MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

A gitárock mesterei – Maróthy Zoltán (3. rész)

A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Miképpen Maróthy Zoltán is, aki a KMK zenekarból elindulva az Ossianban egy csapásra ismert és közkedvelt gitáros lett. Itt mégsem állt meg, a Fahrenheit és a Kiss Forever Band után több mint húsz éve zenél Koncz Zsuzsa zenekarában, ahol szerzőként is kibontakozott. Emellett a Kőbányai Zenei Stúdió szakmai igazgatóhelyetteseként, gitár- és zenekari gyakorlat oktatóként neveli az új nemzedéket az igényes rock-metál, blues zene szeretetére.

A zenekarozás mellett elkezdtél tanítani. Hogyan fér meg a színpaddal?

Furcsa a kettőt összehangolni, hiszen egyik sem függ a másiktól. Sok olyan zenészt ismerünk, aki kiváló muzsikus, még sincsen affinitása arra, hogy a tudását tovább adja. Olyanról is tudok, aki zenészként nem igazán tudott érvényesülni, ám pedagógusként kitűnően megállja a helyét.

Szerencsésnek tartom magam abban, hogy huszonegy éves voltam, amikor az Ossiannal felvettük az első lemezünket, kedvemre kibontakozhattam. Amelyet a gitározni vágyó fiatalok is meghallgattak, majd megkerestek, hogy szeretnének tőlem tanulni. Ez lassan hagyománnyá vált, egy-egy nagylemezünk megjelenését követően olyan tömegesen jelentkeztek, hogy egyszerűen nem bírtam kapacitással. Ekkor kezdtem megalapozni zenetanári jövőmet, vagyis azt, hogy mindenféle pedagógiai képesítés nélkül miként adhatnám át az évek során felhalmozott tapasztalataimat.

Amikor Póka Egon a kilencvenes évek közepe felé megkeresett, hogy legyek a leendő Kőbányai Zenei Stúdió tanára, addigra a magántanításban már négy-öt év rutinnal rendelkeztem. Az első évfolyam ’96 körül, mint magániskola indult, de az államilag támogatott intézmények közé csupán az akkreditációt követően, két év múlva kerülhettünk. Azóta évről-évre magasabb végzettséget tudunk biztosítani, ennek érdekében folyamatosan változtatunk, fejlődünk, újítunk.

A gitároktatáson kívül zeneelméletet is tanítasz?

Nem, a gitár mellett zenekari gyakorlatot oktatok. Az elméletbe nem mennék bele, hiszen a suli bővelkedik kitűnő zeneelméleti tanárokkal. A zenekari gyakorlatot az egyik legfontosabb tantárgynak tekintjük, hiszen ott dől el, hogy a tanuló miként fog muzsikálni a színpadon, miként áll helyt a közös, zenekari munkában.

2018-ban kineveztek szakmai igazgató helyettesnek, ami nyilvánvaló többletmunkát jelent, ám ez egyáltalán nem zavar, a mai napig szívügyem az iskola. Szívesen dolgozom érte.

Kiteljesedtél a tanításban?

Magam sem gondoltam, hogy ennyire fogom szeretni. A tanítás rengeteg munkával jár, folyamatosan egyre magasabb szintre próbálunk kerülni. Ennek azonban ára van, nemegyszer a gyakorlás, a zenélési idő rovására megy. De igazából sosem bántam meg, hogy igent mondtam Egon hívására...

Miképpen – nyilvánvalóan – arra sem számítottál, hogy 2017-ben a Hangszeresek Országos Szövetsége addigi munkádat „Az év zenepedagógusa” díjjal jutalmazza.

Erre valóban nem számítottam, de természetesen jól esett. Mint ahogy arra sem, hogy tavaly Artisjus Zenetanári Díjjal tüntettek ki. Azon túlmenően, hogy minderre büszke vagyok, azt gondolom, a háttérből is lehet úgy munkálkodni, hogy kifelé is észrevehető legyen. Nagyon komoly elismerések ezek, hiszen olyan embereket díjaznak, akik valóban megérdemlik, és nem azért kerültek a posztjukra, mert mindennap szerepelnek, celebeskednek a televízióban.

Mint metal gitáros, illetve zenetanár melyik stílust preferálod?

Mindkét technikát, játékot – mármint a vintage-t és a modern stílust – használom és szeretem is. Ha visszatekintünk a múltba, látható, hogy az old school a bluesból nőtt ki. Sőt minden abból nőtt ki. A blues később jött az életembe, hiszen – miként beszéltünk róla – az első élményeim nem kifejezetten a tradicionális blues zenéhez kötődtek. Éppen ezért Hendrixet, a Led Zeppelint, vagy Eric Claptont is évekkel később fedeztem fel. Persze nagyon megszerettem őket, és sokat tanultam mindegyikőjüktől.

