MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

A gitárock mesterei – Kelemen Tamás (2. rész)

A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Kelemen Tamás amellett, hogy a klasszikus rock műfaj híve, megrögzött Bon Jovi-rajongó, a populárisabb irányzatban is kipróbálta magát. Az amatőr zenekari éveket követően a Love, a Roxx 69, a Fáraó, az újjáalakult KGB, valamint a rockzenével egyre inkább kacérkodó, némi vérfrissítésen átesett Emelet gitárosa lett, miközben hang- és mozgókép-szinkronizáló stúdiót üzemeltet.

A Love zenekarral milyen muzsikát nyomtatok?

A hetvenes évek rock zenéjét próbáltuk a kilencvenes évekbe átültetni, miképp Lenny Krawitz is tette, akit egyébként a példaképünknek tekintettünk. Igazán klassz csapat volt, 1993-tól ’96-ig működött. Számos bulit játszottunk, nem igazán akadt olyan rock klub, ahol ne léptünk volna fel. Elmondhatom, hogy a Love volt az a banda, amellyel a legtöbbet próbáltunk. Ha valamikor, akkor ott megjött a tempóm. Olyan próbára is emlékszem, amikor órákon át egyetlen témát játszottunk körbe-körbe, ha nem ment, másnap folytattuk.

Az első hivatalos koncertünk – szinte hihetetlen! – a Népstadionban zajlott, a legendás Omega előtt léptünk fel. Hetven-ezer ember előtt mutathattuk meg magunkat, és annak ellenére, hogy az előzenekari státusz nem túlzottan hálás szerep, igazán jól sikerült a bemutatkozás. Hálás köszönet ezért a lemezkiadónknak, az LP Recordsnak, illetve az Omegának! Abban az évben még húszállomásos országos turnén játszottunk az Edda előtt, emellett az önálló koncertjeink is beindultak. Jó kis év volt.

Az ipari techno térnyerésének következtében végül sikerült kinyírni azt a fajta stílust, amit játszottunk. Mi sem bizonyítja jobban, hogy erős csapat voltunk, a banda feloszlása óta szinte mindegyikünk aktívan, élvonalbeli csapatokban zenél. Erdélyi András énekes-gitáros a Back II Black gitárosa, Móricz Norbi sokáig basszusozott Hooligansben, Csömör Attila – a zenekar első basszusgitárosa – Amerikában él, és zenél. A sort folytatva Kiss „Zizi”Ferenc Mester Tamás különböző formációiban billentyűzött, a másik billentyűs Rontó Gyula – róla már meséltem, együtt nőttünk fel – Zizi után jött, a második albumon már ő játszik. Mihalik Viktor szintén nagy név: tőlünk a Bikinibe igazolt, azóta is ott dobol. Amúgy imádni való ember és elképesztően jó vele játszani. Ahogyan az egész zenekarral.

Két lemezt készítettünk, a másodikat a kiadó megszűnése miatt sajnos már nem adták ki, pedig az volt a kedvencünk. Andris szerzeményei, szövegei és a zenekar tagjai együtt izgalmas elegyet alkottak.

Ami engem illet, kissé kiábrándulva, óriási kudarcként éltem meg a Love feloszlását; olyannyira, hogy egy addig számomra teljesen ismeretlen területre léptem, ez pedig a pop zene…

… Amely a Manhattant jelentette. Ha jól tudom, már maga mögött tudta nagy sikereit, amikor 1996-ban csatlakoztál a Vilmányi Gábor gitáros és az énekes Csokira (Nyemcsók János) fogyatkozott csapathoz.

Így igaz. Gabi (Vilmányi Gábor – H. I.) látta az egyik fellépésünket, amikor én is énekeltem egy dalt. Nagyon megtetszett neki, felhívott. Majdnem kiesett a telefon a kezemből, amikor megkérdezte, lenne-e kedvem a Manhattanben énekelni. Azonnal igent mondtam, bár a derékig érő hajam bánta. Azt kell mondjam, hogy ez időszak alatt, mindent megkaptam, amiért érdemes zenélni.

