A gitárock mesterei – Maróthy Zoltán (2. rész)
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Miképpen Maróthy Zoltán is, aki a KMK zenekarból elindulva az Ossianban egy csapásra ismert és közkedvelt gitáros lett. Itt mégsem állt meg, a Fahrenheit és a Kiss Forever Band után több mint húsz éve zenél Koncz Zsuzsa zenekarában, ahol szerzőként is kibontakozott. Emellett a Kőbányai Zenei Stúdió szakmai igazgatóhelyetteseként, gitár- és zenekari gyakorlat oktatóként neveli az új nemzedéket az igényes rock-metál, blues zene szeretetére.
Gondolom, nehéz meghatározni, de vajon mi lehetett az Ossian sikerének a titka?
Visszaemlékezve a kezdetekre, azt tudom mondani, hogy az Ossianban olyan energia feszült, amely mindenképpen megmozgatta a közönséget. Frissek voltunk, új hangot, új színt hoztunk a zenei kulturális színtérre; gyakorlatilag izzott a levegő a koncerteken. Felszántottuk a színpadot, ahonnan úgy jöttünk le, hogy három-négy kilókat fogytunk. A közönség érezte, hogy nagyon komolyan gondoljuk, és nagyon szeretjük csinálni.
Ha ennyire működött és klappolt minden, miért lett vége? Miért gondoltátok azt 1994-ben, még ha egy időre is, hogy elég volt?
A nyolcadik lemezt követően már mindenki a saját útját kezdte járni. De az erózióban a körülmények is közrejátszottak, hiszen az Ossian első korszakának a végére, a kilencvenes évek közepére a heavy metal csillaga is kezdett leáldozni. Ennyi idő távlatából nehéz megfejteni az okokat, de azt gondolom, nem is ez a lényeg: inkább az a nyolc album, amelybe mindenemet beleadtam. Mindannyian sajnáltuk, hogy feloszlott a zenekar, de az említett lemezekre máig büszke vagyok.
A Fahrenheit dallamos rockzenét játszott, amely közelebb állt a klasszikus rockhoz, mint a metalhoz. Az elért sikerek dacára, mégsem került az élvonalba. Mi lehet az oka?
A Fahrenheit szerelemzenekarként indult. Az Ossian három tagjából alakult, Vörös Gabi basszusgitáros, Tobola Csabi dobos, valamint jómagam alapítottuk. Nem az Ossian korábbi sikereinek megismétlését tűztük ki célul, hanem a másik, saját arcunk megmutatását. Mindezt abszolút barátokként, óriási energiákat beletéve tettük. Már csak azért sem lett volna értelme az ő babérjaikra törni, mert a zenetörténelemben nemigen akadt példa arra, hogy egy sztárbanda felbomlását követően, az abból alakult formációk elérték volna az anyazenekar sikereit. Ehelyett arra törekedtünk, hogy a komoly összmunka termését learatva olyan rockzenét csináljunk, ami a szívünkből jön. A nóták döntő többségét ugyan én írtam, ám azokat kivétel nélkül együtt fejeztük be a próbateremben. Arra is csak ritkán akad példa, hogy mindhárom muzsikus egy irányba, azonos erővel húz. Senki sem lógott ki a sorból, mindnyájunkat ugyanaz a lelkesedés, a zene iránti elkötelezettség fűtött. Szép emlékeket őrzök erről az időszakról.
Aligha lehet belekötni a dalokba: kemény, feszes alapok dallamos muzsikával ötvözve, amelyek előadásmódjából valóban süt mindaz, amit elmondtál. Ha ehhez hozzáadjuk a befektetett energiákat, látható, a csapat többre hivatott annál, amennyit elért. Az eredeti célkitűzés ellenére sem vágytatok többre?
Egy kicsit igen, ám ennek az okát magamra húznám. Nyilvánvaló, hogy egy rock zenekar akkor lehet igazán sikeres, ha van egy meghatározó frontembere, aki nem a hangszere mellett, hanem csak és kizárólag énekel. Miután a Fahrenheit zenekarban gitározás mellett hiába vettem át az énekes funkciót is, már az elején tudtam, nem fogok tudni maradéktalanul megfelelni a frontember szerepkörének. Tisztában vagyok azzal, hogy inkább hangszeres zenész vagyok, és soha nem fogom letenni a gitárt; éppen ezért szerettem volna egy kimondott énekest a frontra, de a többiek rábeszéltek, hogy mindkettőt vállaljam el. Mindazonáltal jól éreztem magam a zenekarban. Úgy gondoltam, hogy az adottságok folytán egy kisebb, de annál lelkesebb közönségbázist tudunk kialakítani, amellyel nem feltétlenül a mainstreamet követjük, inkább a saját fejünk után megyünk.
A Kiss Forever Band talán az első tribute-csapat Magyarországon. Miután erre hazánkban nem volt példa, nem gondoltatok arra, hogy meglehetősen kockázatos egy külföldi sztárcsapat bőrébe bújva létezni?
