A gitárock mesterei – Maróthy Zoltán (1. rész)
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Miképpen Maróthy Zoltán is, aki a KMK zenekarból elindulva az Ossianban egy csapásra ismert és közkedvelt gitáros lett. Itt mégsem állt meg, a Fahrenheit és a Kiss Forever Band után több mint húsz éve zenél Koncz Zsuzsa zenekarában, ahol szerzőként is kibontakozott. Emellett a Kőbányai Zenei Stúdió szakmai igazgatóhelyetteseként, gitár- és zenekari gyakorlat oktatóként neveli az új nemzedéket az igényes rock-metál-blues zene szeretetére.
Végigtekintve zenei pályádon, annak ellenére, hogy nem voltál kimondott vándormadár, úgy tűnik, mintha zeneileg „megszelídültél” volna. Egyet értesz ezzel a megállapítással?
Számomra azért nehéz stílusok szerint osztályozni a zenét, mert a nyolcvanas években még a legkeményebb műfajban mozogtam, amelyet a mai napig éppúgy szeretek. Később olyan produkciókban is részt vettem, amelyek nem kapcsolódtak vagy kapcsolódnak szorosan az említett zenei irányzathoz, s amelyekben úgyszintén jól érzem magam. Muzsikusként is azt gondolom, amit zenetanárként: a leendő zenészeket arra kell nevelni, hogy ne a műfaj, hanem a produktum színvonala, minősége legyen a meghatározó.
Van átjárás a zenei stílusok között?
Minél régebben műveljük a zenélést, annál inkább rájövünk, hogy semmit sem tudunk róla. Az évek múlásával a fülünk egyre érzékenyebben, antennaként veszi a belőlünk jövő jeleket, mintegy figyelmeztetve, mennyi mindenben kellene még fejlődnünk. Egy valóban nagyon tehetséges, huszonéves ifjú titán azt gondolja, mindent tud, miközben még van hová előre lépnie. Pontosan így működik a műfajok közötti átjárás: ne akarjunk mindenben a legjobbak lenni! Válasszunk ki egy bizonyos területet, ez a fő profil, ám ettől függetlenül próbáljunk más műfajoknak is megfelelni, hiszen mindenben úgysem lehetünk kimagaslóak.
Úgy tűnik, az alma nem esett messze a fájától, hiszen a zene családi örökség nálatok. Hogyan kezdődött? És miért éppen a gitár?
Édesapám nemzetközi hírű zeneprofesszor volt, édesanyám pedig kórusban énekelt. Annak ellenére, hogy a családi tényezők megalapozták az erre épülő jövőmet, soha senki nem erőltette, hogy zenei pályára lépjek. Bátyám például zenei újságíróként keresi a kenyerét, mégsem jutott eszébe, hogy muzsikusnak kellene állnia. Három-négy éves koromban már a zongorán pötyögtem, megpróbáltam valami dallamot játszani. Erre figyelt fel édesapám, aki lekottázta és megharmonizálta a kezdeményeket. Hatéves koromban már vonzott a gitár, s egy tanár segítségével annak a klasszikus változatával próbálkoztam. Ám a kezem kicsinek bizonyult az akkordok lefogásához, még a háromnegyedes tanulógitárt sem tudtam átérni. Így a zongoránál maradtam, amelyet úgy szintén klasszikus alapoktatásban, hat évig tanultam. A továbbképzést jóval később, a KMK zenekar utolsó évében kezdtem. Kottát már olvastam, nem volt akadálya, hogy beiratkozzam a Postás Zeneiskolába, amely annak idején a dzsessz konzervatórium előszobájának számított. Folk Ivánnál három évig dzsessz gitárt tanultam.
Milyen zenéken szocializálódtál, kik a példaképeid?
Igazából az első zenei élményem az LGT harmadik lemezéhez, a Bummmhoz kötődik. A Locomotív GT-nagyon mélyen beégett a zenei tudatomba úgy kollektív munkájukat tekintve, mind az egyéni teljesítmények alapján. Egyszerűen lenyűgözött az a lendület, és a bennük rejlő iszonyatos erő: számomra ők voltak a magyar zenészek ikonjai. Ezután szinte egyszerre ismertem meg a Kisst, illetve a Queent, amelyek ugyancsak elementáris erővel hatottak rám, s amelyek a külföldi nagy sztárok közül a mai napig a kedvenceim.
Bencsik Sándorról se feledkezzünk el, hiszen nem véletlenül őrzöd az egyik emblematikus gitárját.
