MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

A gitárock mesterei – Petruska András - 2. rész

A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Petruska András gyerekkorától az akusztikus gitár szerelmese, huszonévesen már a virtuóza, aki hangszere segítségével a basszust és a dobot is képes helyettesíteni. Előadóként és dalszerzőként előkelő helyezést ért el a 2016- os eurovíziós válogató Dal című versenyén, azóta öt saját lemezen bontakoztatta ki tehetségét. Számos nagysikerű koncert után is úgy érzi, fontos az útkeresés és a megújulás. 

A Megasztár is egy állomás volt az életedben. Beszélnél erről?

A 2010-es Megasztárba véletlenül csúsztam bele. Egy akkori projektben lévő zenésztársam szerette volna megmutatni magát a kereskedelmi televízió által meghatározott zenei világban, amelyet kísérőként vállaltam. Azért nem önálló produkcióval jelentkeztem, mert tisztában voltam azzal, hogy egy ilyen jellegű kereskedelmi műsorban nem túl bő mozgástér akad a számomra.

Így hát akusztikus gitárral és a vokállal kísértem őt, aminek az lett a vége, hogy a Presser Gábor-féle zsűri külön megénekeltetett. Külön érdekesség, hogy végül nem a versenyző előadó, hanem a kísérő jutott tovább. Az általam előadott Johnny Cash-dalból a vágás után csak egy kis részlet, mintegy az ötöde került adásba, amely a televíziónéző számára (jogosan) vethetne fel kételyeket a verseny tisztaságával kapcsolatban. A lényeg, hogy a zsűri nem a megvágott anyagból, hanem a teljes dal előadásából ítélt. Én lepődtem meg a legjobban, hogy ezt leadta a tévé. Mivel volt alternatívám, és ahogy említettem, az ilyen jellegű műsor nem az én közegem, a következő válogatóra már el sem mentem.

Mindazonáltal a történet pozitív hozadéka, hogy az itt elért meglehetősen nagy publicitás a többi projektemnek is jót tett. 

A 2016-os, illetve ’19-es Dal eurovíziós megméretésekre viszont szándékosan jelentkeztél, és meglepetésre, vagy nem meglepetésre, komoly elismertséget hozott.

Meglepetés volt. Ebbe a műsorba azért jelentkeztem, mert azt láttam, hogy pont azok a zenész kollégák, akik egyébként megérdemelnék, nem jutnak kellő publicitáshoz. A Dal pedig maga a lehetőség azoknak, akik előtt más fórumok kapui zárva vannak. Kicsit a lázadás szándékával adtam be a Trouble In My Mind című dalomat, amiről úgy véltem, úgysem kerül be, ha nem odavaló. Miután valaki, vagy valakik úgy gondolták, hogy mégis odavaló, még mindig csak valamelyik elődöntőig való eljutásban mertem hinni. Ennek ellenére bekerült a legjobb négy közé, ami azt jelentheti, hogy mégiscsak van igény erre a fajta muzsikára.

Nem éreztem azt, hogy „vérre” menne a játék, hiszen akkoriban jelent meg a második lemezem, és hozzá a bemutató turné; tehát tisztában voltam azzal, bármi történik a Dalban, van hová esnem.

A 2019-es dalversenyre is beneveztem a Help Me Out Of Here című szerzeményemmel, ezzel úgyszintén a döntőig jutottunk.

Többször is szó esett önálló albumaidról, amelyből mindeddig négyet jegyzel. Az első, a Metropolita 2014-ben jelent meg, amely akár az akkori Főpolgármesteri Hivatal 4-es metrót népszerűsítő reklámja is lehetne. Hogy jött az az abszurd, de minimum extrém ötlet, hogy a dalok címe egy-egy metróállomást idézzen?

Nyilván nem a népszerűsítés volt a célom, az akkori főpolgármester, Tarlós István is csak jóval később szerzett róla tudomást. Úgy hallottam, tetszett neki.

De komolyra fordítva a szót, az talán ad némi magyarázatot, hogy korábban szociológiát, azon belül városszociológiát tanultam. Ezt a szürreális kattanást egyébként nehéz lefordítani, de éreztem, hogy ez egy dinamika: ha a Keletiben sétálok, ott más színek, más hangulatok érnek, mint például a II. János Pál pápa téren. De mondhatnám a Rákóczi tér történelmét is, amelyet azt hiszem, nem kell ragoznom… Ugyanaz történik a zenében, mint a hétköznapi életben: színeket, hangulatokat rakunk egymás mellé, csak itt épp egy lemezen. A lemez pedig számomra még mindig fontos művészeti egység, szemben a lejátszási listákkal és a dalokkal. Fontos, hogy A-ból B-be hogyan jut el az adott előadó, s ez tetten érhető a koncertjeimen is. Itt, a lemezen pedig metróállomásonként követhető végig ugyanez a folyamat.

A dalok, s erről beszéltünk az imént, fontos mondanivalót rejtenek. Kinek a jóvoltából?

