MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

A DEKADENCIA ÉVTIZEDE: A HAJMETÁL KORA - 1. RÉSZ

1983. május 29-én, a kaliforniai San Bernardinóban új korszak kezdődött: ezen a napon tartották az azévi US Festival metálnapját, amelynek keretében több mint 300 ezer néző élvezte végig a főzenekarként 1,5 millió dollárt kasszírozó Van Halent, a Scorpionsot, a Triumphot, a Judas Priestet, Ozzy Osbourne-t, a Mötley Crüe-t és a Quiet Riotot. A rendezvénnyel szimbolikusan megkezdődött a hard rock aranykora az Egyesült Államokban: a következő években a feltúrt haj, a szolid smink, a lehetetlenül szűk sztreccsnadrágok uralták az MTV képernyőjét, a rádiók hullámhosszát és a magazinok hasábjait. Amikor pedig az évtized második felében a Bon Jovi Slippery When Wet és a Europe The Final Countdown lemezei, majd a Guns N’ Roses Appetite For Destructionje minden határt áttörtek a műfaj körül, a maga idejében glamként, sleaze-ként, dallamos hard rockként, pop metalként, de utólag gyűjtőnéven leginkább csak hajmetálként emlegetett irányzat szinte egyeduralkodóvá vált. Kétrészes összeállításunkban ennek az érának állítunk emléket a korszak legmeghatározóbb lemezeinek sorra vételével - természetesen a teljesség igénye nélkül.

DEF LEPPARD
PYROMANIA (1983)

A brit Def Leppard nem lehetett próféta a saját hazájában, így nyugatra emelték tekintetüket, és egy munkamániás producerzsenivel karöltve elkészítették a '80-as évek hard rock lemezeinek prototípusát. A sheffieldi zenekar harmadik albuma, az 1983 januárjában kiadott Pyromania alapvetően formálta át a műfaj arculatát, és – főleg az Egyesült Államokban – gyakorlatilag minden más albumnál többet tett annak érdekében a maga idejében, hogy a stílus a legszélesebb közönségrétegekhez is eljusson. A Robert John “Mutt” Lange bábáskodása mellett elkészített Pyromania produkciós szempontból is úttörő lemeznek számított: modernebb, korszerűbb technikai megoldásokkal dolgoztak a maratoni hosszúságúra nyúlt felvételek során, mint gyakorlatilag bárki akkoriban, a végeredmény pedig önmagáért beszélt. Brit származása dacára a Def Leppard “amerikaibb” módon szólt a legtöbb amerikai zenekarnál, zenéjükben azonban minden popos slágeresség ellenére is ott kísértett a jellegzetesen fanyar angol humor és az európai intelligencia: mindez a hi-tech hangszereléssel és az iskolateremtő vokálmunkával (egyes információk szerint Lange a Rock Of Ages refrénjében több mint kétszáz sávot pakolt egymásra a kellő hatás elérése érdekében…) olyan végeredményt hozott, ami elől elugrani sem lehetett, kivédhetetlen lokomotívként gázolt át mindazokon, akik fogékonyak voltak rá. Márpedig elég sokan azok voltak: a Pyromania a Photograph és a Rock Of Ages sikere nyomán napjainkig csak az Államokban több mint 10 millió példányban kelt el, a Def Leppard pedig a turné végére, mindössze néhány hónap leforgása alatt stadionbandává vált a tengerentúlon.

HANOI ROCKS
BACK TO MYSTERY CITY (1983)

A Finnországból elszármazott kultzenekar, akik minden tekintetben megelőzték a korukat, és sokak szerint akár az éra egyik csúcsragadozójává válhattak volna - ha nem következik be az a bizonyos tragikus autóbaleset 1984 decemberében, amikor is a Mötley Crüe frontembere részegen vezetve karambolozott és végzett Nicholas “Razzle” Dangley dobossal. A Hanoi Rocks a tragédiát követően leállt, így aztán megmaradtak kultikus zenekarnak, hatásuk azonban már ezekben az években is maradéktalanul kitapintható volt, a leglátványosabban talán a Guns N’ Rosesnál, hiszen W. Axl Rose rengeteget tanult el Michael Monroe-tól, és Slash cilinderének is Andy McCoy kalapja jelentette a közvetlen előképét. A zenekar lemezei közül talán a negyedik, a Back To Mystery City volt a legsikerültebb: a Hanoi Rocks a lazább, glames-punkos, de egyszersmind nyers és direkt vonal felől közelített, és ugyan az album a szó klasszikus értelmében véve nem tekinthető slágergyűjteménynek, színvonala egységesen magas. Tényleg borzasztó, hogy sosem derülhetett ki, merre vitt volna az útjuk…

KISS
LICK IT UP (1983)

Amikor a régi nagyok is beállnak a sorba - vagy megújítják önmagukat a korszellemnek megfelelően, mindenki döntse el maga. A KISS a ‘70-es évek egyik legnagyobb amerikai rockbandájaként maga is rengeteget tett annak érdekében, hogy a később hajmetálként emlegetett stílus megszülessen, az évtized végére azonban sok lett belőlük. Emellett a zenekar belső egysége is megbomlott, ami néhány bizarr kísérletekkel teli, rossz fogadtatású lemezt követően kis híján a halálba küldte őket. A zenekar az 1982-es Creatures Of The Night albummal talált vissza a helyes csapásvonalra, ez azonban még nem aratott sikert: a megújuláshoz az is kellett, hogy lemossák védjegyszerű sminkjüket, és demonstrálják, hogy ez a KISS már nem az a KISS. A kockázatos húzás maximálisan bejött, ehhez azonban szükség volt a Lick It Up albumra is, amellyel Paul Stanley és Gene Simmons, illetve két újabb keletű társuk, Eric Carr és Vinnie Vincent megérkezett a ‘80-as évekbe, az MTV-korszakba. Az album zenében és imázsban egyaránt tökéletesen mondta fel az aktuális leckét, és ha a stadionokba nem is költöztek vissza vele, hamarosan azon kapták magukat, hogy az arénák azért ismét megbízhatóan megtelnek a koncertjeiken.

MÖTLEY CRÜE
SHOUT AT THE DEVIL (1983)

Sokan nem képesek elkerülni a “második album szindrómát”, amikor a folytatás gyengébbre sikerül, mint a debüt, Nikki Sixx-ék esetében azonban szó sem volt ilyesmiről. A Shout At The Devil egy elképesztő bizonyítási vágytól fűtött Mötley Crüe-t mutatott, a bennük munkálkodó sikeréhség pedig egy tökéletesen koherens anyag képében öltött testet. A mindössze 33 perces album tömény Mötley-esszencia lett, és mint ilyen, teljesen megérdemelten hozta meg az áhított áttörést a Los Angeles-i rockereknek. A kvartett szinte minden szinten ugrásszerű fejlődést mutatott az első lemezhez képest, hiszen összehasonlíthatatlanul profibb dalokkal álltak elő, a hangszeres teljesítményen is rengeteget csiszoltak, ráadásul egyfajta zavaros és első pillanattól kezdve komolytalan sátánista imázst is hozzárendeltek, ami tökéletes PR-fogásnak bizonyult. Az üresjáratoktól mentes Shout At The Devil azonban látvány nélkül is megállt volna a maga lábán, lévén minimum 2-3 örökbecsű sikerdalt (a címadó téma, Looks That Kill és Too Young To Fall In Love) és számos kultikus favoritot (Red Hot, Knock’Em Dead Kid, Ten Seconds To Love és a kiváló Beatles-feldolgozás Helter Skelter) adott a világnak, ezt a minőséget pedig a nagyközönség sem tudta figyelmen kívül hagyni: csak az Egyesült Államokban több mint 4 millió példányt adtak el belőle a Billboard 200-as listán pedig a 14. helyig jutott, ami azt jelentette, hogy a csapat mindössze két év alatt a rocksztárok ligájába katapultálta magát és nem mellékesen szélesre tárta a kapukat az utánuk érkezőknek.

