A gitárock mesterei – Benkő Zsolt – 2. rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig- alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjukmeg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Benkő Zsolt nagyon korán eljegyezte magát a blues zenével. A nyolcvanas évek kérészéletű zenekarival való útkeresése meghozta a szükséges tapasztalatot, rutint, de legfőképp a zenei továbblépést. Első komoly sikerei a Sonia és a Sápadtarcúakhoz kötődnek, de szép éveket töltött ifjúkori barátjával, a Ferenczi Györggyel és a Herfli Davidsonnal, a Stuffal, a Traff-X-szel, valamint a Bluesrivers-szel. Szívesen emlékszik a már saját nevével fémjelzett Benkő Zsolt Groupra is, majd ezt követően a Petra Börnerova Bandre, kiváltképp a Garda Zsuzsával közös projektjére, amellyel a mai napig koncertezik, lemezeket rögzít. Napjainkban a Harakyru Band, a Thomastik Emlékzenekar illetve a fiával alapított Jack Don’t Come együttes ad állandó elfoglaltságot számára. A neves blues gitáros szívesen adja tovább tudományát magán- illetve csoportos kurzusokon tanítványainak, miközben markáns véleményt fogalmaz meg a hazai zenei életről és annak jövőjéről.
A rendszerváltozás előtti utolsó esztendőben jött a Kashmír, illetve a Sonia és a Sápadtarcúak. Sonia leginkább kiváló Janis Joplin interpretációjáról híresült el.
A Kashmir elnevezés körülbelül három hétig élt, miután kiderült, rajtunk kívül még négy ilyen működik az országban. Ballai Gergő ötletére választottuk a nevet, hiszen mindannyian szerettük a Zeppelint, aztán kiderül, hogy vakvágány. Robert Merle regénye nyomán aztán felvettük a Madrapur nevet. Itt Gergő dobolt és énekelt és Hegyessy Ákos basszusgitározott mellettem. Egy alkalommal a Lágymányosi Művelődési Házban a Hobo Blues Band előzenekaraként léptünk fel, ahol találkoztunk a perui származású Sonia Zambranóval. Még aznap meghallgattuk őt, majd megalakult a Sonia és a Sápadtarcúak elnevezésű formáció. Sonia egy az egyben megtanulta Janis Joplin számait, amelyeket fantasztikusan énekelt.
Nem kis feladat volt megértetni vele, hogy a Joplin lemezekhez képest mi szabadon játsszuk ezeket a dalokat, végül közös erőfeszítéseink meghozták az együttműködés gyümölcsét. Hamar népszerűek lettünk. Én rögtön az elején kikerültem a csapatból, miután bizonyos kérdésekben nem egyeztünk. Ők befutottak, lemezeket adtak ki. Aztán évek múlva megbeszéltük a nézeteltéréseket, így ezek is helyükre kerültek. Szeretés van!
A Ferenczi György és a Herfli Davidson kifejezetten neves formációnak számított. Hogy élted meg ezt az időszakot?
Nagyon erős csapat jött össze: Gyenge Lajos dobolt, Kepes Robi basszusozott, és én gitároztam Gyuri mellett, aki énekelt, hegedült, gitározott és szájharmonikázott. Akkoriban éjjeliőrként dolgoztam, mert rájöttem, hogy a professzionális zenélést nem lehet nyolc órás munka mellett csinálni, ott pedig megengedték, hogy éjszaka gyakoroljak. Később, amikor megsokszorozódott a bulik száma, már nem volt szükség „civil” munkára, így délelőttönként otthon gyakorolhattam. A mai napig ezekből az intenzív, napi hat-nyolc órás gyakorlásokból élek.
A zenekar első pár nótáját az éjjeli munkahelyemen írtuk meg. Elkezdődtek a közös próbák; addig, amíg a helyére nem kerültek a dolgok, nem játszottunk közönség előtt. Ez azért érdekes, mert a Herfli Davidson onnantól, hogy színpadra lépett, soha többé nem próbált. Az új dalokat a beállások alkalmával írtuk meg. Az ötletek a turnébuszban születtek, ez is bizonyítja micsoda összhang volt közöttünk. A blues lehetővé teszi, hogy azonos gondolkodású emberek, azonos eszköztárból dolgozva megvalósítsák elképzeléseiket.
’93- tól ’95-ig gitároztam a Herfliben, az alatt is több tagcserét megélt a banda: az időközben elhunyt Kepes Robi a Palermo Boogie Gang-et választotta, helyette Patyi Sanyi jött basszusozni, Zsemlye Sanyi pedig szaxofonozni, majd érkezett Vadász Krisztián billentyűs, aki úgyszintén nincs már közöttünk, Gyenge Lajos helyére pedig Vincze Tamás ült be dobolni.
A zenekar pályafutásának csúcsa a ’94-es Vigadóbeli, „Szimfonikusok nyomják a bluest” koncertre tehető. Meglehetősen stresszes helyzet alakult ki, hiszen egyszerre kellett figyelni a zenekarra, a szimfonikusokra, a közönségre, mindeközben a Duna tévé vette a koncertet, a Tom-Tom stúdió pedig lemezre rögzítette a bulit; mindezzel együtt csodás élményt jelentett.
A Herfli Davidson korszak után a Stuff és a Traff-X együttesek következtek. Róluk mit érdemes tudni?
Próbálkozások voltak. Gyuri mellett megszoktam, hogy van egy főnök, aki intézi a zenekar ügyes-bajos dolgait. Amikor elkezdtem járni a saját utamat, rájöttem, hogy nagyon nehéz munka ez. Az építkezés egy produkció létrehozásával kezdődött, ez volt a Stuff, amely mindössze egy évet élt. A Traff-X talán többet, ahol Strausz Peti basszusgitáros nagyon ügyesen szervezett; mindazonáltal rá kellett jönnöm, hogy nagyon nehéz munka ez.
A következő kemény leckét 1998-ban kaptam a Benkő Zsolt és a Bluesrivers formációval. Ez a csapat 2006-ig létezett három különböző felállással. Az első két évben Pflum Orsi énekelt, Kiss Attila basszusozott és Adamecz József dobolt. Aztán jött Cseh Balázs basszusgitáros, Tatai Tamás dobos és Tánczos „Steve” István (aki azóta az Ismerős Arcok zenekar oszlopos tagja) énekes felállás. 2002-től Bornemissza Ádám basszus, Kovács Norbi - dob és Steve - ének az összeállítás, amely az együtt muzsikálás mellett mellett nagyon szoros barátságot is hozott számunkra.
Ekkor azonban már érződött, hogy az emberek kevésbé kíváncsiak erre a zenére, a folyamat 2002 és 2004 között tetőzött igazán. Mi több, a közönség egyáltalán az élő zenére nem volt kíváncsi; mindenütt DJ-k nyomták a zenét gépről. Ez jelentette a Bluesrivers végét is, amellyel a legnagyobb barátságban váltunk el egymástól. Sosem mondtuk ki a válást, a zenekar elvileg ma is létezik.
Mit tudhatunk a Petra Börnerova Bandről?
Petra Börnerova cseh énekesnő, férje az a Tomás Bobrovniczky, aki egy szlovákiai magyar család sarja, dobos, és határ közeli blues rendezvényeket szervezett. Még a Bluesrivers zenekar idején kerültünk kapcsolatba, Pozsonyban intézett fellépést nekünk.
Összebarátkoztunk, majd felvetette a közös munka lehetőségét. A kétezres évek elejénél járunk, akkortájt ismerkedett meg Petrával, aki bluest énekelt. Nem volt zenekaruk, Bobek felhívott, hogy csatlakozzam hozzájuk gitárosként, valamint szükség lenne még egy basszgitárosra, és szaxofonosra is; ebből összeállhatna egy nemzetközi blues zenekar.
Petra, Bobek, Bornemissza Ádám, Tánczos Steve és jómagam egy cseh-szlovák-magyar blues zenekart alkottunk. Később, néhány turnén még Bordács Attila basszugitáron és Kosz Szilveszter billentyűn segített ki bennünket.
Köztudott, hogy a három nemzet viszonya politikailag nem éppen felhőtlen, mi viszont baráti egységben, egyetértésben zenéltünk, ami tetszett a népeknek. Annyira bejött, hogy kifejezetten e koncepció mentén eljutottunk egy csomó fesztiválra, ahol a Ten Years After, vagy Billy Cobham, Al Cooper, Phil Guy, Chris Duarte, és mások előtt játszottunk. A fesztiválszervezők is szívesen fogadtak bennünket, hiszen a formáció a zenei oldalán túl, a nálunk tapasztalható egyetértéssel, barátsággal pozitív üzenetet küldött a közönség felé. Ez a projekt 2006-ig tartott. Szerepeltünk a szlovákiai televízióban, méghozzá fő műsoridőben, élőben közvetítették a koncertünket. Mindemellett felvettünk egy koncertlemezt is. Jártunk Svájcban, Olaszországban, Lengyelországban és Belgrádban is, nagyon szép időszak volt ez.
Összeszámoltam, négy évtized alatt tizenkét-tizennégy formációban tetted le a névjegyed. Relatív, hogy ez sok, vagy kevés; saját példádat alapul véve, te miként vélekedsz a váltásokról? Mennyire árt, vagy használ egy zenésznek, ha különböző zenekarokban próbálja ki magát?
Mi már az a generáció voltunk, amelyet megérintett a projektzenélés lehetősége. Ami annyit jelent, hogy a közös gondolkodás ugyan jelen van, de egyfelől a körülmények, az élethelyzet, de legfőképp az idő hiánya nem teszi lehetővé azt a fajta közös, állandó munkát, mint – teszem azt – magam is megéltem Ferenczi Gyurival. Megcsináljuk a zenekart, megcsináljuk a közös albumot és majd kiderül, hogy hová fut ki mindez. Vagyis kipróbáljuk, hogy meddig tudunk eljutni a közös gondolkodásban, s hogy a produktumunk mennyi tartalmat foglal magában. Amikor elfogy a levegő, megváltozik a társadalmi helyzet, elfogynak a zenei ötletek, vagy épp más irányba kanyarodnak az elképzelések, akkor továbblépünk.
Ma már több zenész eleve nem állandó formációkban, közösségben gondolkodik, hanem bizonyos projektekre szerződik. Tehát nem köt „vérszerződést”. Ez a tulajdonképpeni projekt-, vagy más szóval session zenélés lényege. Ezt a fajta gondolkodást a megerősödött zeneipari irányelvek is erősítették.
Fordítsunk egyet a keréken: korábban, amíg nem léteztek projektek, zenekari tagnak lenni elhivatottság és „ügy” volt. Nem beszélve a csapathűségről. Manapság, úgy tűnik, mindenki a maga karrierjét építgeti, a zenekar csak amolyan kísérő muzsikusként szolgál a kiemelkedő – akár hangszeres, akár énekes – előadó mögött.
Ez a „baráti alapon” nyugvó rendszer már a mi időnkben, vagyis a nyolcvanas években sem létezett a professzionális körökben. Annak előtte – és itt inkább a hetvenes évekről beszélünk – az adott frontembert eltartotta a zenekara, és ha netán egy másikat választ, vagy elcsábítják, az is eltartja. Tehát két valid munkahely között választhat. Egy zenész, aki hivatásszerűen űzi ezt a foglalkozást, nem engedheti meg magának azt a „luxust”, hogy elszerződjön egy ismeretlen zenekarhoz, amellyel, kérésükre, „vérszerződést” köt. Logikus, hiszen havi három buliból lehetetlen megélni. Azóta megváltoztak a társadalmi körülmények. A „nagyokat” még a mi időnkben is eltartotta a zenekaruk, igaz, összezártak. Abba a körbe nem lehetett beférni. Nekünk, kezdőknek esélyünk sem volt, mondjuk, egy tabáni fellépésre. Maradtak a külvárosi kocsmák, ahol pizzáért és sörért játszhattál. Ettől függetlenül szeretem a zenekari lojalitást, de ez ma már nem elvárható. Gyerekként láttam, hogy a kezdők között mekkora az összetartás, közös buszban utaznak, közösen keresik a pénzt, közös cuccokat vesznek, de arra is rá kellett jönnöm, hogy mindez nem működik hosszútávon. Ettől még kialakulhattak nagy barátságok, de baráti alapon nem lehetett zenekart üzemeltetni, ez két különböző dolog. Röviden megfogalmazva: a zenekar egyenlő cég. És ez már a szocializmusban is így működött. Nyilván a tagokat anyagilag eltartó produkciókról beszélek, nem a mi kis külvárosi bandáinkról, ahol a barátság volt a fontos.
Az elmondottak alapján a Benkő Zsolt Group is projektzenekarként alakult és működött.
Abszolút. Van a főhős, és vannak a kísérő muzsikusok. Ha ebbe a zenészkollégák betársulnak egy jó szöveggel, vagy társ zeneszerzőként, egy koncert megvalósítással, vagy épp egy baráti stúdiófelvétellel, azt nagyon nagy szeretettel, barátsággal fogadom. De nem teszek rájuk olyan terhet, hogy vállalják fel, és mondjuk, turnézzák le velem a lemezanyagot. Nekik ugyanis ez messze nem kifizetődő.
Hegedűs István
.jpg)
2022. október 9. 08:59