A szövegeket Babarci Bulcsúval ketten írtuk. Úgy is mondhatnám, hogy a forgatókönyvet én jegyzem: vagyis a szobrot én találom ki, de ő önti végeleges formába. Ez az alkotói folyamat akár egy dalra, akár az egész lemezre érvényes.

Maga a folyamat változó. Előfordul, hogy a fejemben megszületik egy történet, és ahhoz a hangulathoz, mint valami filmzene, készül a dallam. Máskor egyszerre bújik ki a kettő, de ez abszolút hangulatfüggő. A legrosszabb, ha a zene már megvan, és arra kell szöveget írni.

Kik a közreműködők az albumon?

Ezen a lemezen szerepel először Temesvári Bence hegedűs, akivel a rá következő öt évet végig turnéztam, ekkor alakult duóvá a szóló produkció. Szokolay Dongó Balázs fúvósokat (kaval, duda, népi furulya, szaxofon) szólaltat meg, illetve Unger Balázs cimbalmozik egy nótában. Az ütőhangszeres Markos Miklós, aki nagyon régi barátom; ő a „láthatatlan” Petruska-tag, miután élőben nem, csak a lemezeimen hallható a játéka.

A Kapunyitóban, még, ha lazán is, de felfedezhető némi tematika. A sodró lendületű countrys dalok – és elnézést az ismételt asszociációért –, kissé a Fonográfra, vagy a még előbbi Tolcsvay trióra emlékezető hangulatot idéznek. Az Amikor én még felnőtt voltam opusa, legalábbis címében, erősen e korszakra, pontosabban az Illés együttesre hajaz.

Ez megint csak megtisztelő. A sodró lendület az izgágaságomnak köszönhető, és akkoriban nagyon szerettem a gyakori változatosságot. Az első lemez akarnoksága, vagy megmutatási szándéka után egy megnyugvásszerű megérkezés következett – a körülmények hatására – abszolút pozitív hangulatban. Sok a formai kísérletezés, a szövegi lelemények is a moldvai csángó folkzene keveredését tükrözik, ezzel szemben a Kapunyitó inkább az angolszász stílust idézi. Ami a lemez címét illeti, a „kapunyitási” pánik jelenségét szimbolizálja, tekintettel a harmincadik születésnapomra. Ez éppen az a kor, amelyet mindenki másként él meg. Van, aki már beérkezett, vagy éppen akkor robbant szét az élete, ugyanakkor olyan is akad, aki épp ekkor hagyja el a „mama hotelt” és vág neki a nagybetűs életnek. Azt gondolom, a harmadik iksz amolyan vízválasztó: nyílnak a kapuk, s számomra egészen jól nyíltak.

Az Amikor én még felnőtt voltam azért készült, mert nagyon szeretek parafrazálni. Nem egyértelmű feldolgozásról van szó, hanem arról, hogy az eredeti dal első sora, milyen zenei gondolatokat indított be nálam. Azt gondolom, a sok évtizedes múlttal rendelkező popzenei műfaj nem igazán tud újat mondani manapság. Abban a tekintetben igen, hogy az lehet egyéni, ami megkülönböztet másoktól. Szeretem bemutatni a lemezgyűjteményemet egyfajta játékossággal, összekacsintással, hogy lám, az én polcomon is ott vannak ezek a halhatatlanok. Így az első albumon, a metrós lemezen is felbukkan a Mr. Alkohol, a Sárika, vagy az Isten véled édes Piroskám. Tizennyolc-húsz évesen túl komolyan vettem magam, ehhez képest harminc évesen azt gondoltam, miért ne lehetnék játékosabb, könnyedebb? Miért ne lehetne egy olyan közös nyelven megszólalni, amely sláger és ott van a kultúránkban? És erre épp az Illés a legalkalmasabb.

Az alkotó-, illetve közreműködő gárda gyakorlatilag azonos az előzőével, annyi különbséggel, hogy itt Tóth Janóval van egy közös duettem.

A 2017-es Mák és dió a karácsonyi bejglit idézi. Inkább maxinak gondolnám a maga öt számával, amelyek egy Cseh Tamás- valamint egy Tolcsvay feldolgozást is megjelenítenek. Azon túlmenően, hogy az album – gondolom – karácsonyra készült, a korábbi összehasonlítások itt „papíron” is igazolva látszódnak.

A Kapunyitó után szerettem volna csinálni egy EP-t, vagy maxit, és ez a rá következő évben, 2017-ben készült el. Erre először egyetlen karácsonyi dal készült, mígnem Gryllus Dani javaslatára egy egész maxi lemezt szenteltem az ünnepnek. Amúgy is imádom a karácsonyi zenéket, nem láttam akadályát tehát, hogy eléggé opportunista módon lecsapjak a lehetőségre és megtaláljam benne az inspirációt. Így került elő aztán Cseh Tamás és a Fonográf. A Karácsonyi dal című Tolcsvay László szerzemény sokak szerint talán nem a zenekar legerősebb darabja, de addig csűrtem-csavartam, amíg sikerült kihoznom belőle a számomra legjobban működő zenei megoldásokat.

(Folytatjuk)
Hegedűs István


2023. január 30. 05:51

Minden jog fenntartva. 2024 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA