A gitárock mesterei – Halper László (3. rész)
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Halper László dzsessz-blues gitáros egyszerre szocializálódott a The Beatles, valamint Jimi Hendrix zenéjén, de már a kezdetektől nagy súlyt helyezett a saját darabok komponálására. Kreativitásának, tehetségének köszönhetően olyan világsztárokkal zenélhetett együtt, mint Randy Brecker trombitás, Eddie Gomez dzsessz bőgős, vagy épp Steve Gadd dobos.
Az Experiment mellett még két formációt működtetsz. Mit tudhatunk róluk?
A Halper Hendrix Experiment tovább él, sőt két vonulata is létezik. Egy quintett, amely Kosztyu Zsolt basszusgitár, Hajas László dob, Kollmann Gábor szaxofon és Fekete István trombita felállással, esetenként Csejtey Ákos szaxofonossal sextetté bővülve áll színpadra. Időnként velünk játszik Angus Bangus Thomas basszusgitáros zenekarának percussion-öse, Ric Toldon is. Ő kitűnően énekel és Hendrixhez hasonlóan Siettle-ben született. Miután bátyja szaxofonosként, a helyi Rockin’ Kings nevű formációban együtt játszott Jimivel, Ric gyerekkorában személyesen találkozhatott az akkor feltörekvőben lévő gitárossal.
A Hendrix-projektek negyedik verziója a Halper Hendrix World, amelyben Szokolay Dongó Balázzsal játszunk. Amellett, hogy kiváló zenész, személyében nagyszerű embert ismertem meg. Ezzel el is árultam, hogy e formációval kicsit a világzene, a world music felé nyitottunk. Szeretnék egy közös projektet összehozni vele és Balogh Kálmánnal.
Hendrixtől elszakadva létezik még a Halper Quintett, amellyel a saját számaimat játszom, velük készítettem legutóbb Blues From Angelland című lemezemet. Ez a formáció abban különbözik az előzőektől, hogy itt Sramkó János dobol. Nagyon szeretem ezt az albumot, hiszen kiváló vendégzenészekkel muzsikálhattam rajta: a címadó lassú blues nótában Randy Brecker trombitál, Solti Jancsi dobol, és ami régi álmom volt, Póka Egon basszusozik. Nagyon szeretem a játékát, kivételes egyéniségnek tartom őt. Rajtuk kívül Horváth Kornél, Szakcsi Lakatos Béla és Tony Lakatos, és Lattmann Béla is megtisztelt azzal, hogy elfogadta a meghívásomat és vendégzenészként közreműködik az albumon. Persze nem hagyhatom ki sokat emlegetett neves külföldi zenész barátaimat, Angus Bangus Thomast, valamint Ric Toldont sem.
Törőcsik Franciska színésznő énekessel is csináltunk egy saját számokat tartalmazó albumot, a címe: Don’t Stop the Music. Nagyon jól sikerült, szeretjük az anyagot, de a különböző elfoglaltságok miatt viszonylag ritkán lépünk színpadra. Ez a formáció annyiban különbözik az előzőektől, hogy Kosztyu Zsolt és Hajas László ritmusszekciója, valamint Kollmann Gabi szaxofonos szólista mellett három vonóst is felvonultat. A hangzás érdekessége, hogy a crunch-os gitárhangon való játékom a vonósok által játszott finom akkordokkal egészül ki.
A honlapodról kiderül, hogy a filmezésbe is belekóstoltál. Miért maradt abba?
A Rádió C-ben dolgoztam, amikor ösztöndíj lehetőséget kaptam egy videó készítő tanfolyamra. Első elképzelésem szerint filmen is meg szerettem volna csinálni a rádióban futó Zenészlegendák sorozatot, ám ez nem jött össze. Mindenesetre bekerültem az iskolába, ahol két vizsgafilmet kellett készíteni. Az első egy fikció, kitalált témájú dokumentumfilm, a címe Hey Joe. A főszereplő egy bizonyos Jimi becenevű, idősebb zenészsrác, aki az életben is nagyon hasonlít Hendrixre. A mozi egyébként arról szól, hogy Hendrix egy KISZ ifjúsági csereprogram keretében Magyarországon járt, ahol hátrahagyott egy törvénytelen gyereket, őt játszotta Jimi. A sztori az, hogy a gitárkirály egy alkalommal megnézte Radics Bélát, amint a színpadon foggal tépi a húrokat és a háta mögött nyakára fektetett gitáron játszik. Ezeket az ötleteket átvéve aztán világsztár lett.
A másik film témája kissé Monty Python-szerű megközelítésben, szürrealista ábrázolásban a kőbányai Hős utca, amelyet nem kell külön bemutatni. A címe: A Hős utca bálnavadászatra megy. Ebben a borzalmas környezetben, számítógépes trükk segítségével az utca végén megjelenik az óceán, és benne a vérbálna. Ezt a filmet az iskola – tudtomon kívül – benevezte a Budapesti Független Filmszemlére, ahol a „Legjobb humorért” járó különdíjjal jutalmazták.
Az általad előadott fúziós zenében fontos a hangzás. És nem mindegy, hogy azt milyen hangszerrel, technikával, illetve alapokkal éred el. Milyen gitárokat és felszerelést használsz?
Előre bocsátom, nem vagyok gyűjtő. Van ugyan több gitárom is, ám ha észreveszem, hogy valamelyik huzamosabb ideje nem volt a kezemben, azt könyörtelenül eladom. Semmi értelme, hogy foglalja a helyet a lakásban. Kettőt használok a leggyakrabban: az egyiket a dzsesszhez, egy Fender Jazzmastert, amelyet Medgyesi Tibor hangszerkészítő barátom alakított át. Szerencsés, hogy a nyakhossz megegyezik a Stratocasterével, vagy Telecasterével. Benkő Zsolti gitáros barátom segítségével meglehetősen olcsón jutottam hozzá ehhez az 1964-es, rózsafa fogólapos hangszerhez, és nagyon szeretem. A másikat magam raktam össze: ismét a gombhoz készítettem a kabátot, ugyanis a fiókban hevert néhány jó minőségű pickup-öm. Tibitől vettem egy amerikai, Chandler típusú, lakkozott gitárnyakat, amihez aztán vásároltam egy Strató formájú testet, húrlábat, kulcsokat, stb. Tremoló karra nincs szükségem, soha nem is használtam. Ezekből építettem fel ezt a nevesincs gitárt, amelyet általában a blues-os zenékhez használok. A lakkozott nyaknak külön örülök, mert másfajta hangja van, mint a rózsafának. Harmadikként megvan még az a saját tervezésű, egyedileg épített diófa testű gitárom, amellyel Billnél játszottam. Ez most épp pihen egy kicsit.
1988-ban Bécsben vettem egy Mesa Boogie Caliber 50 (50 Watt-os) elnevezésű combót, a mai napig ilyet használok. EL 84-es csövekkel működik, mivel kis teljesítményűek, szerintem ezeknek a legjobb a hangzása. Bárhová megyek játszani, két darab effekt pedált mindig viszek magammal. Ez az alap. Az egyik egy Boss kompresszor a másik egy Ibanez Tube Screamer egy majdnem nullára tekert torzítással. Lényege, ha finoman játszol, kristálytiszta, az erősebb pengetésnél kicsit torzul a hangzás. Ez kibővül azzal az effekttel, amelyet még ugyancsak ’88-ban vettem a Mesa Boogie-hoz; egy Boss ME 5-t, amely a cég első multieffektje volt. Alapvetően analóg konstrukcióról van szó, de digitális programozással. Kegyetlen jó chorust és overdrive-ot tartalmaz. Természetesen wah-pedállal, e nélkül még az utcára sem megyek ki… Legújabb beszerzésem egy no name pedál, ami a Leslie- hangfalat szimulálja.
Deák Bill Gyulánál használtam egy 100 Watt-os Marshallt is, olyat, amilyen Póka Egoné. Nagyon jó szólt, de eladtam, mert mostanában nincs szükségem ilyen teljesítményű erősítőre.
És milyen gitártechnikát alkalmazol?
Azzal kezdeném, hogy a Culture King zenekarban – amellyel Nyugat Európában játszottunk – megtanultam, hogy nem a hangerő számít. Billnél ugyan hangosan kellett játszanom, de Nyugaton ezt nem szeretik, mert egyfelől megkötöd a keverő hangtechnikus kezét, hiszen a színpadról nagyon „leszól” a gitár, másfelől zavarod a többi zenészt.
Ami a technikát illeti, tappinget csak nagyon ritkán, amolyan „fűszerszerűen” alkalmazok, az arpeggio pedig nem jellemző rám. Alapvetően fusion gitárosnak tartom magam, és nagyon egyszerűen játszom. A blues-os, Hendrix-es time-ot, frazírt ötvözöm a dzsesszes time-mal, frazírral. Noha a „szomorú” stílus fogott meg gyerekként, és azóta is imádom, mindazonáltal soha nem volt blues zenekarom. A dzsesszel szemben a blues-, és funk muzsikában nincsenek izgalmas akkordok, akkordmenetek. Harmóniamániás vagyok, ezért nem lehetek „igazi” blues gitáros. Számomra nincs nagyobb dolog a világon a szép akkordmenetnél. Gyakran használom az úgynevezett akkordszólót, amikor minden hanghoz fogok egy akkordot. Ezt az eszközt a blues-szólóimban is használom. Emellett az „egyenes” blues kíséretekbe is igyekszem becsempészni szép, dzsesszes akkordokat, akkordfordulatokat.