Nem a legendás fehér Fender Stratocasterről van szó, hanem a Cherry Sunburst Ibanez Artistjáról, amelyet a Rockmúzeumban tettünk közszemlére. Ibanezből nem csupán az említett példánnyal rendelkezett, játszott egy natúr színűn is. Samu valamilyen okból kifolyólag eladta az Artistot közös barátunknak, Monostori Péter Munyónak, aki később felajánlotta nekem megvételre. A család minden anyagi erőforrást megmozgatott, végül a hangszer boldog tulajdonosa lettem. Erre a mai napig büszke vagyok. És nem csupán a legendás gitár birtoklásáért, hanem azért is, mert mindig is szerettem Bencsik Samu játékát.
Érdekesség, hogy a frissen alakult Ossiannal Samu akkori formációja, a Metal Company előtt vendégszerepeltünk a Ferencvárosi Művelődési Házban, ahol már ezzel a gitárral játszottam. A beálláson Samunak is feltűnt, mert láttam, hogy összehúzott szemmel néz fel a színpadnak abba az irányába, ahol én álltam… Később hallottam, megbánta, hogy eladta, hiszen nagyon szerette. Nem véletlenül, mert tényleg nagyon jó hangszer.
Első zenekarod a középiskolás srácokból alakult KMK. Aki emlékszik erre a rövidítésre, tisztában van vele, hogy akkoriban – a nyolcvanas években – ez nem volt tréfadolog. Zenekarnévként pedig eléggé punkosan, lázadóan hat, ami úgyszintén hajmeresztőnek tűnhetett.
Olyannyira hajmeresztő, hogy a KMK, amely akkoriban a „közveszélyes munkakerülést” jelentette, értelemszerűen tiltott dolog volt. Hogy mennyire nem tréfa, emlékszem, amikor fellépéseink alkalmával a műsorvezető konferáláskor nem merte bemondani a zenekar nevét. Ezt úgy oldották meg, hogy egy köhintés, majd utána jött az „emká”. 1980-81 körül alakult a banda, én egy évvel később szálltam be.
Ott már énekeltél is?
Az első pillanatokban még nem, csak az utolsó egy-két évben, amikor trióban léptünk fel. A gitározás mellett énekeltem, sőt, többek között már a saját szerzeményeimet is játszottuk.
Említetted, hogy nagyon fiatalon kezdtél bele a komponálásba. De mikor kezdtél el szerzőként komolyabban kibontakozni?
Ha a naptári éveket nézzük, olyan ’83-’84 körülire tehető, az idő tájt kristályosodtak ki bennem az első dalok, dalötletek.
Hogyan emlékszel az Ossian alakulásának körülményeire?
A KMK annak a Pokolgépnek az előzenekara volt, amelyben még Paksi Endre basszusgitározott. Amikor kilépett a bandából megkeresett, hogy csináljunk együtt valamit. Az 1986-ban a Galántai Zsolt dobossal, Kovács T. Péter „Kokó” basszusgitárossal közösen létrehozott csapatról elmondható, hogy az Ossian első próbálkozása volt.
A rendszerváltozás környékére mintha feléledni látszott volna az előző évtized közepére kivérzett hard rock vonal. Igaz a Pokolgéppel az élen inkább az attól is keményebb, de még mindig dallamos heavy irányzat ment. Ellenszélben, vagy hátszéllel dolgoztatok? Milyen idők jártak akkoriban az Ossianra és a műfajra?
Amikor az Ossiannal elindultunk, nem éltük meg az általad is említett, a rockzenének valóban nem túlzottan kedvező környezet negatív hatásait. Az old school-hard rock/heavy metal-váltás ellenére is úgy éreztük, valami nagyon fontos történik velünk.
Kevesen tudják, hogy az első akciónk egy ötszámos demo elkészítése volt, amelyet kazettán, kollektíven sokszorosítottunk. Akkoriban lépett fel először Magyarországon a Scorpions; az MTK stadionban beálltunk a jegyszedő elé, és minden érkező kezébe nyomtunk egy ingyenes példányt az Ossian-demóból. A fű alatt terjesztett, ingyen osztogatott két-háromszáz kazetta megtette a hatását: szinte egyik pillanatról a másikra megismertek bennünket, s mire – még mindig lemez nélkül – az UDO előtt vendégszerepeltünk a Körcsarnokban, már háromezer ember énekelte a számainkat.
(folytatjuk)
Hegedűs István
2020. november 15. 06:45