A gitárock mesterei – Baranski László - 3. rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Az 1950-es születésű Baranski László már az általános iskola első osztályában elkötelezte magát a zenével. Noha ifjúkori kedvencei között a klasszikus rock is helyet kapott, mégis a könnyebb, dallamosabb, slágeres zene felé vette az irányt. A hegedűt letéve, a hatvanas években „kötelező” amatőr beatzenekarosdin túljutva a már jóval ismertebb Volánban, majd hét éven keresztül a még népszerűbb Gemini együttesben szólaltatta meg a hathúrost, s mindmáig – immár negyvenkét esztendeje! – az Apostol együttes megbecsült muzsikusa. A nyolcvanas évek legelejétől a Rockszínházban, s azóta is különböző zenés színpadi darabokban látja el a kísérő-, illetve szólógitáros szerepét. Megfogalmazása szerint kétféle zene létezik: jó és rossz.
A nyolcvanas évek elejére a zenekar neve összeforrt a Rock Színházzal. Milyen folyamat eredményeként?
Várkonyi Matyival, akivel jó viszonyban voltunk, éppen akkor alakította meg a Rock Színházat. 1980-ban, csaknem négy hónap elteltével éppen akkor tértünk haza az Emirátusokból, ő pedig nekünk szegezte a kérdést, nincs-e kedvünk az új, zenés teátrum házi zenekara lenni? Persze vonósokkal kiegészítve, hogy a szimfonikus hangzás tökéletesebb legyen. Akkoriban nem volt még annyira feszített a tempó, ráértünk, elvállaltuk. Ekkor Németh Zoli billentyűs, Meződi Józsi (Fater) énekes, Veszelinov Andris dobos, Pete László pozaunos, Szaniszló Lajos trombitás és én alkottuk a bandát. Józsi eleinte színházi szerepeket is kapott, aztán kiszállt ebből, közben dobos csere történt: Andrist Szabó Feri váltotta, ő a mai napig velünk van. Szaniszló Lajos fúvós helyett 2018-ban lépett be Muck Feri kiváló szaxofonos, de időnként velünk játszik a Korál basszusgitárosa, Fekete „Samu” Tibor is.
A Rock Színházat az utolsó napig végigcsináltuk. Sok szép emlék fűződik ehhez az időszakhoz: jöttek a külföldi turnék, az Evitával például bejártuk egész Európát. Magyarországon ugyan megszűnt, de egy német ügynökséggel kötött szerződés értelmében még sok évig utaztunk a Rockszínház különböző produkcióival.
Mit tudsz a megszűnés okáról?
Igazából annyit, hogy elvették a sátrat, az épületet, beolvadtunk az Operett Színházba, társulatunk egy része pedig be is tagozódott oda; végül is a két teátrum fuzionált. Itt meg kell említsem szegény Miklós Tibit, aki már nincs közöttünk, és aki íróként, fordítóként, rendezőként a Rock Színház egyik alapítója volt, rengeteget tett a műfajért.
Amikor az Apostol elvállalta a felkérést az új zenés színház állandó zenekari posztjára, szerencsére nem adtuk fel önálló elképzeléseinket. Igaz, jóval kevesebb fellépés mellett, de mint együttes, tovább működtünk.
Belföldön és külföldön egyaránt sokfelé megfordultál. Melyik szereplésedet, élményedet elevenítenéd fel szívesen?
Egy ügynökség közvetítésével 1995-ben Elek István szaxofonossal és Fekete Samu basszusgitárossal meghívást kaptunk Ausztriába, Linzbe, vendégszereplésre. A telexen jött értesítés szerint egy Gleyar Genya (?) nevű előadót kellett kísérni. Fogalmunk sem volt, kicsoda ő valójában. Amikor megérkeztünk, kiderült, hogy Gloria Gaynorról, a világhírű énekesnőről van szó, akinek a kísérőzenekarához kellett csatlakoznunk. Óriási koncert volt, tízezres tömeg előtt léptünk fel.
Térjünk át beszélgetésünk szakmai részére. Milyen gitárokat, alapokat és kiegészítőket használsz?
Kezdődött a Szegedi Ládagyár „remek” termékével, ez volt az első gitárom. Aztán jöttek sorban: EKO, Höfner Galaxie, Höfner Verythin, Fender Telecaster, Yamaha, Fender Stratocaster, majd különböző Ibanezek. De használtam Gibson SG-t is, aztán alumínium nyakú Kramert, majd következtek az új Ibanez sorozatok.
Amikor bejött a digitális Line 6, természetesen azt is beszereztem, ezzel a mai napig dolgozom színházban. Előnye, hogy gyorsan lehet váltani akusztikusról elektromos hangzásra és vissza. Volt, illetve van egy Yamaha Pacifica-m, egy Godin-om, egy 1989-es James Taylor-om, valamint egy Paul Reed Smith-em (PRS). A felsoroltaknak mintegy felét megtartottam, azokat, amelyektől nem sikerült megszabadulni. Eleinte, ha új gitárt akartál, a pénzügyi helyzeted okán el kellett adnod a régit, ma már nem lenne muszáj, de hát sajnálja az ember…
Hogy mikor, melyiket használom, azt a feladat határozza meg. Mással megyek az Apostol koncertekre, más típussal a színházba, de ez utóbbi is a darab zenei hangulatától függ. Viszont kettőnél többet soha nem viszek magammal.
A pedálsor helyett multieffekttel dolgozom, miután azt be lehet programozni. Világéletemben Marshallt használtam, a nagyobb bulikon most az szól. Különben kisméretű Roland kombóval erősítek, legfőbb szempont, hogy az befér a kocsiba.
Mi a véleményed a mai modern gitározás technikáról és zenéről?
Nyilván a régi iskola szerint gitározom, de szeretem a Steve Vai, vagy Joe Satriani-féle hangzást, technikákat is.
Ami a vintage gitárokat illeti, erős túlzásnak tartom, hogy egyes zenészek vagyonokat fizetnek értük. A mai modern hangszerek a technika rohamos fejlődése következtében képesek visszaadni ugyanazt a hangzásvilágot, csak épp nem kerülnek annyiba. Biztos, hogy más a feelingje, más érzés kézbe venni mondjuk, egy 1965-ös Stratocastert, de végül is nem ez számít: hanem az, hogy ki játszik rajta… Ezek a drága vintage hangszerek, vagy alapok csupán befektetésnek jók, hiszen nem hozzák vissza bekerülésük költségeit.
Több nemzedék is felnőtt mióta a szakmában vagyok, ezalatt óriásit fejlődött a gitározás technikája. Az úgynevezett „szobagitárosok”, akik egyébként soha semmit nem értek el az életben, olyan videót tesznek föl az internetre magukról, amelyen akár fölgyorsítva, akár nem, „tűvé teszik” a fogólapot; ennek nincs sok értelme. Az ilyenekből hatszáz-millió van a világon. De Jimmy Page-ből, vagy Richie Balckmore-ból csak egy. Más volt akkoriban kitalálni és lejátszani egy riffet vagy gitártémát, mint ma hangról-hangra leszedni a YouTube-ról. A kettő nem ugyanaz – legalábbis nekem.
Az Apostol mellett mivel foglalkozol napjainkban?
Elsősorban a Madách Színházban, mint gitáros dolgozom. Többek között olyan darabokban hallhatnak, mint a Mamma Mia, a Superstars, a Cats, vagy a Mary Poppins. Emellett még ott az Operett Színház, amelynek összes musicaljében gitározom, továbbá megtalálható vagyok a Győri Színház és a Kolibri Színház zenekari árkában is. Ezek ki is töltik az összes szabadidőmet.
Szeretnél-e valamit még megvalósítani a szakmában, a színpadon?
Nincs különösebb vágyam. Szeretnék minél tovább gitározni és bennmaradni a szakmában. De még ezt sem feltétlenül. Szeretem, amit csinálok.
Hegedűs István
2022. január 16. 08:47