A gitárock mesterei – Marschalkó Zoltán – 3.rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. A soron következő mester Marschalkó Zoltán. Felsorolni is sok, hogy hosszú és változatos életpályája során hivatásos zenészként hány zenekarban játszott, produkcióban fordult meg, valamint annak ellenére, hogy Jimi Hendrix gitározása, muzsikája hatott rá, mégsem kedvenc műfaja, a rock-blues muzsika biztosította számára a megélhetést. Mára felhagyott az aktív muzsikálással, tanítványokat vállal és eddig elért eredményeivel – miután sosem vágyott babérokra és kiérdemelte az eMeRTon-díjat –, maximálisan elégedett.
Ezután is az előbbiekhez hasonló, mozgalmas éveket éltél?
Valamivel csendesebb idők következtek. Talán sorsszerű, hogy ’98-ban a Favágók zenekarban Palikát (Makrai Pál énekes-gitáros – H.I.) kezdtem helyettesíteni. Közben játszottam egy Activ Fathers nevű, viszonylag rövid életű zenekarban. Ez a Madách Színház kapcsán jött, ahol hat évet húztam le a zenekari árokban. Szabó Feri a színházi zenekar dobosa szervezte Rácz Roland billentyűssel, és Temesi Berci basszusgitárossal.
2007-ben, ahogy beszélgetésünk elején említettem, a Vámpírok bálja musicalből kétszázötven-kétszázhatvan előadást játszottam. De részt vettem a Sakk és a We Will Rock You zenés darabokban is. Megtapasztaltam, hogy a rockoperák, musicalek a legstresszesebbek. Miután utolért az első szívinfarktus, el kellett gondolkodnom a lazításon. Ugyanis az egészségtelenül felpörgetett tempó, amelyet a színházi világ diktál, jobb esetben ehhez, rosszabb esetben egyenesen a másvilágba vezet.
Közben 2002-től lettem igazából teljes jogú tag a Favágókban, ahová Majsai Gabi énekes vitt, és akit a Besenyő Blues Bandből ismertem.
Mennyire voltál képes magadévá tenni azt a fajta muzsikát, amely talán a country világához állt a legközelebb?
Olyan sok mindent kipróbáltam életemben, hogy nem okoz problémát számomra akár az ilyen jellegű muzsikát is eljátszani. Abból a szempontból sem, hogy nem éppen a magasröptű művészet világát idézi, sokkal inkább a jókedvű, szórakoztató sördalok irányába visz. Még akkor is, ha a gitárszólók tekintetében nem kellett és lehetett gitárhősködni.
Zenész vagyok. Ha ezt komolyan gondolom – márpedig komolyan gondoltam, hiszen ez volt a hivatásom – akkor aligha lehet válogatni. Muszáj kompromisszumot kötni.
A Favágók tulajdonképpen a mai napig is működő hobbizenekar, csak éppen 2020-tól felfüggesztette tevékenységét. 1999-ben és 2001-ben jelent meg egy-egy nagylemezünk, onnantól, e tekintetben nem túl aktív évek következtek. Vágó Pista szeretett volna egy vadonatúj dalokból készült tíz számos nagylemezt, ám ez nem jött össze, így a zenekar is pihenőben van. Közben azért történtek próbálkozások, igazi kuriózum lehetett volna, de sajnos – az eredeti szerzők hozzájárulásának hiányában – hivatalosan nem jelenhetett meg a magyar nyelvű The Rolling Stones-albumunk. Pedig igazán frappáns nóta lett a Paint It Black Heilig Gábor fordításában, a Schwartz Ilonka balladája.
Ha már szó esett az új dalok komponálásáról: rekonstruáltunk egy változatos, mozgalmas életpályát, amelyben sok mindenről szó esett, ám a zeneszerzés kimaradt. Írtál dalokat?
Nem igazán vonzott a zeneszerzés. A Kormoránban „elkövettem” egy, vagy két számot, és ennyi. Gyakorlás közben előjönnek persze különféle dolgok, ötletek, de amiket én csinálok, azokhoz ezek nem passzolnak. Az otthonom „magányában” persze leülök, előveszem a hangszert, és olyan zenéket hozok ki belőle, ami nekem tetszik. Billentyűzöm, gitározom, basszusgitározom, ezen kívül van egy kitűnő számítógépes programom. Nem dobgép, hanem a Groove Agent nevű programról van szó, amely olyan dobtémákat tartalmaz, amelyeket svéd ütőhangszeresek játszottak fel. Különböző stílusokban, különböző dobkészletek trigger jelei vannak feltéve. A lényege, hogy teljesen valósághű.
Az imént elmondottakat figyelembe véve óhatatlanul adódik egy kérdés. Nincsen hiányérzeted, hogy kifejezetten Marschalkó Zoltán név alatt nem jelent meg olyan hivatalos hanghordozó, amely egyértelműen az ízlésvilágodat, egyéniségedet, magyarán önmagadat tükrözi?
Van saját szórakoztatásomra, igényeimet kielégítő, házi készítésű, saját felvételem, ám az általad említett hivatalos, igazi kiadónál megjelent, stúdió körülmények között rögzített zeneanyag nem érdekel. Az előbbiből két komplett anyagot is csináltam. Mivelhogy önálló, saját zenekarom sincs, amellyel azt a zenét játszanám, amit én szeretek és ennek szellemében írnánk dalokat, így a stúdiózás és a lemezkiadás is értelmét veszti. Arról nem beszélve, hogy a kiadó igazgatóknál való kilincselés nem az én műfajom.
Éppen elég volt, amikor abban a bizonyos „hőskorban” nekem kellett elvégezni a hangszerészi, menedzseri, adószakértői, zenekarvezetői, vagyis a „mindenes” feladatokat.
Nem számoltam össze, de aligha tévedek, ha azt mondom, életem során legalább száz hanglemezen játszom; a hivatalos gyűjtőoldalon ennek mindössze a töredéke látható. Ebből a temérdek anyagból nem tudnék különösen kedveset kiemelni. Lelkiismeretesen elvégeztem a feladatom, mindegyiken a maximumot nyújtottam – ennyi.
Nézzük a szakmát. Milyen hangszereket, illetve alapokat használtál?
Ehhez kapcsolódóan is van egy történetem. 1985-ben Skandináviában vendéglátóztam. Amerikából hozattam a kedvenc erősítőmet, egy Mesaboogie Mark II-t. Finnországban egy ócskásnál vettem egy, 1961-es gyártmányú, romos állapotú SG Gibson Standard gitárt. Egy Burkhard Géza nevű hangszerész hozta használható állapotba, ő később Kandába disszidált. Ezt a hangszert is, akár a Stratót, ellopták tőlem, mégpedig a Vigadóban a beállás és a fellépés között kelt lába. A kétnapos szünet alatt a roadok mindent letakartak ponyvával, a két nap és két éjszaka elég volt arra, hogy valaki, vagy valakik elvigyék.
Még ugyanebben az esztendőben, vagyis 1985-ben vettem meg ugyanazt a gitárt, amit most is használok: egy 1970-es Stratót. A Mesaboogie oly módon került elő, hogy Dorozsmai Peti felhívott, hogy vett egy ilyet. Aztán különböző jelekből beazonosítottuk, hogy ez bizony az én egykori erősítőm. Később Várkonyi Matyival, a Rockszínház igazgatójával kiutaztunk Göttingenbe, a Mesaboogie lerakatához, ahol vettem egy 60 Wattos Mark III-t. Azóta ezzel és a Stratóval dolgozom.
Pedálsor helyett egy effektprocesszort használok, amelynek előnye, hogy például a stúdiómunkához nem kell erősítőt vinni. Miután annak idején sokat dolgoztunk a rádió 8-as stúdiójában, a Stratót kénytelen voltam kissé módosítani. Ugyanis, az eredeti Single coil hangszedő összeszedte a zajt és elkezdett zúgni. Meggyesi Tibi hangszerésztől vettem egy három pickupből álló EMG-szettet, ami bizony drága mulatság volt akkor. Mégsem bántam meg, hiszen a zaj eltűnt, miközben a Fenderre jellemző gyönyörű hangszín megmaradt.
