A gitárock mesterei – Baranski László – 2. rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Az 1950-es születésű Baranski László már az általános iskola első osztályában elkötelezte magát a zenével. Noha ifjúkori kedvencei között a klasszikus rock is helyet kapott, mégis a könnyebb, dallamosabb, slágeres zene felé vette az irányt. A hegedűt letéve, a hatvanas években „kötelező” amatőr beatzenekarosdin túljutva a már jóval ismertebb Volánban, majd hét éven keresztül a még népszerűbb Gemini együttesben szólaltatta meg a hathúrost, s mindmáig – immár negyvenkét esztendeje! – az Apostol együttes megbecsült muzsikusa. A nyolcvanas évek legelejétől a Rockszínházban, s azóta is különböző zenés színpadi darabokban látja el a kísérő-, illetve szólógitáros szerepét. Megfogalmazása szerint kétféle zene létezik: jó és rossz.
Hogyan kerültél a Geminibe?
Várszegi Gábor, a Gemini basszusgitáros-vezetője szólt, nincs-e kedvem átigazolni hozzájuk. Volt kedvem. Rusznák Ivánt váltottam, aki aztán a későbbi M7-es együttesben lett ismert muzsikus. Mityó és az én távozásommal a Volán együttes gyakorlatilag megszűnt. Utánunk alakult ugyan egy Volán Rt. elnevezésű formáció Sáfár Öcsivel, Szánti Jutkával, Szigeti Edittel, de az nem volt jogfolytonos a mi korábbi zenekarunkkal.
A Geminit egyáltalán nem bántam meg, tulajdonképpen akkor indult be a zenekar szekere. No, nem miattam, hanem egyébként. Olyan kiváló gitárosok után kerültem be, mint a későbbi hungariás Kékes Zoli, vagy a már említett Rusznák Iván. Azokat a zenéket, amelyek akkor futottak, ki így, ki úgy, de mindenki el tudta játszani; nem jelentettek kihívást. Arra emlékszem, hogy a zenekarba kerülésemkor lett ismert Santana és vele a Samba Pa Ti című nótájuk, amelyet másokkal együtt mi is felkaptunk. Sok számot játszottunk attól a bandától.
Azokban az időkben, azokkal a kezdetleges cuccokkal, például Höfner gitárral, amúgy sem voltunk képesek csodákra. Ezzel együtt a gitárosnak illett, sőt kötelező volt tudni bizonyos dolgokat.
A sokat emlegetett, úgynevezett koppintós korszakot követően – vagy mellett – mikor kezdtetek saját dalokat írni?
Érkezésem után nagyjából fél évvel. Összejöttünk Victor Mátéval, aki akkoriban a rádió munkatársa volt és sokat segített nekünk. Egymás után „gyártottuk” a felvételeket, a saját nótákon kívül a kísérethez, az énekesek nagylemezeihez játszottuk fel a zenei alapokat. Mindemellett országszerte rengeteget koncerteztünk. Vasárnaponként a Taurus Gumigyár klubjában léptünk fel, azon túl, a hét minden napján valamely nagyvárosban.
Talán nektek volt a legtöbb klubotok az országban. Minek köszönhetitek ez a frenetikus sikert?
Egyértelműen a menedzserünknek, aki nagyon értett a szervezéshez. Várszegi Gáborról, a zenekar alapító basszusgitárosáról, vezetőjéről, motorjáról van szó. Sok év távlatából is úgy látom, nagyon jól és nagyon okosan csinált mindent.
A Gemini az elsők között szövetkezett a zenés színházzal. Először a Vígszínházban az LGT-t váltotta a Képzelt riportban, majd a Fekete tó balladája következett, és a Holnaptól nem szeretlek című zenés rádiójáték.
A Fekete tó balladája rockoperát Koncz Zsuzsa és Orszáczky Jackie főszereplésével a rádióban vettük fel 1973-ban, amelyet le is adtak. Ezt Bágya András és Huszár Erika írta. Victor Máté darabját a Villon és a többieket a József Attila Színház tartotta műsoron, amely komplett musical volt, ezt mi kísértük. Csakúgy, mint ’75-ben a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicalt, amely a Presser-Adamis szerzőpáros munkája. A Loksi a lekötött koncertjei miatt nem tudta vállalni a színházi munkát, minket kértek fel helyettesítésre. Itt jöttem össze Barta Tamással, aki a kedvenc gitárosom és példaképem. Gyakran fordultam meg az Izabella utcai lakásukban, sőt hangszert is vettem tőle.
Victor Máté és Huszár Erika írta a Holnaptól nem szeretlek című zenés rádiójátékot is, ennek főszereplője Kovács Kati, de énekel benne a Gemini másik, régebbi billentyűse, Markó András is. Mindazonáltal az összefüggő zenés darabok egyike sem rólunk szól, csupán azok kíséretét adtuk.
Tulajdonképpen itt csöppentem bele a zenés színházba. A Popfesztivál…-t a Geminivel, a másik Presser- musicalt, a Harmincéves vagyok címűt pedig már az Apostollal kísértem a Vígszínházban, 1980-tól a zenekarozás mellett pedig elindult a zenés színházi pályafutásom…
Erre még visszatérnénk, egy kicsit azonban maradjunk a Gemininél. Dalszerzőként nem próbáltad ki magad?
A Geminiben még nem írtam önálló dalokat, azokat általában közösen csináltuk, előfordult, hogy egyik-másik nem valamely szerző, hanem az egész zenekar neve alatt jelent meg. Később az Apostol lemezeire írtam néhány számot, de általánosságban nem jellemző, hogy dalszerző lennék.
Akkor jöjjön az Apostol: Miért láttad szükségesnek a váltást?
A Geminivel túl sokat hakniztunk, kiégtünk, elfáradtunk. ’79-re már erősen mutatkoztak rajtunk a kifulladás jelei. Ennek következtében szinte mindenki otthagyta a zenekert, a régi tagok közül egyedül Markó Andris maradt, de az már egy másik történet.
Németh Zoliék felkínálták az Apostol zenekari tagságot, én pedig elfogadtam. Ez nagyobb kihívást, nagyobb perspektívát jelentett, mint egész estén keresztül világslágereket játszani. Az Apostollal nagy turnékat csináltunk, amelyekben benne volt a „szokásos” Szovjetunióbeli koncertsorozat, de belépésem után nem sokkal eljutottunk az Egyesült Arab Emirátusokba is. Háromszor jártunk Amerikában a magyarlakta területeken, az ottani magyarság meghívására. Óriási élményt jelentett mindnyájunknak, fantasztikus utazás volt. Szinte az egész Államokat bejártuk, Floridából New Yorkba autóztunk az egész felszerelést magunk után húzva. Az ottani igényekhez igazodva amolyan „best of” műsorral mentünk, csakis a nagy slágerek kerültek terítékre.
Idén nyáron sokfelé jártunk, országhatáron belül szinte mindenhová eljutottunk. De határainkon túl Erdélybe is, ahová, ha csak tehetjük, visszatérünk. De ugyanúgy jártunk Szlovákiában, Felvidéken is.
1980-ban az Apostol második nagylemezén, majd onnantól a többin is – ha jól utána számolok, összesen tizenkét albumon – én gitározom. Az említett második LP százezres eladási példányszámával aranylemez lett, a lemezeladások visszaigazolták a zenekar sikereit. És, ha már siker – méghozzá zajos –, fontos, hogy idén október 24-én tartottuk meg a COVID-járvány miatt többször elhalasztott Apostol 50 jubileumi nagykoncertet a Papp László Budapest Sportarénában.
Mennyire elégített ki zeneileg az Apostol, illetve mennyire álltál közel a zenei világához?
Az Apostollal a slágerlistától kezdve a saját dalokig mindent játszottunk. A fúvósok lehetőséget adtak a zenei tér tágítására, előkerülhettek az igényesebb dolgok is. A kezdeti irányultságom, a rock és az azzal járó fiatalkori gitárhősködés immár a múlté lett. Hol voltak akkorra már az egykori kedvencek, Hendrix, vagy a Deep Purple? Aztán rájöttem, semmi értelme a kategorizálásnak: két zene létezik, jó és rossz.
Hegedűs István
2022. január 3. 07:45