NIGHT RANGER
MIDNIGHT MADNESS (1983)

A San Franciscóban alakult Night Ranger teljesen más szemlélettől övezve alakította kis sajátos zenei világát, mint a Los Angeles-i kortársak: lévén más kultúrközegből jöttek, jellemző volt rájuk az előző évtized végének Journey által meghatározott west coast-ízű aránarockja, amiből egyenesen következett, hogy szívesen közelítettek a hard rockhoz a lágyabb, AOR-osabb vége felől. Emellett a felállásuk sem volt hétköznapi, ugyanis az énekesi teendőket a ritmusszekciót alkotó Jack Blades basszer és Kelly Keagy dobos látták el közösen, és akkor még a Montrose-ból érkezett Allan Fitzgerald billentyűs mellett ott volt két nem akármilyen gitáros: az Ozzy turnécsapatában is megfordult Brad Gillis tremolókaros manővereivel gyakorolt nagy hatást többek között Reb Beach-re is, Jeff Watson pedig a nyolcujjas tapping-technika előfutáraként söpört be minden létező szakmai elismerést. Az extraklasszis zenészek legnagyobb erénye mégis az volt hogy tudományukat minden esetben a muzikalitás szolgálatába állították és alárendelték a dalok érdekeinek. Hangzásuk már az első lemezükön abszolút kiforrottnak volt mondható, mégis a kettes számú Mindnight Madness lett a nagybetűs Night Ranger-album, mely két orbitális slágert rejtett: a Sister Christian balladája top 10-es sikerdallá vált, míg a (You Can Still) Rock In America az Egyesült Államok fiatalságának himnusza lett. A nagylemez beverekedte magát a top 20-ba, több mint egymillió példány kelt el belőle, amivel máig a csapat történetének legsikeresebb kiadványának számít. Tulajdonképpen rejtély, hogy a hajmetál előretörésével egyidőben a Night Ranger karrierje miért indult hanyatlásnak, az viszont tény, hogy az első három anyaguk minőségét a későbbiekben soha többé nem tudták megközelíteni. 

  

QUIET RIOT
METAL HEALTH (1983)

A Quiet Riotot első formájában még Randy Rhoads alapította, de végül nélküle jutottak fel a csúcsra, méghozzá a semmiből, szintén mindössze néhány hónap leforgása alatt, majd  – kis túlzással – körülbelül ugyanennyi időre volt szükségük ahhoz is, hogy elinduljanak a süllyesztő felé. 1983-as lemezük, a Metal Health azonban a maga idejében szó szerint milliókkal ismertette meg a tengerentúlon a torzított gitárok erejét. A zeneileg a műfaj rágógumisabb változatát képviselő Metal Health semmiképpen sem hibátlan mestermű, jelentősége azonban felbecsülhetetlen volt a műfaj népszerűsítése szempontjából a '80-as évek első felében: a címadó dal és a Slade Cum On Feel The Noize-ának feldolgozása az MTV legtöbbet kért videói közé került, a Kevin DuBrow énekes vezette csapat pedig a topra katapultált: az album még a Billboard-lista élére is felkerült, és egy teljes generációt vezetett be a rockzenébe. Néhány rossz döntésnek, ostoba nyilatkozatnak és a lemezkiadó kapkodásának következtében a csapatnak már a hajmetal-korszak derekán leáldozott, már a folytatással sem tudták tartani a lendületet, ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy a Metal Healthet napjainkig csak az Államokban több mint 6 millióan vették meg, vagyis simán a '80-as évek legsikeresebb rocklemezei közé tartozik a tengerentúlon. Sikerük kérészéletűnek bizonyult, de a Quiet Riot mindenképpen főszerepet játszott a műfaj amerikai fénykorának elhozatalában. 

AUTOGRAPH
SIGN IN PLEASE (1984)

A pasadenai Autograph a villámgyors siker iskolapéldája: a zenekar 1983 végén alakult eredetileg Steve Plunkett énekes/gitáros szólóprojektjeként, ám a US Festivalon történtek, majd az MTV-t elözönlő rockerek láttán az RCA egyből meglátta bennük a fantáziát. A zenekarnak már a neve is a Def Leppard Photographje hatására született meg, első albumukat gyakorlatilag hetek leforgása alatt írták meg és vették fel, majd megjelenése után egyből ott találták magukat az amerikai stadionokban a Van Halen előzenekaraként. A Turn Up The Radio dal akár a korszak hajmetálslágereinek prototípusaként is jellemezhető: a zenekar könnyed, laza és fogós bulizenét játszott, ám zeneileg nem lehetett rajtuk fogást találni, és ha hihetünk a korabeli beszámolóknak, élőben az egész színtér legjobbjai közé tartoztak ekkoriban. Sikerük ugyanakkor körülbelül olyannyira bizonyult tartósnak, amilyen gyorsan felfutottak.

GIUFFRIA
GIUFFRIA (1984)

Jóllehet a rockzene klasszikus ötös felállása a Hammond orgonával európai találmány volt, azért a ‘70-es években a tengerentúlon is lehetett elvétve olyan bandákkal találkozni, melyek ezt a stratégiát preferálták. A Gene Simmons által felfedezett washingtoni Angel egyike volt eme ottani mércével mérve nem szokványos alakulatoknak, melynek progrockos, szimfonikus hangzását a billentyűvarázsló Gregg Giuffria határozta meg elsődlegesen. Előremutató mivolta ellenére a zenekar az évtized végére megfáradt, Giuffria pedig úgy döntött, saját jól csengő neve alatt szervez új együttest. Az Angel gigantikus arénarockját modernebb és keményebb köntösbe öltöztető Giuffria nem titkoltan a felfutóban lévő Los Angelesi színtér kihívásaira igyekezett reagálni, így kézenfekvő volt, hogy a hollywoodi klubkörök sokat próbált veteránjai közül választott társakat - Chuck Wright, David Glen Eisley, Craig Goldy -, akikkel egy rendkívül karizmatikus bemutatkozó lemezt tett le az asztalra 1984-ben. Mindamellett, hogy eladásait tekintve a Giuffria nem vetélkedhetett a Quiet Riot vagy a Mötley Crüe sikereivel, a Call To The Heart kommersz rádiórockos témája okán a dalcsokor 29 hetet töltött a Billboard listán, míg a Deep Purple-lel közös turnéjukon annyira jók voltak, hogy Ritchie Blackmore egy idő után már alig tudta elviselni a jelenlétüket. A Giuffriából később House Of Lords lett, ám milliós eladásokat az a formáció sem hozott a billentyűsnek, aki a minőségből sosem engedett, máig tartó kultuszt építve ezzel maga köré. 