Ha jól tudom, csak az Alapi Pistiék-féle Jeff Porcaro Emlékzenekar előzött meg bennünket időben. Mindenesetre a tribute annyira újnak számított, no és az amerikai zene sem annyira dívott itthon, hogy nem is értették, miért nem magyarul éneklünk. Ráadásul eleinte csupán a fél arcunkat festettük ki, hogy látszódjon, kik vagyunk valójában, ugyanakkor az is, melyik karaktert visszük színpadra. Ahová fel is kiabáltak, követelve hogy Sing-Singet, vagy Ossiant játsszunk…
Nem gondoltunk egyébként semmilyen kockázatra, hiszen nem voltak világmegváltó szándékaink, de még csak hobbizenekarnak sem tartottuk magunkat. Váry Zoli, aki gyerekkora óta óriási Kiss-rajongó, kitalálta, hogy a születésnapi buliján szeretne pár számot eljátszani kedvenc zenekarától. A Kiss Forever Band már korábban megszületett, külsőségeiben létezett, de még nem koncertezett. Zoli olyan embereket gyűjtött maga köré, akikről tudta, hogy Kiss-rajongók. Így jött képbe Fűzfa „Pocky” Zoli, Tobola Csaba – aki ugyan nem kifejezetten Kiss-es, de mindenképp rockzenész, (a helyére később Radek Sikl cseh dobos érkezett) – valamint jómagam. Azon a bizonyos bulin nyomtunk pár nótát, majd az E-klubban is felléptünk, és azt vettük észre, hogy szép lassan beindul a szekér. Sokasodtak a meghívások, s ez rákényszerített bennünket arra, hogy megcsináltassuk az eredeti kosztümöket és átvegyük az anyazenekar összes lehetséges külsőségeit. Aztán egyszer csak arra eszméltünk, hogy több mint két évtized alatt közel harminc országot turnéztunk végig.
Ehhez képest 1996 tájékán egészen komoly váltás történt az életedben: Koncz Zsuzsa zenekarának tagja lettél, ami – lássuk be – meglehetősen éles, sőt meglepő fordulat, mondjuk az Ossianhoz képest.
Koncz Zsuzsa éppen egy új, némiképp rendhagyó albumra készült, amely a Miénk itt a tér címet kapta, és amelyben Zsuzsi ismert magyar pop-rock dalokat énekelt fel a maga stílusában. Ekkor kerestek meg, hogy a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról musical Valaki mondja meg… című betétdalában a saját felfogásomban gitározzak. Amikor elkészült, azt gondoltam, túlzásba vittem, de a többiek megnyugtattak, hogy nagyon invenciózusra sikeredett. Zsuzsinak is tetszett, talán azért is, mert elmondása szerint még nem dolgozott ilyen jellegű produkcióban. A következő turné előtt kaptam egy telefonhívást, miszerint az énekesnő szeretné, ha csatlakoznék a zenekarhoz. Elsőként a 2013-as Tündérország, majd a 2016-os Vadvilág albumon mint dalszerző is közreműködöm. Az előbbire a címadó dalt, az utóbbira ezen kívül még két másik számot is komponálhattam. Hamarosan napvilágot lát a legújabb, Szabadnak születtél című nagylemez, amelyre ismét két, meglehetősen rockos jellegű nótát írtam. Már az is büszkeséggel tölt el, hogy Koncz Zsuzsával dolgozhatom. S, ha ezt még lehet fokozni, nekem, mint István, a király-rajongónak kimondhatatlan megtiszteltetés a lemezborítón olvasni a Maróthy Zoltán – Bródy János szerzőpáros nevét.
Említetted, hogy elsőre a gitárszólód fogta meg az énekesnőt. Kitartott ugyanez a későbbi koncerteken is? És ha már itt tartunk, egyáltalán mennyire van szükség az egyébként többnyire light-os hangvételű dalokhoz egy virtuóz, rock-, vagy kőkemény fémzenét játszó gitárosra?
Az utóbbi nyolc-tíz évben megjelenő lemezek dalaiban megjelenik a markánsabb gitárszóló, amit nem úgy kell érteni, hogy „na, majd én megmutatom a világnak, mit tudok!”; ezzel szemben kivétel nélkül arra törekszem, hogy a zenéhez, a szöveghez, és egyáltalán a szerzemény hangulatához passzoljon. Ami a bejáratott, régebbi dalokat illeti, ott a korabeli betétszólókat leszedtem, és ahhoz hűségesen játszom, hiszen a közönség elvárja, hogy egy hatvanas-hetvenes évekbeli nótát úgy hallhassa, ahogyan azt az ősidőkből megszokta. Ennek igazából Závodi Gabi a mestere, aki a produkciónak nem csupán billentyűse, de egyben zenei vezetője is. Ízlésesesen, ügyesen, az arányokat megtartva olyan módon nyúl ezekhez a nótákhoz, hogy azok egyszerre modernek, illetve „hagyományőrzők”.
(folytatjuk)
Hegedűs István
2020. november 29. 09:06