. Az érték megmarad, az értéktelen elvész. Akár a társművészetekben, amelyekben hasonlóképp megtalálhatóak a korszakok, mégsem tűntek el. Ilyen módon a rockzene sem fog eltűnni. Hullámvölgyek lehetnek, mint ahogy voltak és vannak is, de ezeket a műfaj túl fogja élni. Ahogy a diszkót, a mulatóst, az elektronikus „zajokat” is – mégis itt vagyunk. A rockzene minden túlélt és túl fog élni.
Hegedűs István
2022. július 25. 07:20