Van még egy nagyon drága, Meggyesi- féle Craftsmen elektroakusztikus gitárom is, ezt véletlenül földhöz csaptam. Különböző sérüléseket szenvedett, helyrehozatala egy másik vagyonba került volna, ezért aztán maradt úgy, ahogy van. Így is használható. Kovács Tomi hangszerésztől a javíttatás helyett vettem egy Jumbo Marish típusú cseh gyártmányú (nyilvánvalóan Morris koppintás) elektroakusztikus gitárt, amely minden hangtartományban gyönyörűen szól.
A készletem ezeken kívül kiegészül egy Epiphone nagytestű jazzgitárral, valamint egy másik Fender Stratocasterrel.
.jpg)
Mi a véleményed a gitártechnikákról, illetve a mai kor divatjáról, a virgákról?
Véleményem szerint a gyorsaság eszköz kell legyen, nem pedig cél. Talán nem véletlen, hogy Eric Claptonnal egy napon, csupán nyolc évvel később születtem; nem szeretném magam hozzá hasonlítani, de ugyanolyan „slowhand” vagyok, mint ő. Meghallgatva a gyors gitárosokat, azt gondolom, ez nem mindenkinek megy, elsősorban adottság kérdése. Másfelől a hallgató számára eléggé borzasztó, ha dézsából nyakon öntik egy rakás hanggal. Az agynak nincs ideje feldolgozni. Én a hangok szép megformálásában hiszek, ami nem jelenti azt, hogy a gyorsaságot mellőzni kellene. Alkalmazni kell, de csakis a megfelelő helyen és megfelelő mennyiségben.
Úgy tudom, az aktív zenélést befejezted, viszont az utódlást elősegítendő tanítványokat vállalsz. Mióta foglalkozol zenei képzéssel?
Még javában gitároztam, tehát aktív korom óta. Úgy harminc éve tanítok. Előfordult, hogy egyszerre huszonkét tanítványt oktattam. Néha magam is rácsodálkozom, hogy bírtam, hogy milyen sűrű volt az életem. Miután a gyerekek délelőtt az iskolapadban ülnek, így a gitártanítás délután három órától kezdődött. Ez napi öt tanítványt jelentett, plusz a hétvégéket. Egyszerre stúdióztam, két zenekarban gitároztam, mellette tanítottam. Egy régi mondást idézve nyugodtan kijelenthetem, hogy lehet napi huszonöt órát dolgozni, csak ahhoz egy órával korábban kell felkelni. Ma már persze ez nem működik.
A mára már megszűnt Coda hangszerboltban osztogatták a névjegykártyámat, rajtuk keresztül több tanulni vágyó is jelentkezett, őket saját lakásukban, házhoz járva oktattam. Ezzel a módszerrel ugyan kevesebbet teljesíthettem naponta, viszont több tanítványt tudtam ellátni. A szülők is jobban szeretik, ha a gyerek nem császkál el otthonról. A kisebbeknél – nem volt ez másként az én gyerekkoromban sem, lásd a kényszerű zongoratanulásom – a szülői ráhatás érvényesül. Éppen ezért a kissé idősebb korosztályt szeretem oktatni, mert ők általában tudják, mit szeretnének. A legidősebb tanítványom épp egyidős volt velem. Igazi pedagógiai kihívást jelentett egy hétéves, enyhén fogyatékos kisfiú, aki hatig tudott ugyan számolni, de a betűket nem ismerte. Megtaláltam azonban a kommunikációs módszert: a C-dúr helyett „kishajó dúrt” mondtam neki, az A-moll jelentése pedig a „mackó” moll lett. Sajnos így sem mentünk sokra, a szülők inkább terápiás okokból szorgalmazták a gitároktatást.
Tapasztalatom szerint – hiába erőltették a szülők már ötévesen – igazából tizenhat éves kortól érdemes elkezdeni, amikor a gyerek tudatosan készül, akarja, és együttműködik. A házhoz járás mellett mostanában online órákat is adok.
Mennyire vagy elégedett az életeddel?
Miután sosem voltam túl becsvágyó, nem akartam sztár lenni, nagyon jól elvagyok. Nincs bennem hiányérzet, nagyon szép éveket éltem meg, egy-két kör kivételével – például a Presser-, vagy Fenyő Miki féle körre gondolok – szinte mindenkivel dolgoztam. Amit viszont csináltam, azt mindig élveztem, és meg tudtam belőle élni. És kaptam egy eMeRton-díjat.
Hegedűs István
.jpg)
2021. október 17. 05:27