A gitárock mesterei – Petruska András - 1. rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Petruska András gyerekkorától az akusztikus gitár szerelmese, huszonévesen már a virtuóza, aki hangszere segítségével a basszust és a dobot is képes helyettesíteni. Előadóként és dalszerzőként előkelő helyezést ért el a 2016- os eurovíziós válogató Dal című versenyén, azóta öt saját lemezen bontakoztatta ki tehetségét. Számos nagysikerű koncert után is úgy érzi, fontos az útkeresés és a megújulás.
Akusztikus gitárosként lettél ismert előadó. Ezzel a koncepcióval vágtál neki kilenc éves korodban a zenei pályának, vagy voltak más elképzeléseid is, esetleg egy markánsabb stílus, megszólalás?
Hogy miért pont akusztikus gitár? Az egyik ok, hogy lusta vagyok kisvonatot építeni magamnak. Türelmetlen ember lévén nem tudok várni, nekem azonnal kell egy sound, amelyet harminc éve keresek. Amit ugyanolyan hosszú munka összerakni, mint a kisvonatot.
Igen, kilencévesen kezdtem gitározni és végigmentem a blues, a dzsessz, a rock valamint egyéb stílusok lépcsőfokain, aztán jött a Kőbányai Zenei Stúdió gitárszaka. Ezalatt persze nálam sem maradt ki a gimis zenekar, majd az egyetemi zenekar korszaka, amelyekből levontam a szükséges konzekvenciákat: egyfelől mindig voltak nálam jobb gitárosok a produkcióban, másfelől – és ezt utólag állapítottam meg – engem mindig maga a zene érdekelt. Ehhez pedig egy eszközt jelentett a kezemben megszólaló gitár. Sokkal jobban lekötött a dalszerzés, az éneklés, a harmóniák ismerete, minthogy rendesen megtanuljak gitározni, ugyanakkor igényem mindig volt rá. Elsősorban az akkordszólók érdekeltek, vagy dzsessz tanulmányaim idején Joe Pass és Ella Fitzgerald duett lemeze. Leginkább az foglalkoztatott, hogyan lehet egy szál gitárból valamilyen muzsikát csinálni.
Ekkor jött véletlenszerűen az életembe egy Tommy Emmanuel koncert. Ott, a színpadon szembesültem azzal, ami régebb óta nem hagyott nyugodni: érdekes, átfogó fingerstyle gitártechnika, s helyben dől el a hangszerelés. Ez az egészet jellemző holisztikus szemlélet tette fel nálam az „i”-re a pontot; egy csapásra megfogalmazódott bennem, hogy pont ezt várom el a gitározástól.
Bármennyire is tűnik úgy, hogy a saját dalaim szét vannak gitározva, azt tartom szem előtt, hogy mi az, amit az adott dal kíván. Egy session-szereplésnél is azt nézem, hol van még helye a gitárnak.
Említettél iskolákat. Tanított valaki gitározni, vagy autodidakta módon fogtál bele?
Kilencéves korom óta egy nagymester foglalkozott velem, őt Bussy Gábornak hívják, az Impro Zenei Műhely vezetője, és számos gitáriskolai kiadvány szerzője. Csaknem húsz éven át tanultam nála; egy jó pedagógustól kapott muzsikus szemlélettel helyezett a zenészpályára. Kőbánya ehhez annyit tett hozzá, hogy bekerültünk a véráramba. Megismerkedtünk a szakmával, az előnyökkel, a kihívásokkal; nekem személy szerint Tóth János Rudolf tanításait jelentette. Általa kerültem annak a nagyon fontos ismeretnek a birtokába, miszerint azon túl, hogy a zene hangokból, harmóniákból áll, de ismerjük fel, mi az a mögöttes tartalom, amit át akarunk adni.
Azt gondolom, ehhez fontos adalék a zenei gyökerek megismerése. Milyen muzsikát hallgattál, mi az, ami megfogott a kezdetekkor? Hiszen a kilencvenes évek meglehetősen sokszínű zenei világot vetített az aspiránsok elé.
Ha egyáltalán létezik nálam preferált stílus, akkor azt mondanám, a hatvanas évek pop-rock zenéjéhez kötődöm leginkább. Annál jobb forrást el sem tudok képzelni egy kezdő zenész számára.
Mindenekfeletti példaképem a The Beatles, a maga elképesztő változatosságával, sokszínűségével, akik muzsikájukkal remekül fejezték ki az adott kor életérzését. Sőt, kijelenthető, hogy formálták is az adott kort. Rendkívül izgalmas történet ez: mertek kockáztatni, megújulni.
E korszakból – és itt inkább a későbbi munkásságára gondolok – Paul Simon, illetve – még később – Sting zenei világa fogott meg. Ők azok a muzsikusok, akik David Bowie-t, Joni Mitchellt is beleértve, nagyon sok színt, stílust gyűjtöttek össze. Az ő folyamatos megújulásuk inspirált engem is. Ez a fajta kreativitás vonz, amelyet nem tudnék hangszerre lebontani. Jimi Hendrixben sem a gitárvirtuózt, hanem a zeneszerzőt szeretem. De, hogy tényleg említsek kedvenc hangszerest, Sting gitárosát, Dominic Millert emelném ki legszívesebben, már csak a Stinggel közösen írt Shape Of My Heart miatt is. Számomra – a saját dalaim írásánál is – Dominic Miller munkássága etalon: nagyon szerény, visszafogott, és mégis könnyen felismerhető, határozott.