SCORPIONS
LOVE AT FIRST STING (1984)

A hannoveri Scorpions egyetlen német zenekarként lett szupersztár a ‘80-as években a tengerentúlon, és ugyan zeneileg nagyban eltértek, illetve eleve máshonnan indultak, mint a Sunset Strip hősei, nehéz nem észrevenni a párhuzamokat a korszakban megjelent lemezeik és az ekkori amerikai fősodor között. A keményebb kötésű Blackout után érkezett Love At First Sting ezek közül is talán a legmeghatározóbb, és az éra emblematikus slágereit szülte meg a Rock You Like A Hurricane-nel, a Big City Nightsszal és a Still Loving You-val. Érdekesség, hogy az anyag emellett első teljes egészében digitálisan rögzített rock/metal albumok közé tartozott, és mint ilyennel, a zenekar, illetve producerük, Dieter Dierks is kísérleti terepen járt. A végeredmény direktebb és riffcentrikusabb lett az amerikai pályatársak anyagainak többségénél, hangulatilag mégis tökéletesen passzol közéjük - gyakorlatilag minden benne van, amitől ez a zenekar a legnagyobbak közé került, és ahhoz is nélkülözhetetlen, hogy igazán átérezhessük a '80-as évek rockjának hangulatát.

TWISTED SISTER
STAY HUNGRY (1984)

A Stay Hungry a Metal Healthtel egyetemben azon albumok közé tartozik, amelyek viszonylag rövid ideig tartó, ám annál hatalmasabb sikert hoztak alkotóiknak, ennek következtében rendkívül hosszú árnyékot vetnek. Dee Snider és a Twisted Sister New Yorkból érkezett, így nyersebb, keményebb oldalról fogták meg a dolgokat a nyugati parti kollégáknál, látványos imázsuk a női ruhákkal és a sminkkel pedig a lehető legjobb felhajtóerőnek bizonyult a maximumra pörgő MTV-érában. A zenekar ugyanakkor előtte hosszú éveken át nyűglődött a klubokban, így rendesen megalapozták kultuszukat, senki sem mondhatta rájuk, hogy a zenecsatorna faragott belőlük komoly előadót. Az abszolút csúcsot a Stay Hungry jelentette, amely a lemezt egyébként abszolút nem jellemző, inkább az egy évtizeddel korábbi, klasszikus brit glamvonalhoz húzó We’re Not Gonna Take It és az I Wanna Rock elképesztő diadalának köszönhetően a ‘80-as évek első felének egyik leghatalmasabb rockalbuma lett, szó szerint egy komplett generáció fogott miatta hangszert. Mindehhez persze a látványos klipekre és Snider lehengerlő egyéniségére is szükség volt a zeneileg felgyűrt ingujjú, faék egyszerűségű, ám tagadhatatlanul roppant hatásos himnuszok mellett. Érdemes ugyanakkor megjegyezni, hogy a tinédzseretető videókon túl a csapatnak volt egy sokkal sötétebb, gonoszabb oldala is, amely olyan dalokban öltött testet, mint a Captain Howdy vagy a Burn In Hell. 

VAN HALEN
1984 (1984)

Miután a Van Halen az első albumával még 1978-ban megmutatta, milyen lesz a '80-as évek hard rockja, majd a folytatásban fokozatosan a legnagyobb tömegeket vonzó amerikai rockzenekarrá vált, senki sem számított arra, hogy a gitározást forradalmasító Eddie Van Halen mindössze hat évvel a színtérre robbanása után képes lesz központi hangszerként billentyűket alkalmazni. Arra még kevésbé, hogy mindez jól sül el, és a csapat legnagyobb slágerét, illetve legsikeresebb nagylemezét eredményezi. Arra pedig a legkevésbé, hogy David Lee Roth énekes épp ezután, az abszolút csúcsok csúcsán hagyja ott társait. És tessék… 1984-es albumával a Van Halen az abszolút topra került, ironikus módon elsősorban a himnikus billentyűfutamra épülő Jump dal bődületes popsikereinek köszönhetően. Ma már nem feltétlenül szokás megjegyezni, de ezek a szintetizátoros kísérletek roppant bátornak számítottak tőlük, hiszen korántsem volt biztos, hogy a közönség elfogad ilyesmit a nagy gitárinnovátortól. Az eredmények azonban őket igazolták, főleg, hogy a Jump mellett ott szerepelt a lemezen a Panama és a Hot For Teacher is, amelyek kellemes egyensúlyban tartották a szerelvényt. A Van Halennek ahhoz is volt mersze, hogy miközben mások dollárcsilliókat szórtak ki klipekre az MTV miatt, ők mindössze néhány százasból megoldották a húzódal videóját… A címéhez méltóan az éra minden jellegzetességét megtestesítő 1984 a csúcsok csúcsát jelentette a Van Halennél sikerek terén, innen egyszerűen nem volt feljebb, és utólag elképzelhető: Roth sokkszerű kilépése a lehető legjobbkor érkezett, hiszen gördülékenyen tudtak új korszakot nyitni a minden plafont átszakító anyag után.

W.A.S.P.
W.A.S.P. (1984)

A W.A.S.P. a maga véres és sokkoló színpadi show-jának köszönhetően szinte minden kortársánál nagyobb sajtónyilvánosságot kapott a korabeli bulvársajtóban, Blackie Lawless zenekara ugyanakkor az elejétől fogva messze több volt egyszeri horrorcirkuszi látványosságnál. Első lemezükre a korszak viszonyai mellett nem kerülhetett fel emblematikus daluk, az Animal (Fuck Like A Beast), ám a zenekar az I Wanna Be Somebody, az L.O.V.E. Machine vagy az On Your Knees révén így is megállíthatatlanul száguldott fel a csúcsra. A W.A.S.P. zeneileg maximálisan passzolt a hajmetálos érába, ám veszélyesebb, mániákusabb, kegyetlenebb hatást keltő muzsikájukkal is üde színfoltot jelentettek az egymáshoz közelebb álló pályatársakkal szemben, nem pusztán a testnedvektől csöpögő koncertek botrányos látványosságaival. A debüt elsöprő erejét, öklelő durvaságát ugyanakkor később már sosem tudták reprodukálni, így Blackie pár év után - roppant okosan - elhagyta a horrorelemeket, és intellektuálisabb, letisztultabb irányt vett. Kereskedelmileg egyébként viszonylag gyorsan kifújt a történet, a W.A.S.P. mainstream sikerei is mindössze néhány évig tartottak, a váltás azonban lehetővé tette, hogy a mai napig jelen lehessenek a színtéren, és senki se tekintsen rájuk nosztalgiaelőadóként.

DIO
SACRED HEART (1985)

Ronnie James Dio és a hajmetál?! Nos, igen… A Rainbow és a Black Sabbath mitikus énekese mindig az igaz heavy metal zászlóvivőjének számított, két saját neve alatt kiadott klasszikus lemezt követően azonban ő maga is elcsábult és kommerszebb vizekre evezett. Testközelből tapasztalván az új hullám képviselőinek rádiós sikereit, ideiglenesen ő maga is a könnyedebb hangvétel mellett tört lándzsát, amit az 1985-ben kiadott Sacred Heart album dokumentált. A korábbinál jóval hangsúlyosabb és a korszellemnek megfelelő szintetizátoros témákkal operáló dalok ellenére az énekes mindemellett ügyelt arra, hogy az esszenciális Dio-védjegyeket, tehát a fantasy-szövegvilágot, a heroikus dallamokat és Vivian Campbell gitáros tűzzel teli gitárjátékát ne áldozza fel az áhított rádiós jelenlét oltárán. Az ennek dacára is egyértelműen érzékelhető irányváltás koncepciója ugyanakkor nem aratott osztatlan sikert, a kritika és a közönség egyaránt felemás fogadtatásban részesítette az albumot. A Rock & Roll Children és a Hungry For Heaven kislemezek top 30-as listás helyezései ellenére a nagylemez nem tudta megismételni elődei sikereit, a Holy Diver és a Last In Line milliós eladási eredményei után a Sacred Heart erejéből mindössze bő 500 ezer értékesített példányra futotta, ami elindította Diót egy olyan lejtőn, aminek mind kreatív, mind üzleti tekintetben is messze volt még az alja…

DOKKEN
UNDER LOCK AND KEY (1985)

Don Dokken, a menthetetlenül romantikus énekes a ‘70-es évek végén hozta össze saját nevét viselő bandáját, melynek felállása számos elvetélt kísérletet követően 1981 körül szilárdult meg. Dokken Nyugat-Németországban rögzítette első albumát, miközben session-muzsikusként a Scorpions Blackout című lemezén is dolgozott. A zenekarának hírét megalapozó Breaking The Chains még nem hozott sokat a konyhára, de a Tooth And Nail címmel kiadott második nekifutásnál már minden adott volt a sikerhez: az 1984-es második anyag olyan rádiós slágereket termelt ki, mint a lírai Alone Again vagy az Into The Fire és a Just Got Lucky, minek következtében a korong világszerte 2 millió példányban kelt el. A sorsdöntő harmadik nagylemezt a sikernek köszönhetően még komolyabb büdzséből készíthették el, az eredményre pedig nem kellett sokáig várni. Az 1985-ben megjelent Under Lock And Key annak ellenére is bődületes slágerparádét rejtett, hogy a Dokken kategóriákkal árnyaltabb és kifinomultabb, mondhatni európaibb hard rockot játszott, mint hollywoodi kortársaik zöme. A fenséges többszólamú énekkel felvértezett In My Dreams, az évtized egyik legemblematikusabb riffjét és gitárszólóját tartalmazó The Hunter és a nem kevésbé jellegzetes staccato gitártémára épülő It’s Not Love az amerikai popmetál avagy hajmetál korai időszakának legtökéletesebb megtestesülései voltak, melyek segítségével Dokken és a gitáristen George Lynch évekre előre megszabták a Los Angeles-i vonal hangzásvilágát.

KING KOBRA
READY TO STRIKE (1985)

A hajmetál robbanása minden kétséget kizáróan megihlette a zenész szakma régi motorosait is. Az úttörő dobos, Carmine Appice a ‘60-as évek vége óta a Vanilla Fudge, a Cactus és a Beck, Bogert & Appice formáció soraiban fejtette ki áldásos tevékenységét, majd Rod Stewart társaként megírta annak Do You Think I’m Sexy? című mindent letaroló funkos diszkóslágerét. Pár évvel később viszont kezdett hiányozni neki a csutkára tekert erősítőből süvöltő torzított gitár hangja, ezért elhatározta, hogy megméretteti magát a ‘80-as évek szabályai szerint. Bevallottan az ellentétét akarta megmutatni mindannak, amiről a Mötley Crüe szólt akkoriban: fekete hajú fickók helyett platinaszőke zenészeket választott maga mellé, akik a Mötley tagjaival ellentétben nagyon is tudtak zenélni. David Michael Phillips és Mick Sweda gitárosok technikai képzettség tekintetében könnyedén állták a sarat a műfaj legjobbjaival, Mark Free pedig rövid úton az egész stílus egyik legnagyobb becsben tartott énekesévé vált. Habár a King Kobra a későbbiekben pont Mark Free különleges hangi adottságaira építve vált egyre lágyabbá, a Ready To Strike még egy pattanásig feszített dallamos metállemez volt, melynek dalaiban maximálisan kihasználták a két szólógitárban rejlő lehetőségeket és mint ilyen, a dél-kaliforniából diktált korszellem tökéletes lenyomatát adta.

KIX
MIDNITE DYNAMITE (1985)

A marylandi Kix leginkább az AC/DC stadionrockosított változataként él az utókor köztudatában. Nem harmadik albumuk, a Midnite Dynamite lett a legsikeresebb - folytatása, a három évvel későbbi Blow My Fuse lökte őket a platinasikerekig -, ám talán ez a legeltaláltabb mind közül. A Steve Whiteman énekes vezette csapat - talán a zeneipari központoktól való távolabbi eredet miatt is - nyersebben, sallangmentesebben fogalmazott a kortársak többségénél, kemény, négynegyedes boogie-riffjeiket pedig jó ízléssel párosították az éra bombasztikusabb refrénekre koncentráló megközelítésével. Sikerük nem bizonyult tartósnak, ám utólag is üde színfoltnak tűnnek a számos, egymást majmoló, egyéniség nélküli fogat tengerében.

GARY MOORE
RUN FOR COVER (1985)

Elvetettük a sulykot azzal, hogy az ír gitárlegendát is ide soroltuk? Aligha. Jóllehet a külsőségeket tekintve, pontosabban azok hiányában valóban nehezen lehetett párhuzamot vonni Gary Moore és mondjuk a Europe vagy a Dokken között, ahogy egy farkastörvényeket első kézből tapasztaló belfasti fiatal és Los Angeles-i kortársa szellemisége sem említhető egy lapon, de mégis: a Moore-t az európai arénarock egyik nagy sztárjává tevő Run For Cover lemezen hallható zene és az akkori popmetál bizony bőven cseresznyézhetett egy tálból. A négy producer - Peter Collins, Beau Hill, Andy Johns, Mike Stone - bábáskodása mellett összerakott album Gary egyértelmű kirándulását eredményezte a könnyedebb műfajba, aminek egyébként már az 1983-as Victims Of The Future albumon is voltak előjelei. Mindazonáltal Gary a Run For Coveren futtatta ki igazán egy teljes anyag keretében sajátos értelmezésű dallamos metálját, melynek rajta kívül Neil Carter egykori UFO-billentyűs/gitáros és maga a rock hangja, Glenn Hughes is fő letéteményese volt. Hughestól egyébként sem állt távol ez a fajta gondolkodásmód, lévén alig 3 évvel korábban hozott össze egy csodálatos textúrákban tobzódó és korát évekkel megelőző proto-popmetál alapművet Pat Thrall gitárossal. Glenn ezen a nehéz emberek csúcstalálkozójaként aposztrofálható albumon is legjobbját nyújtotta, ahogy a Thin Lizzy-legenda Phil Lynott hozzájárulását is kizárólag szuperlatívuszokban lehetett mérni. A főszereplő viszont minden körülmények között Gary maradt, kinek hatalmas pátoszt árasztó gitárja ugyanúgy szárnyalt az Out In The Fields slágertémájában, mint a zordabb riffekkel elővezetett címadóban, a Lizzy-s Military Manben, vagy éppen az AOR-os Listen To Your Heartbeat/Once In A Lifetime-kettősben.

RATT
INVASION OF YOUR PRIVACY (1985)

Ha féktelen partizásról volt szó Hollywoodban, általában a Mötley Crüe vitte a prímet, ám a Ratt sem maradt le sokkal mögöttük. San Diego hírhedt nőfalói ugyanúgy túlzásba vittek mindent a rock & roll életforma szentháromságában, mint Nikki Sixx és társai, ez azonban a kevésbé lényeges versenyszám volt a két glambanda közötti legendás rivalizálást illetően: kezdetben bármennyire is a Mötley számított a nagyobb sztárnak, a ‘80-as évek közepén már úgy tűnt, hogy a Ratt perfekt zeneiségének köszönhetően orrhosszal átveszi a vezetést. A hajmetál két szólógitárra épülő verzióját már az 1984-es Out Of The Cellar debütalbumon ellenállhatatlanul tálaló ötös az egy évvel azutáni Invasion Of Your Privacy korongon a korábbinál is tökéletesebb formában örökítette meg az utókornak. A karcos hangú Stephen Pearcy rágogumiként nyúló dallamai a Warren DeMartini-Robbin Crosby gitárduó agyafúrt riffjeivel mérgezően fogós elegyet képeztek a Ratt utcai himnuszaiban. A lemez a 7. helyig kúszott fel a Billboard listán és több mint 2 milliót adtak el belőle csak Amerikában, ami az anyag egységesen magas színvonala és a tinilányok szívét megdobogtató kiállás tükrében nem is lepett meg igazán senkit. Jellemző a Ratt akkori nagyságára, hogy az 1985-ös turnén a Bon Jovi volt az előzenekaruk, az olyan dalok, mint a felejthetetlen gitártémával induló Lay It Down és a You’re In Love kapcsán pedig sokan az újkori Aerosmith-ként kezdték emlegetni őket. Végül mégsem ők lettek azok, mert a következő két lemezzel nem tudták úgy átlépni saját árnyékukat, mint a Mötley, viszont megmaradtak a stílus egyik legtöbbet hivatkozott alapbandájának, ami azért szintén nem rossz pedigré.

Y&T
DOWN FOR THE COUNT (1985)

A kaliforniai Y&T a ‘70-es évek szülöttjeként az amerikai hard rock és heavy metal pionírjai közé tartozott, és e minőségükben fordultak az évtized trendjeinek megfelelően rádióbarátabb, slágeresebb irányba. Esetükben azonban - hiszen a stílus megtermékenyítőinek sorát gyarapították - mindezt teljesen organikusan sikerült levezényelni, és a pop metalosabb törekvések elsőként az 1985-ös Down For The Counton teljesedtek ki. A lemez a Summertime Girls című dallal a korszak egyik legsúlyosabb, legkevésbé értelmezhető videóklipjét is kitermelte, ám lehetett a körítés akármilyen komikus, Dave Meniketti énekes/gitáros és Phil Kennemore basszer/szövegíró tökéletes dalszerzői párosa olyan számokat produkált, amikkel ebben a könnyedebb korszakban sem lehetett vitázni. Elég csak meghallgatni például erről az albumról a Face Like An Angelt, és belátható: kevés olyan érzelemgazdag banda alkotott a színtéren, mint ők. A platinasikerek mindvégig elkerülték a Y&T-t, mindvégig megmaradtak a középső sorokban és a klubokban, színháztermekben, örökségük azonban a komplett amerikai melodikus hard rock szcéna egyik leggazdagabbja.

BON JOVI
SLIPPERY WHEN WET (1986)

Az album, amivel minden gát átszakadt. A Bon Jovi minden túlzás nélkül történelmet írt a Slippery When Wettel, amely végérvényesen kivitte a legszélesebb mainstream közönségrétegek színe elé a hard rockot, és nem csak a zenekart lökte a világ leghatalmasabb szupersztárjai közé. Noha korábban is sikeres slágerszerzőnek számított, Desmond Child karrierje is elképesztő lökést kapott a You Give Love A Bad Name / Livin' On A Prayer párosnak köszönhetően, de Bruce Fairbairn producer és hangmérnöke, Bob Rock is innentől fogva számított a szakma legkeresettebb szakemberei közé. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Slippery When Wet nélkül valószínűleg egészen más lett volna a rockzene történetének legnépszerűbb korszaka – sőt, ebben a formában talán be sem köszönt. Minden idők egyik leghatalmasabb rockalbuma világszerte összesen több mint 30 millió példányban talált gazdára, és túlzás nélkül a modern könnyűzenei kultúra egyik abszolút mérföldkövének számít. Hatása hosszú éveken át meghatározó és levakarhatatlan maradt.

CINDERELLA
NIGHT SONGS (1986)

A Cinderella a nagy zeneipari csomópontokhoz képest viszonylagos perifériáról, Philadelphiából indult hódító útjára. A zenekart 1982-ben alapította meg Tom Keifer énekes/gitáros és Eric Brittingham basszer, nevüket nem a meséről, hanem egy annak alapján készült erotikus filmről kapták, és korai kedvenceik, az Aerosmith, a Led Zeppelin, a Humble Pie és az AC/DC nyomdokain kívántak alkotni, ennek megfelelően zenéjük bluesosabb, karcosabb, természetesebb megszólalású volt a többségnél. A Jon Bon Jovi és menedzsmentje által felkarolt csapat már első albumával, a Night Songsszal tripla platinalemezes szupersztár lett a tengerentúlon. Hiába tükrözte a lemez hangzása a korszellemet, a csapat zeneileg valójában kilógott a korszak glamsterei közül: a címadó dal, a Shake Me, a Somebody Save Me, a Nothin' For Nothin' vagy a Back Home Again valójában sokkal inkább a '70-es évek bluesosabb rockja felé mutattak, és a Keifer torkából előtörő ráspolyos, elemi erejű hangorkán még ennek tetejébe is különlegessé varázsolta őket. Ugyanez legnagyobb slágerükre, a Nobody’s Fool balladára is állt. A kettes Long Cold Winter talán érettebb a Night Songsnál, de mindenképpen ez a kettő közül az esszeciálisabb a korszellemet tekintve.

EUROPE
THE FINAL COUNTDOWN (1986)

A svéd Europe harmadik albuma minden idők egyik legnagyobb slágerének köszönhetően azonnal szupersztárt csinált Joey Tempestékből, ám a későbbiekben legalább ennyire meg is nehezítette az eredetileg fajsúlyosabb vonalon elindult zenekar életét. Több mint harmincöt év távlatából ennek persze nincs különösebb jelentősége: a The Final Countdownt a mai napig viták övezik, és két elődjéhez képest felhabosított hangzásával már akkoriban is megosztó lemeznek számított, ám a Bon Jovi Slippery When Wetjével együtt ez az album vitte ki tényleg, végérvényesen a legszélesebb közönségrétegek elé a hard rockot. Valóban nem szól olyan erőteljesen, mint kellene, de a rajta szereplő dalok erejével, kidolgozottságával ma sem lehet vitázni: a címadó dal mellett a Rock The Night, a Carrie vagy a Cherokee is a korszak emblematikus himnuszai közé tartoznak. A Europe pedig természetesen nem divatzenekar volt - hanem divatteremtő.

JUDAS PRIEST
TURBO (1986)

Az 1986-os volt az az év, amikor a tradicionális heavy metalban is paradigmaváltás kezdett körvonalazódni: míg a Metallica- és a Slayer-féle thrash egyre csak emelte a tétet, addig a nagy öregek inkább a szélesebb közöségréteg és a kommerszebb felhangok felé kezdtek tendálni. Mind közül a legradikálisabb fordulatot a Judas Priest hajtotta végre a gitárszintetizátorokkal futurisztikus hangzásúvá transzformált Turbo lemezen, amivel alig leplezett módon célozták meg az amerikai piacot. Glenn Tiptonék zenéjükkel soha azelőtt nem mozgatták meg annyira a női közönséget, mint akkor, amihez nyilván hozzájárult az is, hogy olyan popmetál-üdvöskéket cipeltek magukkal a turnéra, mint a Bon Jovi és a Dokken. A maga idejében teljességgel félreértett, majd évtizedekkel később rehabilitált Turbo viszont akkor is brit metálgépezet egyik legegységesebb albuma lett, ha szintetikus hangzása miatt eleinte sok ősrajongót elidegenített magától. A korong kiválóságai, a Heading Out To The Highway, a Locked In, a Rock You All Around The World és főleg korát megelőző rétegzett textúrákkal felvértezett címadó Turbo Lover idővel a Priest terjedelmes életművének legragyogóbb fejezetei közé emelkedtek, míg a Reckless agyonhallgatott slágertémája a legjobb Priest-szerzemény, amit senki nem ismer. Utóbbit a Top Gun mozi alkotói is kinézték maguknak a filmzenéhez, hasztalan: Halfordék nem adták, ami talán hiba volt részükről, bár a Turbo enélkül is platina lett, az utolsó ilyen a Priest történetében. 

OZZY OSBOURNE
THE ULTIMATE SIN (1986)

Bizony, maga a Sötétség Hercege is kacérkodott a hajmetállal a ‘80-as évek derekán, amit nem pillanatnyi elmezavar vagy identitásbeli meghasonlás eredményezett. Ozzy tulajdonképpen már akkor erre az ösvényre lépett, amikor még nem is tudott róla: miután összekötötte boldogulását a műfaj egyik alapító keresztapjával, a tragikus sorsú gitárhős Randy Rhoads-szal, két olyan szólóalbumot adott ki, melyek akarva-akaratlan a még nem is létező műfaj sarokpontjait körvonalazták. A Rhoads halálát követően a stafétát átvevő korábbi Ratt/Rough Cutt-gitáros Jake E. Lee-vel készített Bark At The Moon hallatán aztán még egyértelműbbé vált, hogy a dupla O-t tényleg csak egy hajszál választja el attól a mozgalomtól, ami éppen akkor indult megállíthatatlan terjedésnek a Sunset Strip fülledt éjszakai klubjaiból. Az ezt követő The Ultimate Sin viszont már echte hajmetált tartalmazott és Ozzy addigi pályájának legnagyobb sikereit hozta el. A híresen jó szimatú slágerkovács producer, Ron Nevison segítségével elkészített lemez az énekes első Billboard top 10-es anyaga lett, mely a hőn áhított kislemez-sikert ugyancsak elhozta számára: Phil Soussan basszusgitáros Shot In The Dark című szerzeménye a teljes Osbourne-katalógus egyik legfényesebben csillogó ékszerévé vált, mindazonáltal tisztázatlan szellemitulajdon-jogának kérdése azóta is sötét árnyékot vet rá. Az album kevésbé ismert darabjai, a Secret Loser, a Fool Like You vagy az epikus Killer Of Giants legalább ennyire jók voltak, de Jake E. Lee félelmetesen nyakatekert játéka is élményszámba megy mind a mai napig.

DAVID LEE ROTH
EAT’EM AND SMILE (1986)

Amikor a világ leglátványosabb frontembere elhagyta a világ akkori legnagyobb bandáját, sokan fabatkát sem adtak volna - Eddie Van Halen zenekaráért. Diamond Dave miatt ugyanis senki nem aggódott: övé volt a világ, mindenki tudta, hogy mindig talpra esik, akár a macska, így még azt is megengedhette magának, hogy közvetlenül a távozása után egy swinges, big bandes EP-vel jelentkezzen. A rock Sinatrája egy évvel később aztán ledobta a zenei atombombát az Eat’em And Smile lemezzel, ami a kritikusok szerint saját pályáján verte meg a Van Halent. Ez persze nem volt igaz, lévén Sammy Hagarrel kiálló egykori csapata új játszóteret keresett magának a 5150 lemezzel, minek következtében a világ kénytelen volt az almát hasonlítgatni a körtéhez. Mindenesetre Rothnak volt mire büszkének lennie, hiszen egy Van Halen-kvalitású bandát rakott össze Zappa egykori kaszkadőrgitárosával, Steve Vai-jal, illetve Gregg Bissonette dobossal és Billy Sheehan basszusprófétával. Diamond Dave tartotta magát az eredeti Van Halen-recept nagypofájú rock & rolljához, amit a két húrbűvész Vai és Sheehan eszement trükkjei forgattak ki a négy sarkából. A lemezt indító Yankee Rose szédületes slágerét azóta is a ‘80-as évek egyik legerősebb rockzenei kinyilatkozásaként tartja számon az utókor, Roth és Vai gitárjának legendás feleselős párbeszéde letörölhetetlen mosolyt rajzolt mindenki arcára, ami a Mojito koktél módjára mellbevágó Going Crazy-n keresztül kitartott az övön aluli ütéssel felérő That’s Life befejezésig. Vitán felül áll, hogy az Eat’em And Smile az akkori éra meghatározása szempontjából az egyik legfontosabb lemez, ami valódi kuriózumként még spanyol nyelven is kiadásra került.