Tanárként pedig kötelességemnek érzem, hogy a mai húszéves generációval is megismertessük őket. A blues kihagyhatatlan forrása a zenének, ezért tartjuk fontosnak, hogy a képzés a gyökerektől kiindulva induljon. A blues-szólók egyébként kötelezően és számonkérhetően a tananyag részét képezik.

Ami a modern gitározást illeti, mindig is nagy tapping-rajongó voltam. A napokban hagyott itt bennünket Eddie Van Halen, és ez pótolhatatlan veszteség; a gitárosoknak most éppen a Hot for Teacher tappinges bevezetőjét tanítjuk a suliban. Összefoglalva: mindkét technika nagyon fontos. Egyrészt azért, hogy soha ne felejtsük el a gyökereket, hiszen minden abból indult ki; ugyanakkor oda kell figyelni az új trendekre, technikákra is, hiszen az visz a fejlődés irányába.

Milyen hangszert és alapokat használsz? Az egyik fotón egy sárga gitárral a nyakadban szerepelsz.

Az említett sárga gitár, egy Kramer F-3000-es típus, ez a Kiss együttestől származik. Nagyon fontos, amiről már beszéltünk, Bencsik Samu régi, Ibanez Artistja; ezeken kívül van még egy régi hangszerem, amit a mai napig sokat használok, egy Ovation Pinnacle akusztikus gitár. Már a Kiss miatt is központi hangszer nálam az a gyönyörű szép hangú Les Paul Gibson Standard (Cherry Sunburst), amelyet két-három éve sikerült vásárolnom. Mindemellett van egy nagyon jó Cort márkájú hangszerem, amivel az iskolában tanítok; azon kívül egy Squier Jazz Bass basszusgitárom is, valamint egy modellezős Line 6 Variax 700-asom. Hogy teljes legyen a kép, a felsoroltakon kívül egy Blade Durango Custom is kiegészíti a hangszerparkomat. 

Az erősítők közül a Line 6-et preferálom, abból is a HD 147 típusú fejet. Ez 2×150 Wattot tud. Ezzel gyakorlatilag egy Jumbo Jet hangrobbanását tudom imitálni – az emberek menekülnek előle. Ráadásul két 4×12-es ládával hajtom, ládánként 300 W teljesítménnyel. A 2×150 W-os sztereóerősítő alá van rakva a 4×150 W, azaz 600 (!) Watt láda.

Ugyancsak a Line 6 márka padlóeffekt-sorát használom, az X3 Live elnevezésű modellt. Ha nem tudok erősítőt vinni magammal, ezzel vonalban szoktam gitározni. A felsoroltakon kívül vettem egy nagyon jó Blackstar Dual Distortion pedált, amely két különböző körön keresztül megy, így be tudok állítani egy szóló-, illetve ritmusgitár hangzást. A mini stúdiómban az Overloud nevű cég TH-U szoftveres gitárszimulátorával dolgozom.

Miként látod a szakma és a rock-blues-metal műfaj jövőjét általánosságban, vagy épp az utánpótlást tekintve?

A napokban láttam egy Gene Simmonsszal készült interjút, amelyben azt állította, hogy a rockzene nem haldoklik, hanem már halott. Azt is fejtegette, hogy sajnálja mindazokat a rock zenekarokat, akik most indulnak a pályán, hiszen soha nem fogják megismerni a rock szakma történéseinek elmúlt harminc-negyven évét. Azt gondolom, van ebben igazság, merthogy nagyon megváltozott a világ.

Biztos, hogy sokkal nehezebb a pályakezdőknek; mint zenész és zenetanár azt tudom mondani, hogy a magam részéről sohasem fogom feladni. Ha valódi zenészek jól, vagy rosszul, de a színpadon élőben muzsikálnak, az sohasem sem lesz összehasonlítható a gépzenével. Nem gondolom, hogy ezt az elvemet valamikor is fel kellene adnom, miképpen azt sem gondolom, hogy tanítványaimnak valamikor is azt kellene mondanom, hogy ne játsszanak élőben. Ugyanis a mainstreamben minél kevesebb igény van valamire, annál jobban szerveződik az underground. És előbb-utóbb, ha szerencsénk van, talán az underground válhat újra a mainstreammé.

Az utóbbi időben megszaporodott azon tanulóink száma, főképp az énekszakon, akik korábban részt vettek valamely kereskedelmi televíziós vetélkedőben, és az elért sikerek ellenére úgy gondolják, hogy rendes zenei képzést szeretnének. A zeneiskolai gitár-, vagy épp énekszakos túljelentkezésekből ítélve pedig egyértelműen látszik az igény, hogy az emberek igenis meg akarnak tanulni tisztességesen zenélni. És azt szeretnék, ha ez a zenélés élőben, a színpadon zajlana. Számunkra pedig fontos visszaigazolást jelent arra nézve, hogy nem csupán szükség van arra, amit csinálunk, de semmiképpen sem szabad elveszítenünk a hitünket abban, hogy az igényes zene visszakerül az őt megillető helyére.

Hegedűs István


2020. december 13. 06:55

Minden jog fenntartva. 2021 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA