A gitárock mesterei – Benkő Zsolt – 1. rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig- alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjukmeg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Benkő Zsolt nagyon korán eljegyezte magát a blues zenével. A nyolcvanas évek kérészéletű zenekarival való útkeresése meghozta a szükséges tapasztalatot, rutint, de legfőképp a zenei továbblépést. Első komoly sikerei a Sonia és a Sápadtarcúakhoz kötődnek, de szép éveket töltött ifjúkori barátjával, a Ferenczi Györggyel és a Herfli Davidsonnal, a Stuffal, a Traff-X-szel, valamint a Bluesrivers-szel. Szívesen emlékszik a már saját nevével fémjelzett Benkő Zsolt Groupra is, majd ezt követően a Petra Börnerova Bandre, kiváltképp a Garda Zsuzsával közös projektjére, amellyel a mai napig koncertezik, lemezeket rögzít. Napjainkban a Harakyru Band, a Thomastik Emlékzenekar illetve a fiával alapított Jack Don’t Come együttes ad állandó elfoglaltságot számára. A neves blues gitáros szívesen adja tovább tudományát magán- illetve csoportos kurzusokon tanítványainak, miközben markáns véleményt fogalmaz meg a hazai zenei életről és annak jövőjéről.
Életpályádat összegző forrásanyagban kifejezetten a blues gitáros megjelölés szerepel. Miért pont ez a stílus fogott meg?
Úgy gondolom, szerencsés egymásra találás következményeként. Már gyerekkoromban erős vonzalmat éreztem a zene iránt, egészen kis korom óta tűzbe hozott. Persze, a tíz év alatti gyerekek általában mindenfélére moccannak. A hetvenes évek második felében voltam tízéves, amikor a rádió, a magnetofon és a lemezjátszó számított zeneforrásnak. Az osztálytársaim közül három fiúnak a bátyjai már bandáztak, mi meg követtük őket. Később, úgy tizenkét-tizenhárom éves korra tehetők az első korty borok, az első slukk cigaretták. Ezek a srácok rendszeresen hozták a térre a magnójukat, amelyeken mutogatták az akkor futó rock dalokat: az AC/DC, a Led Zeppelin, a Deep Purple aktuális nótáit. De már ott voltak Jimi Hendrix, Muddy Waters, Rory Gallagher felvételei is, amelyek kapcsán kezdtem érezni, hogy ez a zene mennyire különbözik azoktól, amelyeket a rádióban hallhattunk. Mindközül leginkább Jimi Hendrix csúcsosodott ki, olyan extázist teremtett egy ócska magnószalagon keresztül is, hogy azonnal megfogott. Lehet, hogy véletlen találkozás volt, de ma azt mondom, előbb-utóbb bekövetkezett volna.
Hendrixen kívül kit, kiket tekintettél példaképednek?
Nagyon odavoltam Jimmy Page játékáért, mert helyenként ő is pontatlan volt, mint én. Nagyon tetszett, hogy ezt fel is vállalta, de játékával komoly energiákat mozgatott meg, amit magam is próbáltam megtenni. Tudatosan kezdtem keresni a Rádió és Televízió újságban azokat a programokat, ahol a blues, rock műfaj hallható. Nemes Nagy Péternek és Göczey Zsuzsának A blues kedvelőinek címmel sugárzott műsorát, vagy a Lemezbörze helyett adást már rendszeresesen hallgattam és magnóra vettem. Itt hallottam először Robin Trower, Frank Marino, Johnny Winter valamint számos nagyszerű gitáros felvételeit. A magnóra rögzített zenéket hallgatva eldőlt, hogy ki mennyire állt hozzám közel; Albert Kingnél feltűnt, hogy milyen kevés hanggal és figurával játszik, mégis tökéletesen magával ragad. Egyfajta esszenciális lényeget fogalmazott meg, amely komoly hatást gyakorolt rám, próbáltam úgy játszani, mint ő. Megtanultam, hogy a bluesban a feeling a lényeg, és nem a hangok vagy figurák sokasága.
Nagyon szeretem Eric Claptont, s talán nála merült fel először bennem a kérdés, ő vajon kit hallgathatott? Ugyanis érződött a játékán az elődök hatása, amelyet amolyan Clapton-osan adott elő. Az angol blues hullámból a kedvencemként említhetném Alexis Cornert, vagy John Mayallt, érdekes módon tőlük kiindulva kezdtem visszafejteni az amerikait. Akkor került képbe John Lee Hooker, B.B. King, Albert Collins, Muddy Waters és sokan mások, majd később az akusztikus vonal, ahol megérkeztem Robert Johnsonhoz vagy Blind Lemon Jeffersonhoz, Big Bill Broonzyhoz, Big Joe Williamshoz; és ez a névsor is még hosszan lenne sorolható.
Édesapád, Benkő Imre neves fotóművész, többek között Radics Bélát is fényképezte. Azon túl, hogy zenészeket kapott lencsevégre, volt-e közelebbi kapcsolata a műfajjal? Itt arra célzok, hogy örököltél-e valamennyi zenei vénát.
Ha konkrét zenei vonalat nem is örököltem, de tőle tanultam meg azt, hogy az egész életet fel lehet tenni egy lapra. Ő a fotózásra tette fel, engem, mint kisgyereket pedig rávezetett arra, hogy keressem meg a saját utamat. Hozzá hasonlóan én is fotós szerettem volna lenni, tetszett a szakma sokszínűsége, változatossága, hiszen ő a Ferihegyen landolt küldöttségtől Chuck Berryig, a sporttól a politikán át a művészetekig mindent és mindenkit fotózott az MTI-nél (Magyar Távirati Iroda – H.I.). Ha nem is volt zenész, amikor gitárt fogtam a kezembe, a fotóművészeten keresztül példát mutatott nekem arról, ha csinálsz valamit, azt csakis teljes szívvel és lélekkel csináld.
A Radics Béla RB. Emléktársaság megkeresésére kértem tőle, hogy keresse meg azt a fotót, amelyet korábban Radics Béláról készített. Pontos és tematikus rendszerezésének, nyilvántartásának köszönhetően három perc alatt hozta a kért fényképet, amelyet ajándékképpen a társaság rendelkezésére bocsátott. Azzal a kéréssel, hogy a felhasználáskor minden esetben legyen megjelölve a neve szerzőként. Sokat nem tudott mondani Béláról – hiszen nagyon koncentrált a saját munkájára –, arról viszont igen, hogy bárhol is lépett fel, a közönség hihetetlen szeretettel és ovációval fogadta.
Az a bizonyos fotó is koncert közben, talán Csepelen készült. Életkorom miatt élőben sajnos nem hallhattam Radicsot, de az idősebb zenészek (Tátrai Tibusz, Póka Egon, Döme Dezső, Mogyorósi Laci, Török Ádám (és abból a generációból még sokan) meséltek róla. Az esztergomi Tűzkerék zenekarral való jó viszonyomnak köszönhetően pedig meghallgattam a korabeli koncertfelvételeket, de a hivatalos kislemezek is arról tanúskodnak, hogy nem érdemtelenül lett az, aki. Kivételes egyéniség, sziporkázó tehetség volt. Igazi vintage gitáros, aki zseniálisan játszotta a Creameket, vagy a Hendrixeket. A saját dalainak zenei szerkezete meglehetősen egyszerű, de tartalmában és előadásmódjában erős hatást értek el. Radics Béla munkásságát, művészetét abban az adott társadalmi közegben, atmoszférában szabad vizsgálni.
Balkezes létedre jobbkezes tartással tanultál meg gitározni. Milyen nehézségekkel kellett megküzdened, és miért nem használtál eleve fordított húrozású balkezes hangszert?
Az információhiányos nyolcvanas évek elejéről beszélünk, amikor még senki nem foglalkozott a blues zenével, s a környezetemben senkitől sem számíthattam segítségre. A másik kézre való váltást egyszer meg lehet csinálni, gyakorlás kérdése, az agyunk egy idő után átáll. A visszaszokás már nehezebb: amikor évekkel később megtudtam, hogy a hangszert csupán balkezesre kellett volna áthúroznom, kipróbáltam azt a lehetőséget is. Ám az agyam már nem engedte a visszaállást. Hogy három éves koromtól csupán az egyik fülemre hallok, ezt megint csak nem sorolom az előnyeim közé, de a gitározás vágya minden akadályon keresztül vitt. Ez talán példa lehet másoknak is …
Végül miként oldottad meg a problémát?
Nehezen, de átszoktam. Az első öt-hat év borzalmas volt, semmilyen eredményt nem tudtam felmutatni. Saját édesanyám, aki mindezt végigélte, egy lyukas garast nem adott volna a gitártudományomért, de minden segítséget megkaptam a szüleimtől. Így aztán ha lassan is, de mutatkoztak eredmények.
Nézzük a zenei tanulmányokat! Autodidakta módon tanultad a hangszerkezelést, vagy valamilyen iskolai, tanári segédlettel?
Alapvetően autodidakta vagyok. Hiszen azt a fajta zenei látás-, vagy gondolkodásmódot, amellyel nekiállok zenét komponálni, vagy feldolgozást készíteni, magam alakítottam ki. Két évig jártam a pesterzsébeti Csili Művelődési Központba egy gitártanárhoz és külön szolfézsra. Lázadó típus lévén hamar rájöttem, hogy az ortodox, magoláson alapuló oktatás nem nekem való, sőt egy idő után szinte kirekesztő volt. Úgy éreztem magam, mint akit meghívnak egy várba, de nem engedik le a kaput. Hiányzott az értő magyarázat, az elmélet és a gyakorlat összekapcsolása. Amikor tanítok, igyekszem ezt a kapcsolatot megteremteni a tanulni vágyóknál. Az az oktatás egyfajta elitista látásmód, ami sajnos a mai napig tetten érhető a zenében.
Végül tapasztalt, jó szándékú zenészek segítettek, s adtak hasznos tanácsokat; ilyen volt Bencsik Samu, aki egyengette az utam, vagy Mogyorósi Laci, aki épp akkor tért haza Amerikából. De sokat köszönhetek Póka Egonnak is a maga kimondatlan szeretetével, továbbá Tibusznak, aki nem mondott nekem különleges dolgokat, de megengedte, hogy sündörögjek körülötte, vagy Tóth János Rudolfnak az összegzéseiért. Nem szeretnék megfeledkezni Sárközi Paliról sem, akitől úgyszintén sokat tanultam. Az ő hatásuknak, de sok tananyag utólagos elsajátításának köszönhetően is mára felépítettem magamnak egy olyan zenei rendszert, amely bármilyen szakmai helyzetben segít eligazodni.
És a zeneelmélet?
Amikor elérsz bizonyos szintet a gyakorlatban, azt meg kell támasztani elmélettel ahhoz, hogy újabb gyakorlat legyen belőle és tovább haladj. Akadnak, akik félnek ettől a lépéstől, és inkább az aktuális tudásanyagukat igyekeznek működtetni. Csakhogy ez nem visz előre. Engem mindig hajtott a tudásszomj és az új megismerése. Ebben segít a zeneelmélet. Sokat foglalkozom a dzsesszel, a dzsessz zeneelméletével, de ettől még sohasem leszek dzsesszzenész. Blues gitáros vagyok, aki sokféle zenét hallgat, elemez, majd beépíti a számára hasznos elemeket a zenéjébe.
A lényeg, hogy megérint-e az a bizonyos muzsika, vagy sem. A zeneelmélet segít a zene feldolgozásában, amely egyébként nem más, mint egyfajta kollektív tudás, a tapasztalatok rétegei elrendezve.
Első zenekarodat Ferenczi Györggyel alapítottad 1981-ben. Már akkor kialakult a barátságotok? Látszott nem mindennapi tehetsége?
Igen, a zenei elképzeléseink a rendelkezésünkre álló minimális eszköztár ellenére is egyeztek Gyurival, az első pillanattól kezdve erős kötődés alakult ki közöttünk. Közel laktunk egymáshoz, gyakran találkoztunk, zenéltünk együtt. Akkor még nem látszódott, hogy később ekkora ívet fog húzni. Mindketten éreztük, hogy a zenét illetően borzasztóan elszántak vagyunk, ám ezt nem támasztották alá sem a körülmények, sem a teljesítményünk.
Pályafutásod kezdetekor számtalan formációban zenéltél. Mi a tanulsága a nyolcvanas évek zenei világának, mennyire futott akkoriban ez a fajta muzsika?
A maga underground közegében azt kell mondjam, ütős muzsika volt. Az a fajta siker azonban jelentősen különbözött a mai értelemben vett celeb-sikerektől. ’89 és ’95 közötti időszakban a hazai blues, rhythm and blues, progresszív rock kitört az addigi „földalatti” kategóriából, elsöprő ereje volt. Visszakanyarodva a nyolcvanas évekhez, a zene kitöltötte az életünket. Nekünk, zenészeknek csakúgy, mint a közönségünknek. Nem mozgattunk meg tömegeket, azok jártak a bulijainkra, akik erre fogékonyak voltak. Eléggé nagy életkori szórással, hiszen a mi tizen-huszonéves korosztályunktól kezdve a közönség soraiban ott voltak a hozzánk képest idősebb, őszülő, szakállas hippi arcok is. A bluest nem csupán mint zenei stílust kell vizsgálni, de figyelembe kell venni társadalmi összefüggéseit illetve társadalmi hatásait is. Ez a magyarázata annak, hogy a nyolcvanas években a bluest miért sorolták az underground kategóriába, majd a rendszerváltozást követően miért került a fősodorba.
Még egy kicsit a nyolcvanas éveknél időzve: mi jelentette a kapcsolódási pontot tini korod szinte évente változó zenekarai között? Kijelenthető, hogy a blues volt a közös nevező?
Igen, a haverság és közös zeni érdeklődés. Muszáj volt kompromisszumokat kötni, de Ferenczi Gyurival, a Palermo Boogie Ganggel, az S-Modellel azonos hullámhosszon voltunk. Voltak olyan zenekarok, akik szerették a bluest, de kissé funkysabb formában játszották, vagy épp a szövegeket vették kissé alteresebbre. Több olyan csapatban is jelen voltam, ahol működhetett a blues. Például az S-Modellben, ahol nem voltam ugyan tag, de Pribil Gyuri idejében velük játszottam egy darabig. Vele a jó barátság mellett egyfajta szellemi-testvéri viszony is kialakult. Nem mindenben értettünk egyet, ám ahogy a Rory Gallaghereket, vagy a Chuck Berryket játszotta, abban tökéletesen egyezett az ízlésünk.
Hegedűs István
2022. szeptember 26. 10:04