SAVATAGE
FIGHT FOR THE ROCK (1986)

A floridai Savatage az amerikai power metal színtérről startolt, majd a ‘90-es évekre a musicales metálvonal pionírja és legszínvonalasabb képviselőjévé vált, ám a ‘80-as évek közepén nekik is megvolt a maguk fékezett habzású korszakuk. Mindebben az Atlantic kiadó nyomása játszotta a főszerepet, akik Jon Oliva énekes/billentyűs/dalszerző eredetileg másoknak írt dalait erőltette fel a banda harmadik nagylemezére, a Fight For The Rockra. Ami a csapat számára a maga idejében rémálommal ért fel, közönségük pedig arcul köpésként értékelt, mai fejjel egy, az életműből kilógó, ám színvonalas hard rock/metál-album, amelyen már a Free- és Badfinger-feldolgozások is ordítva tükrözik a korábbiaktól eltérő törekvéseket. Viszont önmagában nézve, a dalokat tekintve nem lehet belekötni, és egyben állatorvosi lóként tükrözi a nagykiadók akkori gondolkodását is. A Savatage ugyanakkor ezután döntötte el végleg, hogy csak a saját feje után megy, és sokkal egyénibb, sajátosabb irányt választ.

STRYPER
TO HELL WITH THE DEVIL (1986)

A Stryper furcsa öszvér - illetve inkább darázs - volt: a zenekar szó szerint Biblia-hajigálós, túlpörgetett keresztény imázsa a sárga-fekete színpadi kosztümökkel és a hegyibeszédekkel karöltve a közönség egy részének szemében teljesen elfogadhatatlanná és vállalhatatlanná tette őket. A másik oldalról nézve azonban, a körítést leszámítva Michael és Robert Sweet, Oz Fox és Tim Gaines első korszaka egy zeneileg kikezdhetetlen, óriási kettős gitármunkával operáló alakulatot mutatott. Megoszlanak a vélemények, hogy melyik lemezük sikerült a legkerekebbre, de nem kérdés, hogy mind közül a hármas To Hell With The Devil lett a legnagyobb klasszikus és a legsikeresebb. Ebben természetesen az olyan slágerek játszottak oroszlánszerepet, mint a Honestly ballada és a Calling On You. Noha Michael Sweet néhol szinte a megboldogult Zámbó Jimmyt idéző, megrezegtetett falzettjei mai füllel itt-ott egyértelműen túlzásnak tűnnek, az idő sem kezdte ki a lemez erejét. Ha valaki félre tudja tenni az előítéleteit a harsány imázs miatt, érdemes próbálkozni az életmű e szakaszával.

VAN HALEN
5150 (1986)

David Lee Roth ment, Sammy Hagar jött, a billentyűk maradtak, és a Foreigner-gitáros Mick Jones produceri segítségével a Van Halen 1986-ban olyan megújulást vitt végbe, aminek gördülékenységéhez fogható példából csak nagyon keveset találunk a rocktörténelemben. Bizonyos értelemben valóban mintha egy másik zenekar játszott volna az albumon, a másik oldalról viszont minden maradt a régiben: az utánozhatatlan lazaság és könnyedség, a páratlan parti-érzésvilág innen sem hiányzott, ám a Rothnál összehasonlíthatatlanul jobb énekes és szövegíró Hagar sosem látott mélységet adott a daloknak. Ennek megfelelően a Good Enough-, Best Of Both Worlds- és Summer Nights-féle rockhimnuszok is a Van Halen új oldalát mutatták, a melankolikus Why Can’t This Be Love, a full AOR Dreams vagy a Love Walks In power-balladája azonban teljesen más irányban teljesítette ki a csapat zenei törekvéseit. Nagyot kockáztattak a váltással, sokan nem is tartottak velük az úton, utóbbiak helyett azonban tömegével érkeztek az új rajongók: a Van Halen Hagarrel a fronton is megmaradt a világ egyik vezető rockcsapatának.

LEE AARON
LEE AARON (1987)

Kanada metálkirálynője a ‘80-as évek elején legalább akkora sikert aratott a Oui férfimagazinban közzétett meztelen fotóival, mint Metal Queen című dalával, és ha már ruháitól megszabadult, nem kellett sokat várni arra, hogy a szegecses imázst is messzire hajítsa. Már a Bob Ezrin felügyelte 1985-ös keltezésű Call Of The Wild is azt mutatta, hogy a női rockzenészek egyenjogúságát hirdető hölgy is erőteljesen érdeklődik a pop és a metál fúziója iránt, istenigazából azonban a két évvel későbbi névadó koronggal ült fel a korszellemet diktáló hullám tetejére. Aaron karrierjének közmegegyezésesen legjobb lemeze a szikár hard rocktól a lágyabb húrokat pengető AOR-pillanatokig mindent magába foglalt, amit a műfaj keretei megengedtek és immáron arra sem volt szüksége, hogy Holly Knight-, illetve Bob Halligan Jr.-kaliberű profi slágergyárosok segítsék. Állandó szerzőtársával, John Albani gitárossal, valamint a Rainbow-énekes Joe Lynn Turnerrel és az angol Johnny Warmannel minden igényt kielégítő dalokat írt, melyekkel komoly sikereket könyvelt el szülőhazájában és Nyugat-Európában. Kanadai lévén az amerikai piac sosem volt valós opció számára, de ez semmit nem von le a ‘87-es lemez értékeiből.

AEROSMITH
PERMANENT VACATION (1987)

Nyilvánvaló, hogy az Aerosmith intézménye alapvetően mindig túlmutatott az aktuális trendeken, ám volt idő, amikor annak is örülni lehetett, ha Steven Tylerék az üvegasztalra kihúzott fehér csíkok mellett valami mást is követni tudtak... Bár önazonosságukat sosem adták fel, a hajmetál felfutása kétségtelenül az ő malmukra hajtotta a vizet, miután a Done With Mirrors lemezzel úgy ahogy talpra álltak. Ráadásul tanulni sem szégyelltek a rajongóikból lett követőktől, minek hatása magától értetődő módon jelent meg az egészen elképesztő és a rocktörténelemben addig nem tapasztalt megújulást hozó 1987-es Permanent Vacation albumon. Dőreség lenne azt gondolni, hogy a Toxikus Ikrek és társaik spontán megvilágosodása vezetett ide, a szálakat Tim Collins menedzser, a Geffen kiadó és John Kalodner mozgatta a háttérből - briliánsan. Kalodner koncepciója, hogy a Guns N’Roses és a Bon Jovi rajongótáborának megmutatja, honnan is indult ez az egész, telitalálatnak bizonyult. A Bruce Fairbairn producer és Bob Rock hangmérnök által gatyába rázott és korszerű megszólalásúvá tett Aerosmith olyan slágereket írt erre a lemezre, mint a Rag Doll, az Angel és a Dude (Looks Like A Lady), melyek segítségével egy teljesen új generáció ismerhette és szerethette meg őket. A Permanent Vacation a bostoni rosszfiúk stratégiai szempontból legfontosabb lemeze volt, amivel alaposan megágyaztak az elkövetkező sikerkorszaknak. 1987-ben új időszámítás vette kezdetét a Aerosmith-nél, ez nem kérdés.