A sors fura fintora, hogy ebből a projektből sokkal többet ki lehetett volna hozni zeneileg, ha kihasználjuk, hogy három jó kvalitású zenész is játszik a csapatban. Ki tudja, talán hiányzott valamilyen komponens, amelyet ha megtalálunk, szerintem a mai napig élhetnénk belőle. Persze nem fiúcsapatként, hanem mint zenekar.

A Groovehouse élő produkcióban is közreműködtél. Ez a muzsika azonban meglehetősen távol áll a habitusodtól.

Judyval még Szolnokról ismertük egymást. Mindig is tudtam, hogy sokra viszi majd: elképesztő hang, dögös külső és olyan akarat, ami csak nagyon keveseknek adatott. Ráadásul olyan ember, aki mindig felvidít.

Élő koncerteken teljesen másképpen szólaltak meg a rádióból ismert dalok, amelyekkel fantasztikus hangulatú bulikat nyomtunk. És végre kiderülhetett, hogy Judy és Zsolti mennyire tehetséges előadók.

A kétezres évek közepén Székelyhidi Balázzsal megalakítottad a Roxx 69 elnevezésű formációt. Mit tűztetek a zászlóra?

Nem kevesebbet, mint hogy legalább akkora sikereket érjünk el idehaza, mint az általunk nagyra tartott Hooligans. 2006-ban alakultunk, és két évet nyomtunk együtt különböző színpadokon. Ami a kissé fura névválasztást illeti, a Balázs jobb karjára tetovált Roxx 69-es szöveg adta a zenekari név ötletét.

Balázst a Megasztár első szériájában láttam meg – és jó értelemben –, a hideg futkosott a hátamon, ahogy éppen egy Billy Idol-dalt énekelt. Bejutott ugyan a tévés elődöntőbe, de mint tudjuk, a rockzene sosem tartozott a kereskedelmi televíziós versenyek fősodrába. Nem is jutott tovább, de mégis azt éreztem, hogy személyében megtaláltam azt a frontembert, akit mindig is kerestem. Ha költőien akarnám kifejezni magam, azt mondanám, sikerült fellobbantania a tüzet a már kissé „bepapásodott” testemben.

A Groovehouse akkori – azóta Rúzsa Magdi – menedzsere, Szovják Beus segített megszerezni a TV2-től Balázs telefonszámát, és szinte azonnal összeállt minden. Beus minket is elvállalt, hitt bennünk. Rátaláltunk a Private Moon Records lemezkiadóra, amelynek tulajdonosa az a Kisszabó Gábor, akivel igazán jó barátok lettünk, és aki később az akkor még Első Emelet csapatába invitált. De erről majd később...

Noha megnehezítette, hogy Balu (Székelyhidi Balázs – H.I.) Pécsett élt, egy évvel később megjelent az albumunk. A dalok nagy részét, érdekes módon, minden hangszeren én játszottam fel. Olyannyira egymásra találtunk, hogy a leendő zenekari tagokat a lemez készítése közben kezdtük keresni. A munkafolyamat vége felé, aztán több nagyszerű zenész csatlakozott hozzánk, és működött közre a későbbi dalokban. Köztük Lőrincz Viktor basszusgitáros, akinek két szerzeménye is felkerült a lemezre. Ezeket olyan klasszul játszotta fel, hogy rám már csak a gitárszólók maradtak. Szerintem Viktor a világ legjobb basszusgitárosa: nem túlzás, én ezt gondolom róla! Ő is mindenkivel játszott, játszik, aki a szakmában számít. Varga Csabi és Rein Ákos – aki közben a zenekar tagja lett – szintén egy-egy dalban billentenek. Bende Nagy Jani barátom (Slam) több zenei ötlettel segített, emellett szerzőként is megjelenik a lemezen, dobosunk pedig a „nagy glammer” Gróf Pisti lett. Remélem, senkit sem hagytam ki! Mindezért köszönet illeti a családomat, illetve az akkori páromat, akik sokat segítettek.

Meddig jutott a zenekar?

Nem panaszkodom: igazán jól fogadták a lemezt, az első klip, a Jel a legjátszottabbak között szerepelt a Viva televízióban; második dalunk, a Meghalnék érted pedig országosan játszott rádiós nóta lett. 2006-ban a Viva év felfedezettjei közé kerültünk a Comet-en, és úgy látszott, minden rendben lesz. Sokat beszélgettünk erről akkoriban Beussal, igazából a harmadik albumra vártam kitűzött célunk elérését.

Közben basszgitáros cserére kényszerültünk, Viktor helyére Prepelicza Zoli érkezett. Néhány „pofon” után rájöttem, hogy egy csapatot nem könnyű egyben tartani. Ugyanis, ha akad valamilyen általános probléma, azonnal kiderül, hogy azt nem egyformán látjuk. Végül az adta a halálos döfést a zenekarnak, hogy a második lemez munkálatai közben Balázs bejelentette: minden rendben ugyan, ám ő mégis Angliába költözik... Teljes K. O! Tizennégy évig nem beszéltünk.

Milyen konzekvenciákat vontál le a történtekből?

Először is – és ez pozitívum – idén nyáron tisztáztuk a dolgokat, elismerte, nem ez volt élete legjobb döntése. Mára szent a béke. Ez van, emberek vagyunk. Mindazonáltal felmerült bennem „a mi lett volna, ha” dilemmája. És itt hadd jegyezzem meg, ezek után ezer százalékkal nőtt bennem a tisztelet a Hooligans irányában; fontos tanulság, hogy egy dolog, hogy jelenleg ők az ország egyik legsikeresebb rock zenekara… Harminc éve figyelem példaértékű összetartásukat, valamint azt, mekkora egyetértésben csinálták végig azokat a nehéz éveket is, amikor a kutya sem volt rájuk kíváncsi. Pedig, ha kellett, akár húszfős közönségnek is a maximumot nyújtották.

Szóval az egyik nagy tanulság, hogy a sikerért meg kell, és meg is lehet dolgozni! És még valami: a különböző iskolákból évente káprázatos zenészek kerülnek ki, ettől függetlenül, ne feledjük, a teltházas, világkörüli turnékat nem ők csinálják, hanem a Rolling Stones! Idehaza pedig az Edda, a Bikini, a Tankok, a Huligánok, és még néhány nagyszerű csapat. Ezzel csupán azt a meggyőződésemet szeretném kifejezésre juttatni, hogy a hangszeres játék tanulható, sőt akár ufó- szintre fejleszthető; ám, három létfontosságú dolgot nem oktatnak, és nem is lehet megtanulni: csapatszellem, kitartás és a Rock’n’Roll! Ezek vagy léteznek, vagy nem.

2007-ben, a Kiss Zoltán Zéro szervezésében életre hívott Rockaréna rendezvényt az újjáalakult Fáraó koncertje nyitotta. Gitárosként miért épp rád esett a választás?

Zéróval és a KGB-vel sok koncertet játszottam korábban. Szerencsésnek tartom magam, hiszen csupa olyan emberrel hozott össze a sors, akikkel nem csupán az együtt zenélés volt jó, de mondhatom, barátságok is kialakultak. Zolira és Gidóra gondolok, mert a barátság mellett szinte gyermeki csodálattal és rajongással figyelem a munkásságukat. Mindketten nagyon jó emberek. Végül is ez úgy a Karthago, mint a Fáraó, vagy akár az Emelet legénységéről is elmondható. Végtelenül közvetlen, segítőkész, és nem utolsósorban profi zenészek, akik konkrétan legendává értek a maguk műfajában. Én meg velük zenélhetek… Óriási dolog ez!

(Folytatjuk) Hegedűs István


2021. január 10. 07:07

Minden jog fenntartva. 2021 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA