A gitárock mesterei – Práder Vilmos 2 . rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. – „Nálam a legfontosabb, hogy a gitárjátékom a szólórészben visszaadja a szöveg és a zene hangulatát” – vallja Práder Vilmos az Ismerős Arcok egyik alapítója, szólógitárosa, akinek e mondata akár a zenész ars poeticájának is felfogható. Tizenhat éves korától mindössze három zenekarban és néhány session produkcióban gitározott, énekelt és komponált; az Udvari Bolondok majd a Vili és a Bolondok után megtalálta azt a műfajt illetve közeget, amellyel immár huszonhárom esztendeje révbe ért. Egy jó humorú, szerény, karakteres gitárossal beszélgettünk, akinek kisebbik fia továbbviszi a klasszikus rock-blues gitározás művészetét.
Az Ismerős Arcok az Udvari Bolondok és a Stexas fúziójából jött létre. Milyen események előzték meg a zászlóbontást?
Kondor Csabi a Stexas gitárosa már ki akart szállni, emlékei szerint ő hozott össze bennünket. Az bizonyos, hogy sokat tett az új zenekar létrejöttéért, én azonban másként emlékszem: az Udvari Bolondok és a Stexas tagjai ugyanis már régebb óta ismerték egymást.
Nyerges Attila albérletében találkoztunk, és a konyhában, a megbeszélésen már megalakult az Ismerős Arcok. Akkor még négyen: Galambos Nándi, Attila, Tóth Mihály – ő volt a zenekar első dobosa, Kovacsik Tomi két év múlva érkezett a helyére – és én jelentettük a zenekar első formációját. A névválasztás úgy jött, hogy mindkét banda országos ismeretségre tett szert a rock-blues másodvonalában, kvázi az új formációban is „ismerősek” lehettünk a közönség előtt. Ez a sok „keresztül-kasul” ismeretség mélyebb tónust adott a névnek.
Ami az előzményeket illeti, el kell mondanom, hogy az Udvari Bolondok és az Ismerős Arcok közötti időszakban létezett egy utódformáció. Amikor a zenekar különböző okokból felbomlott, 1995 körül volt még egy próbálkozásom Vili és a Bolondok néven. Egy bődületesen jó lemezt csináltunk, ami sajnos hivatalosan nem jelent meg, a master azonban a mai napig megvan. Kaszás Peti stúdiójában rögzítettük, akár az Udvari Bolondok albumot. Ezen vokalista lányok, fúvósok szerepeltek, tényleg igényes muzsikát tettünk le az asztalra. A zenekar mintegy másfél éven keresztül működött; ’95 és ’99-ig, az Ismerős Arcok megalakulásáig ide-oda csapódtam, sessionöztem, mert nagyon szerettem játszani.
Milyen zenei irányt jelöltetek ki az új csapatnak?
Eleinte ZZ Top feldolgozásokat játszottunk magyarul. Attila fantasztikusan jó szöveget írt ezekre a dalokra. Az Egy a hazánk szerzeményt 2002-ben, még az erdélyi utunk előtt, vagy azzal egy időben megcsináltam, amely nagyon fontos dal lett, hiszen maga a zene ihlette Attit a szöveg megírására. Ez volt a zenekar első mély értelmű és elgondolkodtató dalszövege, amelyet az akkor létező Pannon rádió már játszott. Egy esztendővel később ugyanezen címmel jelent meg az Ismerős Arcok első albuma.
Igazából az erdélyi Zetelakán tartott motoros találkozó, amelyre meghívást kaptunk, változtatott meg bennünk valamit. Ez a semmihez sem fogható érzés jelölte ki azt az irányt, amelyet a mai napig követünk. Az igazi lökést az adta, hogy Budapesttől hétszáz kilométerre magyarul beszélő emberekkel találkoztunk, ami arra az egyszerű tényre döbbentett rá bennünket, hogy magyarok vagyunk. Atti ezt kiválóan megfogalmazta: „olyat szerettünk volna csinálni, ami nyomot hagy; nem csak talpalávalót húzunk a szórakozni vágyó embernek, hanem mondanivalót kínálunk”. Ehhez csak annyit tennék hozzá: a hat zenész habitusából, zenei elképzeléseinek szintéziséből az évek során – a kezdeti rhythm and bluesból továbblépve – kialakítottunk egy olyan hangzást, dallam- és szövegvilágot, amely csakis az Ismerős Arcokra jellemző.
Ha már Székelyföld ilyen mély nyomokat hagyott bennetek: az említetteken kívül milyen élményeket gyűjtöttetek Zetelakán?
Egy kicsit a saját szemszögemből közelíteném a kérdést. Nem is abból indulnék ki, hogy mindenütt található – leegyszerűsítve – jó, illetve rossz ember. Ez a megítélés nem ország-, vagy népcsoport kérdése. Ám abból igen, hogy azoktól a nyílt tekintetű, magyar nyelven beszélő székely emberektől olyan mértékű szívélyes, önzetlen fogadtatásban részesültünk, amely életre szóló élményt adott valamennyiünknek. Ki merem jelenteni, hogy ehhez hasonló kedvességgel, közvetlenséggel, nyíltsággal, szeretettel sehol máshol nem találkoztam, mint odakinn, Zetelakán.
Ők jó emberek és másképpen jók, mint akár az anyaországbeliek, vagy mások. Talán idehaza, a vidéken élőknél tapasztaltam hasonlót. Van összehasonlítási alapom, hiszen az utóbbi években egy vidéki településen lakom. Itt jobban működik az elfogadás, a tolerancia, mint a fővárosban, vagy akár a nagyvárosokban.
Egy másik erdélyi turnénkon történt, hogy egy vendégházban szállásoltak el bennünket, ahol az ajtók nem voltak zárhatóak. Amikor a kulcsokat kerestük, mosolyogva közölték, hogy itt nem szokás zárni a szobákat, ugyanis nincs rá ok. És igazuk volt.
Említetted, hogy a zenekar hat különböző egyéniség szerencsés találkozása folytán jött létre. E sokszínűség miként csapódik le a gyakorlatban, hogy alakul a közös munka?
Nem csupán különböző, de kifejezetten erős egyéniségek találkoztak: a kezdetekkor négy, később hat ember habitusának kellett összecsiszolódni. Az említett okokból nem volt egyszerű folyamat, két év kellett hozzá. A mai világ nem éppen a hűségről, barátságról szól. Mi azonban úgy gondoltuk, mindnyájunknak érdemes valamennyit leadni a habitusunkból, áldozni a barátság, a tolerancia oltárán.
Mindannyian fontosnak tartjuk az elfogadást, az egymás iránti tiszteletet, megbecsülést, és főként az egyéni szabadságot. Amelyek betartása nem esik nehezünkre. Akár a mindennapi életben, itt is mérlegelni kell: adott a jó és a rossz serpenyője. Ez nálam személy szerint úgy működik, ha csak minimálisan is a jó oldal felé billen a mérleg nyelve, már pozitívan viszonyulok a másikhoz. Nos, mindezek felismeréséhez kellett az a bizonyos két év.
Később csatlakozott hozzánk immár teljes jogú tagként két korábbi vendégmuzsikusunk, Stevie (Tánczos István szaxofon – H.I.) és Lecsó, akik már az első albumunkon – igaz, még vendégmuzsikusként – is közreműködtek. Azon túl, hogy jó muzsikusok, felismertük bennük a leendő barátot, zenekari zenésztársat, ami nagyon fontos dolog.
Ez a fajta zene, amit művelünk, véleményem szerint nem tűri az üzleti alapon történő hozzáállást. Az anyagi javaknál sokkal, de sokkal fontosabbak az előbb felsorolt emberi tényezők, amelyeket nem írhat felül az üzlet és a pénz. És nem csak nálunk, hanem úgy gondolom, más művészeti ágazatokban sem. Röviden összefoglalva: ezt a hat igen erős egyéniséget a zene és az egymás iránt érzett szeretet tartja össze.
Nincs ez másként a műhelymunkában sem: már a kezdetekkor megállapodtunk abban, aki hozza a dallamot, és írja a szöveget, azé a dal. Ő lesz feltüntetve, és persze a jogvédőnél lejelentve szerzőként. Utána mindenki közreműködésével megcsináljuk a dalt, amelyre azért van szükség, mert a többség nyilvánvalóan többet tud hozzátenni, mint a zeneszerző egymaga. Persze olyan is akad, amelybe bele sem kell nyúlni, mert úgy jó, ahogy van.
Egyik legkedvesebb élményem, amikor a zenekar három napra leköltözött Püskibe, egyfajta alkotótáborba. Ez a pár nap szép iskolapéldája annak, hogyan tudunk zenét, szöveget írni, hangszerelni úgy, hogy közben baromi jól érezzük magunkat. Egy gitárszólón mégis összeszólalkoztunk, egyszerűen nem voltam hajlandó úgy, abban a formában eljátszani, ahogy azt elvárták tőlem. Nagy dérrel-dúrral kivonultam a szobából, majd pár perc elteltével lehiggadva visszajöttem; a szóló aztán úgy szólalt meg, ahogy azt ők elgondolták…
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2022. július 10. 09:19