Mikor érezted magadban azt, hogy érzéseidet dalok formájában kellene megosztani?
Szerintem az első gitárórám után. Amióta hangszert fogtam a kezembe, mindig is arra törekedtem, hogy a megszerzett tudásból profitáljak.
Zenéidet hallgatva igényes szövegekkel találkozunk, ami ritka kincs manapság. Ki, vagy kik az „elkövetők”?
Úgy a katalógus negyedét – az angol nyelvűeket – én jegyzem. A többiben Babarci Bulcsú (énekes, dalmondó, szövegíró és zeneszerző – H.I.), illetve Grecsó Krisztián költő írja a szövegeket, de közösen alkotunk. Emellett előfordulnak alkalmi kollaborációk is, ezeket nagyon szeretem. Szólista és dalszerző is vagyok, mindkettő magányos műfaj. Viszont nagyon megerősítő, ha több szem többet lát alapon valakivel közösen tudunk gondolkodni, szemléleteket ütköztetni. A plakáton ugyan az én nevem szerepel, de ahol lehet, próbálom másokkal megosztani az alkotás folyamatát. Ez kiterjed a dalszerzésre, a hangszerelésre, a stúdiómunkákra, a producelésre, vagy akár a menedzsmentbeli döntésekre is. Ugyanis túl közel állok magamhoz, jobb, ha hátrébb lépve más is rálát a dolgaimra.
Ezzel a szemlélettel lehet, hogy zenekarban kellett volna gondolkodnod.
Alapítottam, de a Covid elmosta. A harmadik lemezemnél érkeztünk el abba a stádiumba, hogy időszerű lenne a szereplők számát növelni. A járvány felborította az egész piacot. Ami ebből a két évből maradt, az a szólózáshoz való visszatérés, amelyet tulajdonképpen nem éltem meg visszalépésként. Volt időm gyakorolni, végül is a néhány éve elkezdett akusztikus virtuózkodás megérett egy önálló produkcióra.
Utána már nem volt rá lehetőség, vagy nem is akartad befejezni a félbe maradt zenekaros projektet?
Azt is figyelembe kell venni, hogy a harmincas éveim közepét átlépve milyen irányt veszek. Amit az elmúlt tíz évben csináltam, az a szakmai zene és a popzene határán egyensúlyoz. Néhányszor bejött, máskor azt kell látnom, nem biztos, hogy az az alkat vagyok, akinek mindenáron fesztivál-nagyszínpadokon kell szerepelnie. S, ha a zenekaros felállás idáig nem segített ebben, akkor ezt igazából nem is erőltetném. Jobb, ha a saját közegemben maradok.
Nem zavar, hogy Cseh Tamáshoz hasonlítanak?
Örülök, ha így van, de nem ez volt a cél. Megtisztelő, de elengedem a fülem mellett, mert leginkább magamra szeretnék hasonlítani. Tamáshoz hasonlóan egy szál akusztikus gitárral én is a városról énekelek, sőt van is egy olyan dalom, amely emléket állít a munkásságának, de semmi több.
Huszonnégy évesen már felfigyeltek rád; ennyi elég volt, hogy a Quimby előtt kössél ki, mint kvázi „előzenekar”?
Ez a lehetőség helyezett fel a zenei térképre. 2010-ben kezdődött a tulajdonképpeni zenei pályám, ekkor fejeztem be a zeneiskolát Kőbányán. Ekkor határoztam el, hogy meg kellene próbálni a szólógitározást. Ehhez nagyban hozzájárult a Veszprémi Utcazene Fesztivál szakmai díjának elhozatala, mint ahogyan a Quimby menedzserével való találkozásom is meghatározó volt. Adtam neki egy demo CD-t, hátha meghallgatja, bár nem bíztam benne… Mint kiderült, tévedtem, mert elhívtak egy tízállomásos turné egy szál akusztikus gitáros „előzenekarának”. Visszaigazolódott, hogy a Quimby-rajongók a zenémre nemhogy kimentek volna a teremből, hanem éppen hogy bejöttek. És még valami: ezeken a megyeszékhelyeken ott voltak a helyi fesztiválszervezők, aki felfigyeltek rám. Innentől kezdve több helyre hívtak, különböző rendezvényekre, klubokba.
Hogyan képes kitölteni a hangképet egy szál akusztikus gitár? Nem hat üresnek?
Nem, egyáltalán nem. Akkora erővel tud megszólalni, hogy a Quimby előtti hangbeálláson sorra jöttek kíváncsiskodni a zenekar tagjai, hogy ki játszik a dobjukon, a basszusgitárjukon.
Technikailag ez hogy kivitelezhető?
Többszólamú játékmóddal, a gitár ütögetésével, mindenféle kütyük nélkül. Az Octave-pedált is csak tavaly kezdtem el használni, így végre megvan a basszusgitárosom!
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2023. január 16. 07:35