A gitárock mesterei – Kelemen Tamás
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Kelemen Tamás amellett, hogy a klasszikus rock műfaj híve, megrögzött Bon Jovi-rajongó, a populárisabb irányzatban is kipróbálta magát. Az amatőr zenekari éveket követően a Love, a Roxx 69, a Fáraó, az újjáalakult KGB, valamint a rockzenével egyre inkább kacérkodó, némi vérfrissítésen átesett Emelet gitárosa lett, miközben hang- és mozgókép-szinkronizáló stúdiót üzemeltet.
Zenei pályafutásod eddigi állomásai a könnyedebb, populáris irányzattól egészen a dallamos rockig, meglehetősen széles skálán mozognak. Melyik tekinthető meghatározónak, ha úgy tetszik, a szívedhez közelállónak?
Mindig is azt vallottam, kétféle zene létezik: jó és rossz. A létező különböző irányzatok csupán színek a palettán, amelyekből kerek egészet kaphatunk anélkül, hogy bármely stílusban megrekednénk. Gitárosként természetesen a rockzene dobogtatja meg leginkább a szívemet. Ettől függetlenül – ahogy az előbb megjegyeztem –, a poptól kezdve a fúziós dzsesszig, Hendrixtől a legdurvább metálig bezárólag igyekszem mindenféle zenét meghallgatni. De tovább menve, John Williamstől Rachmaninovig terjed a skála.
Családilag volt valamilyen kötődés a zenéhez?
Igen. Az unokanővérem és teljes családja a komolyzenéhez kötődött, de igazán a nevelőapám által – aki aktívan zenélt a szolnoki Integrál együttesben – kerültem közelebb a tűzhöz. Ez a banda kedvelt és elismert zenekarnak számított abban a régióban. Többször elkísértem őt a bulijaikra, meg is tetszett a zene, ám a komoly „fertőzést” mégsem ez okozta…
Hanem mi?
Talán ’87 nyara lehetett. Gyanútlanul sétáltam a szolnoki Skála Áruház előtt, amikor az utcai hangszórókon megszólalt Bon Jovi – Livin’ On A Prayer című dala. Mintha villámcsapás ért volna, dermedten hallgattam. Amint az utolsó akkordok lecsengtek, rohantam megvenni a kazettájukat, úgy, hogy azt sem tudtam, valójában kicsodák ők. A butikosnak elénekeltem a refrént, hála Istennek, felismerte. Így aztán a nyolcvanas évek szerintem legjobb rock albumának boldog tulajdonosa lettem. Na, onnantól filmszakadás. És ez mind a mai napig tart.
Ezen kívül milyen zenei hatások értek gyerekkorodban? És miért épp a gitár mellett döntöttél?
Volt egy lemezjátszónk, hozzá megszámlálhatatlanul sokféle lemezünk. Értsd úgy, hogy a mozgalmi daloktól kezdve az Omegáig, és mindenféle orosz meg bolgár nyomású diszkó lemezig … Uhhh! Kénytelen voltam azokat hallgatgatni; hatásnak végül is hatás volt.
Ami a gitárt illeti, arról is a Bon Jovi tehet. Pontosabban a gitárosa, Richie Sambora. Jon Bon Jovi, mint énekes, kivételes egyéniség: ő az a szint, amit ezer év alatt sem érhet el földi halandó. Zenéjüket hallgatva határoztam el, hogy kénytelen leszek megtanulni gitározni, mert zenekarban kell játszanom. Ráadásul Sambora játéka, színpadi viselkedése olyannyira megbabonázott, hogy eldöntöttem: zenélni fogok és gitáros leszek. Azt a bizonyos kazettát aztán szó szerint rongyosra hallgattam.
Hivatalosan tanultál gitározni, vagy úgy gondoltad, elég, ha autodidakta módon képezed magad?
Nem bíztam a véletlenre. Kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy nevelőapám gitárját lenyúlva, Ács Lászlóhoz, az Integrál gitárosához forduljak, az első, de legfontosabb lépéseket az ő segítségével és iránymutatásával tettem meg. Amiért örök hála és köszönet! Neki köszönhetem az első akkordokat, az alapskálák, a helyes kéztartás, az ujjrendek – és így tovább – elsajátítását.
Ebben az időszakban ismerkedtem meg a Rontó testvérekkel, Gyulával és Gusztival a focipályán, akik már akkor elképesztően jó muzsikusok voltak. Édesapjuk, Gyula bá’, számomra a mai napig a világ legjobb zenésze. Kedvtelésből úgy játszott Oscar Petersonokat, hogy a szemünk esett ki! A srácok közül Gyula zongorázott, Guszti csellózott, nagybőgőzött és basszusgitározott. Igazi zenészcsaládról beszélünk. A suli utáni délutánjaikat kitevő kötelező gyakorlás rendszerint közös dzsemmeléssel végződött, csak ezután jöhetett a foci. Később, alkalmanként, ezekbe a dzsemmelésekbe már én is beszálltam, rengeteget tanultam tőlük. Több éves folyamat eredményeképpen ekkoriban fejlődtem a legtöbbet.
Abban az időben kaptam édesanyámtól életem első saját szólógitárját, amit Fácán barátunk csempészett haza Bécsből, és amit a mai napig féltve őrzök.
Első zenekaraid a Critters és a Dessert. Mit érdemes tudni róluk?
Elsősorban azt, hogy Bon Jovi stílusú, west coasttal kevert rockzenét játszottunk. A Critterst Gyulával és Gusztival alapítottuk, a dobos Vigh Dezső később csatlakozott hozzánk. Lelkes, ám kissé amatőr csapat volt világra törő álmokkal, még kiforratlan produktummal; ezzel együtt nagyon kedves emlékeket őrzök ebből az időszakból. Városi rendezvényeken is felléphettünk, végül ennek köszönhetően ismerkedtünk meg a későbbi Dessert tagjaival, akikkel több hazai tehetségkutatón jól szerepeltünk. ’91-ben például Békéscsabán a Ramsessel (később Hooligans) közösen hoztuk el a közönségdíjat, a zsűri pedig engem választott a legjobb gitárosnak. Akkoriban még gyakoroltam… Környei Attila, az R-GO közismert basszusgitárosa volt a zsűri elnöke, aki az akkor a csúcson lévő Manhattant menedzselte; mintegy bónuszként egy Manhattan koncertre is meghívott bennünket. Ki gondolta volna akkor, hogy mit hoz majd a jövő…
… Elárulod, hogy mit hozott a jövő?
Persze. Szolnokon akkoriban elképesztően pezsgő kulturális és zenei élet folyt. Az országban egyedülálló módon a városi önkormányzat Szolnok Rock címmel több nagylemezt is megjelentetett a megye legjobb zenekarainak közreműködésével, amelyre a Felhőkön át című dalunk is felkerült. Sokat jelentett ez nekünk akkor, azóta sem találkoztam ilyen pozitív kezdeményezéssel. Utólag is köszönet érte mindenkinek!
Következő állomás az életedben Delhusa Gjon, aki már széles körben ismert énekes volt. Miként kerültél kapcsolatba vele?
Amikor a Desserttel elindultunk a Mitax-Organ tehetségkutató fesztiválon, amelyet a tévé is közvetített, ott ismerkedtünk össze Delhusa Gjonnal. Pontosan ilyen lelkes fiatalokból álló zenekart keresett maga mögé, ez óriási lehetőségnek bizonyult számunkra, így a Dessert lett a kísérőzenekara. Nem volt mit tenni, tizenhét évesen azonnal Budapestre költöztünk. Gjonit jobban megismerve elmondhatom, fantasztikus énekes és kiváló előadó. Fontos állomás, emellett remek időszak volt az életemben, arról nem beszélve, hogy itt is nagyon sokat tanultam.
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2020. december 27. 05:05