A gitárock mesterei – Borsodi László - 1.rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Borsodi László, vagy inkább Laci iskolapéldája annak, hogy a tehetség nem feltétlen a fővárosból érkezik, de még csak nem is privilégiuma. Míg Deák Bill Gyulánál Kőbányáról, nála a kilencvenes évek közepétől, Békés megyéből indult a blues és a dzsessz. Azóta játszott és a mai napig játszik olyan rock-blues nagyságokkal, mint Tátrai Tibor, Török Ádám, vagy éppen Little G. Weevil, azaz Szűcs Gábor. Mindemellett olyan bandákban hagyta ott a névjegyét, mint a Kőkorsó Trió, a Virga Negra, vagy éppen az első saját nevét viselő formáció, a Borsodi Blue. S, hogyan tovább? – „Egy világszínvonalú anyagot szeretnék, fúvósokkal, vokálokkal, Hammondal – de nem én fogok énekelni már. Minden vágyam, hogy ezt a dupla albumot rögzítsem, alkotni szeretnék”.
Szakmai körökben ismert és elismert gitáros vagy, ám a nagyközönség köreiben nem biztos, hogy mindenkinek azonnal beugrik Borsodi Laca neve. Ami tudásszintedet tekintve nyilván nem mérvadó, csupán elgondolkodtató. Ennek oka, hogy vidékről, Dél-Alföldről nehezebb az érvényesülés, vagy pedig az, hogy választott műfajod nem eléggé populáris?
Valószínűleg mindkettő. Bár úgy gondolom, ha valaki – akár egy erdélyi kis faluban is – nagyon-nagyon jól gitározik, annak azért híre megy. Én korántsem voltam ennyire kiemelkedő. Illetve az utánunk következő generációkra nem jellemző, hogy idolokat választottak volna a blues műfajból. Mi még bálványoztuk Hobót, Tátrait, Billt, Pókát, Török Ádámot, az utánuk következő zenész-generációt viszont már nem fanatizálták a fiatalok.
Talán, ha bekerültem volna egy top-zenekarba… Bár néhányszor közel voltam hozzá. A kilencvenes évek elején voltak blues bandák, akik – a nagyok mellett – sztárokként turnéztak, százával adták a koncerteket. Herfli Davidson, Sonia és a Sápadtarcúak, Palermo Boogie Gang, és így tovább. Emlékszünk ezekre az időkre.
Aztán vége lett, de hiába a sok jó, új banda, nem látok olyan új produkciót, amelyre ismét megmozdulna két-három-ezer ember, mint Billre, Tátraira vagy Hobóra. És ez nem azért van, mert az újak rosszabbak lennének. Nagyon jó új bandák vannak, de a műfaj közönsége megöregedett, a fiatalokat meg egészen más érdekli.
Hogyan, mikor jött a gitár az életedbe? Azon túlmenően, hogy miért éppen ez a hangszer fogott meg, a zenetanulmányaidra lennék kíváncsi.
Azt gondolom, a történetem teljesen hétköznapi. 1975-ben születtem, kisgyerekként nekem csak a rádió számított. Tisztán emlékszem, hogy óvodásként is felmásztam valamire és álltam a rádió mellett. Később, amikor kazettás magnó is került a családba, onnantól kezdve az lett a mindenem. Kértem húsz forintot, elmentem kazettát vásárolni, majd a rádióból felvettem a zenéket és visszahallgattam. Aztán a következőt, és így tovább. Még mindig őrzöm ezeket a felvételeket. Aztán persze beugrott a gitár, és beiratkoztam a helyi, battonyai zeneiskolába – talán ötödikes lehettem – és egészen hosszú hajú érettségizős koromig jártam Lovász Misi bácsihoz klasszikus gitár órákra.
Aztán mégsem a klasszikus zene mellett kötöttél ki. Milyen zenei hatások értek akkoriban?
Mindenevő voltam, amit játszottak, azt hallgattam. És egész nap csak álmodoztam, fantáziáltam, hogy én is zenéljek. Egyszer egyik rokonom megmutatta a Felkelő nap házát, és ettől kiborultam. Hú, micsoda akkordok! Gyorsan megtanultam, feljátszottam kazettára, és ösztönösen elkezdtem rá improvizálni A-mollban. A ballagási pénzből elektromos gitár lett, és ezzel el is dőlt a sorsom.
Mint a legtöbb hangszeres zenész, fiatalon, nyilván te is amatőr zenekarokkal akartad megváltani a világot. A középiskolai, illetve az azt követő időszakra gondolok.
A középiskolában a nagyobbak gyorsan kiszúrtak maguknak. Hosszú hajú rockerek jöttek értem a tanműhelybe, elkértek az oktatótól, s már vittek is magukkal valami próbaterembe. Iszonyú izgatott, de büszke is voltam. Volt egy nálam idősebb gitáros srác, ő mutatott Yngwie Malmsteent, meg Rainbowt, Purple-t. Kiborultam. Azonnal csináltunk egy saját rock bandát, és a szomszédos Lökösházán, a művházban próbáltunk. Írtuk a számokat. Csodálatos volt. Onnantól kezdve annyira sem érdekelt a tanulás, mint addig; csak a gitár és a banda, semmi más.
Hogyan jött az életedbe a blues-, illetve a dzsessz?
Már Lőkösházán is mutatott az egyik idősebb srác HBB-t, hogy ott valami Tátrai nevű fickó játszik, de nem nagyon figyeltem oda. Igen ám, de közben behívtak katonának, be is vonultam Orosházára, ahol a laktanyában működött egy katonazenekar. Amikor meghallgattak, már az első napon bevettek a bandába, majd különböző bálokban-bulikban vendéglátóztunk. Akkor láttam először szamár-kottát. Viszont rengeteg szabadidőnk is volt a próbateremben, és az idősebb srácok mutogatták a blues és dzsessz zenéket.
Ekkor meghallottam a Tátrai Band – Utazás az ismeretlenbe című dupla albumát és végem lett. Igaz, az pop zene, de engem akkor is ez indított el a blues és a dzsessz felé. Meghallottam Tibusz játékát, és úgy estem pofára, mint az ökör. Pontosan ugyanúgy, mint ő, amikor meghallotta R. B. Kapitányt.
Huszonkét évesen Budapestre költöztél és életed első komolyabb csapatában, a Kőkorsó trióban gitároztál. Hogyan emlékszel erre az időszakra?
A leszerelés után együtt maradtam két társammal, a basszeros Paróczai Attilával és a dobos Tímár Tomival. Állandóan Gyomaendrődön lógtam, és próbáltunk dzsessz-rockot játszani. Ez lett a Kőkorsó Trió. Fogalmunk sem volt semmiről, de ezer százalékon égtünk. Kinyomoztuk, hogy milyen dzsessz-rock zenekarok vannak a környéken, és megpróbáltunk a közelükbe férkőzni. Ezek a bandák a Jazz Mine és az Aquvarell Quartett voltak. A koncerteken úgy néztünk rájuk, mint az istenekre. Aztán megtudtam, hogy az Aquvarell gitárosa tanít, így gyorsan bejelentkeztem hozzá, és körülbelül egy évig úgy jártam kocsival Battonyáról Gyulára, hogy a Kőkorsóval éjjel-nappal próbáltunk és rögzítettük a demókat.
Ám hamarosan ez sem volt elég. A többiek is tanulni akartak, így elhatároztuk, hogy Budapestre költözünk. Attila Szapihoz járt (†Szappanos György basszusgitáros – H.I.), Tomi Martonosi György tanár úrhoz, jómagam pedig Kormos Jánoshoz, a legendás Postásba (Erkel Ferenc Zeneiskola). Éjjel-nappal próbáltunk, meg persze buliztunk, jártuk a demo-kazettáinkkal a pubokat, hogy hol lehetne koncertezni, így több-kevesebb sikerrel az első klub-koncertekig is eljutottunk. Közben a battonyai művelődési házban felvettünk egy CD-t, emlékszem, el sem akartuk hinni, hogy lesz saját lemezünk, annyira hihetetlennek tűnt. Az 1999-es Anzix című Kőkorsó Trió album egészen szép kritikákat kapott, a megyei zenészek már kezdtek jegyezni bennünket.
Ezután jött a Virga Negra, amely már szépszámú közönséget vonzott és blues körökben komoly sikereket tudhatott magáénak. Milyen élményeket őrzöl ezekről az időkről?
2000-ben megszületett Dorka lányom, aki ma már huszonegy éves. Emiatt hazaköltöztem, így viszont megalakulhatott az első blues-bandám. A szomszéd faluban, Dombegyházán lakott egy haverom, Kiss Tomi (ma: Sonny And His Wild Cows, Ed Philips & Memphis Patrol), akivel sokat beszélgettem zenéről, de sosem hallottam dobolni. Bezzeg, amikor igen! Úgy játszott, hogy leesett az állunk. Azonnal zenekart csináltunk, mert ebben az időben már sokkal jobban érdekelt a blues, mint a dzsessz. Battonyai gyermekkori barátom, Almási Ferca basszusgitárt ragadott, és a dombegyházi óvoda poros raktárában elkezdett próbálni az a zenekar, amelynek a Virga Negra nevet adtuk.
Annyira nem volt fogalmunk, hogy miket játsszunk, hogy egy egykori hanglemezboltos barátunkhoz fordultunk tanácsért, ő mutogatott nekünk bluesokat kazettákon meg bakeliten. Gyorsan összeállt a repertoár, és amikor megismerkedtünk Horváth Misi szájharmonikással, bevettük a bandába, ezzel kezdetét vette az a csodálatos, őrült öt év. Életemben nem koncerteztem annyit. Misi született menedzser volt, mindenhová bedumálta a bandát. Még menő pesti klubokba is, mint például a Fat Moe’s. Nagy sikerünk volt. Arra is emlékszem, milyen színű ing volt Fekete Jenőn, mikor először kiszúrtam a közönség között. Mágikus volt.
Pénteken elindultunk Battonyáról és vasárnap délután volt, mire hazaszédelegtünk. Közben jártunk Visegrádon, Pesten, Esztergomban meg az Isten tudja hol; aludtunk ahol tudtunk, kocsiban, földön, félkész ház emeletén, semmi nem számított, csak hogy játsszunk. Gyakran jött velünk vendég is, ebben az időben ismerkedtem meg egy Szűcs Gábor nevű sráccal, aki gyakran jött velünk a kis hétvégi turnéinkra; őrült sztorikat tudnék mesélni! De Benkő Zsolt, Fekete Jenci, Kyru és még sorolhatnám, ki mindenki jött velünk. Mindenkivel összecimbiztünk, úgy éltünk, mint a hippik, szabadok voltunk, fiatalok és minden őrültségben benne voltunk.
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2022. január 30. 06:07