Számomra majdnem mindegy, hogy éppen blues-t-, vagy a fúziós-dzsesszt játszom, ugyanis nagyon hasonlóan gitározom. Az alapgondolat mindig ugyanaz, csupán a súlypontok helyeződnek át.
Úgy gondolom, hiába tehetséges, ambiciózus zenész valaki, ettől többre van szükség a mai világban. Miként tudtad elérni, hogy világsztárokkal, illetve a hazai zenei szcéna krémjével muzsikálj együtt?
Egy szóval meg tudom válaszolni – és remélem, nem tűnök szerénytelennek –, ez a kreativitás. Mindig voltak zenei elképzeléseim, terveim. Természetesen nagyon szeretek gitározni, de ezzel együtt csakis zenekarokban és projektekben gondolkodtam. Az különböztet meg azoktól a nálam tehetségesebb zenészektől, akik sajnos nem a kvalitásaiknak megfelelő módon tudtak érvényesülni, hogy nekik talán nem voltak határozott zenei elképzeléseik. Kathy Horváth Lajossal közös televíziós felvételen jártunk, amikor egy másik banda zenésze tanácsot kért tőle: mit játsszunk? Mire a hegedűművész azt találta válaszolni: amire a világ felkapja a fejét! Addig kell kísérletezni, amíg olyan produkciót teszel le az asztalra, amiben te is jól érzed magad, de a közönségnek is fontos valamiért. És még valami: az elképzelésen, a kísérletezésen túl bele kell tenni azt az energiát, amely életben tartja, működteti a projekteket. Ehhez emberekkel kell találkozni, tárgyalni kell, el kell viselni az esetleges kellemetlen helyzeteket, kritikákat. Bármilyen furcsán hangzik, de időnként még ezek is inspirálhatnak, erőt adhatnak az új ötletekhez.
A kérdésre válaszolva: annak, hogy Randy Breckerrel, Eddie Gomezzel, vagy Steve Gaddel és a többiekkel dolgozhattam, volt egy kulcsjelenete. Azt gondoltam, akkor van értelme megcsinálni az első Hendrix dzsessz lemezt, ami Hendrix halálának 40. évfordulójára készült, ha legalább egy világsztár is a nevét adja hozzá. 2010. január első hétfőjén három-négy levelet küldtem ki, elsőként Randy Breckernek, aki már aznap reagált. Válaszának első mondata így szólt: „I like You music a lot”, majd megkérdezte, miben tudna segíteni. Ezen a bizonyos 40 Years After című CD-n négy számban trombitált. Ezt az albumot elküldtem a leghíresebb dzsessz újságnak, a Drumbeat Magazinnak, hogy írjanak róla recenziót. Hogy egyáltalán befogadták, foglalkoztak vele, az egyértelműen Breckernek köszönhető. A maximálisan adható ötből négypontos értékelést kaptam rá. Ezzel a kritikával – és a trombitás Hendrix születésnapi koncertjén való vendégszereplésének lehetőségével – kerestem meg a Művészetek Palotáját, ahol közölték, ennél valami nagyobb dobás kellene. Erre javasoltam, hogy hívjuk el a Steve Gadd – Eddie Gomez ritmusszekciót. Ezt azért mertem felvetni, mert Gadd-nek és Gomeznek már korábban elküldtem a lemezt azzal a kérdéssel: amennyiben össze tudnék hozni egy koncertet, eljönnének-e velem játszani? Válaszukban bíztattak, hogy tetszik az anyag, és bármikor szívesen eljátsszák velem. Tehát Brecker indította el ezt a folyamatot felfelé.
Sosem gondoltál arra, hogy ezzel a tehetséggel, habitussal felvértezve a Lajtán túl érvényesülj?
Dzsessz zenésznek lenni sehol a világon nem jelent biztos megélhetést. Ebből csak a műfaj nagy nevei, világsztárjai élnek meg, illetve azok a muzsikusok, akik egészen kivételesen jól játszanak. E kitételekből sajnos egyik sem illik rám. Ahhoz, hogy külföldön normális egzisztenciát teremtsek a családomnak és magamnak, különlegesen jó esélyt kellett volna kapnom a Sorstól. Itt, Magyarországon szerencsére meg tudtam teremteni azokat az életfeltételeket, hogy fenntartsam magam, és megvalósíthassam az elképzeléseimet. Meg kell jegyezzem, hogy a prioritások között nálam soha nem szerepelt az, hogy külföldön éljek, noha létezik a világon néhány olyan hely, ahol szívesen letelepednék. Ki tudja, talán egyszer még összejön... Mivel szerencsére nem a szocializmusban élünk, meg is tehetném, hiszen ma már az ember nyugodtan szerencsét próbálhat anélkül, hogy tartania kelljen a következményektől.
Hegedűs István
2020. október 25. 11:02