BONFIRE
FIRE WORKS (1987)

A Scorpions amerikai szárnyalása a Blackout és a Love At First Sting albumokkal sokakat megihletett az NSZK-ban, még akkor is, ha 1986 tájékán inkább a ruhr-vidéki thrashtől volt hangos a germán rocksajtó, mintsem a hagyományos dallamos hard rocktól. A bajorországi Ingolstadtban még Cacumen néven elstartolt Bonfire legénységének viszont eltökélt szándéka volt a hannoveri skorpiók nyomába eredni. A Don’t Touch The Light szolid indításként szolgált mindehhez, de az azt követő Fire Works idejére összeállt a kép: akkor már Michael Wagener kezében volt a gyeplő, a dobok mögé pedig az amerikai session-ász és főállású Alice Cooper-ütős Ken Mary ült be a felvételek idejére, kinek játéka egészen újszerű dinamikát adott a lemeznek. A zenekar és a producer biztosra akartak menni: bár Claus Lessmann énekes és Hans Ziller gitáros vezérletével számtalan kiváló dalt írtak, két szerzeményt azért átvettek Jack Pontitól és Joe Lynn Turnertől. Nem meglepő módon főleg e két számmal, név szerint a Sweet Obsessionnel és a Sleeping All Alone-nal, illetve az American Night című saját nótával aratták a legnagyobb sikereket német nyelvterületeken, hazájukban egyenesen aranylemez lett a Fire Works. Az angolszász országokban viszont nem igazán mozdultak rá az emberek a Bonfire-re, ahhoz túl sarkosak, vagy fogalmazzunk úgy, hogy túl németek voltak Claus Lessmann énekes nyilvánvaló rátermettsége és a hibátlan zene ellenére. 

ALICE COOPER
RAISE YOUR FIST AND YELL (1987)

Az alkoholizmus poklából visszatért Alice Cooper 1986-os Constrictor visszatérése még nem fektette egyből kétvállra a világot, a hozzá kapcsolt turné azonban minden képzeletet felülmúlóan sikeres volt, és ismét beindította a sokk rock keresztapjának megfeneklett karriejét. A fazonjában és öltözékében Rambót idéző, szétgyúrt Kane Roberts gitárossal, Kip Winger basszerrel, Paul Taylor billentyűssel és Ken Mary dobossal igazi megafelállás jött létre, a Raise Your Fist And Yell pedig az egész pályafutás egyik legmeggyőzőbb albuma lett: nem kifejezett slágergyűjtemény, ám maradéktalanul transzformálta át Alice horrorisztikus, teátrális megközelítését a korszak arénarockjának szellemiségébe. Ekkor még persze nem lehetett tudni, hogy a két évvel későbbi Trash még ezen is túltesz majd jó néhány lapáttal, de a kettő közül a Raise Your Fist And Yell az erőteljesebb, gitárcentrikusabb, rockosabb album: a Freedom, a Lock Me Up, a Time To Kill vagy a Chop Chop Chop egyike sem lett MTV-sláger, de a korszak kiugró darabjai közé tartoznak.

DEF LEPPARD
HYSTERIA (1987)

A Def Leppard a Pyromaniával vált az Egyesült Államok egyik kedvenc sztárzenekarává: a brit heavy metal új hullámával felfutott, ám a mozgalom többi képviselőjénél lágyabb, kommerszebb zenét játszó csapat az amerikai mindennapok elválaszthatatlan részévé vált, hiszen a Led Zeppelin óta egyetlen brit rockelőadó sem aratott akkora sikert a tengerentúlon, mint Joe Elliotték, a sors azonban nehézségeket is bőséggel tartogatott nekik. Ez a két album között Rick Allen csaknem végzetes kimenetelű autóbalesete volt, amelyben a dobos elveszítette egyik karját. A Def Leppard azonban még ebből is felállt, és a kor viszonyai között maratoni idő alatt összeállt Hysteria a dalszerzésbe is alaposan belefolyó Robert John “Mutt” Lange szárnyai alatt végül az éra egyik legdrágább, majd legsikeresebb produkciója lett. Lange bevallottan a Michael Jackson-féle Thriller hard rock változatának elkészítésében, olyan albumban gondolkodott, melynek minden egyes darabja potenciális sláger. A Hysteria hipermodern megszólalását és zenei anyagát tekintve is letisztultabb, simább volt a Pyromaniánál, amit Allen kényszerből elektronizált dobhangzása csak tovább erősített, de a dalok slágeressége is fokozódott. Ez jelentős mértékben annak volt köszönhető, hogy a kevésbé riffcentrikus, szokatlan hangszerelési megoldásokkal teli dalokban Lange a zenekar egyébként sem bárgyú vokálmunkáját is csúcsra járatta. Az album nem robbant azonnal, miután azonban beütött, minden határt átszakított: végül több mint 20 millió példányban kelt el világszerte, a Pour Some Sugar On Me, a Love Bites, az Animal, az Armageddon It és társaik pedig a mai napig a Def Leppard leghatalmasabb sikerdalai.

DOKKEN
BACK FOR THE ATTACK (1987)

Habár az egymást szívből gyűlölő Don Dokken és George Lynch mindent megtettek annak érdekében, hogy a szakma által nagy tettekre predesztinált közös csapatuk ne teljesíthesse be rá rótt küldetését, az 1987-es negyedik Dokken-lemezt minden korábbinál hangosabb ováció fogadta. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy a nagy sikerű tinihorror, a Nightmare On Elm Street harmadik részének alkotói egy évvel korábban felhasználják a Dream Warriors dalt a filmzenéhez, a Back For The Attack azonban saját jogon is megérdemelte a zajos fogadtatást, hiszen zeneileg és terjedelmét tekintve is a kvartett addigi legambíciózusabb vállalkozása volt. A 13 dalos, bő órás lemezanyag ugyan összességében keményebb kötésű muzsikát rejtett, mint elődje, a slágerek - Heaven Sent, Burning Like A Flame, Dream Warriors - ezúttal sem hiányozhattak, így a korong meg sem állt a Billboard albumlista 13. helyéig. Az alapvetően George Lynch elképzeléseit tükröző lemez ugyanakkor végérvényesen bebizonyította, hogy a Dokken jóval több volt, mint egy átlagos rockbanda LA-ből: a Kiss Of Death, a Standing In The Shadows, a Lost Behind The Wall és főleg a ‘80-as évek egyik legikonikusabb instrumentálisa, a démoni Mr. Scary messze túlragyogták a Sunset Strip neonfényeit. A Dokken ekkor már szó szerint a szupersztárság kapujában állt, százezrek előtt léptek fel az amerikai Monsters Of Rock turnén 1988-ban, a két főkolompos azonban olyannyira nem találta a közös hangot, hogy a csapat bedobta a törölközőt, még mielőtt a következő Van Halenné válhattak volna.

FASTER PUSSYCAT
FASTER PUSSYCAT (1987)

A Guns N’ Roseshoz és az L.A. Gunshoz hasonlóan a Faster Pussycat is Hollywood utcaibb, koszosabb vonalát képviselte. Első albumukra néha a vele szinte napra pontosan egyszerre megjelent Appetite For Destruction kistesójaként szokás hivatkozni, ami abból a szempontból találó, hogy a Faster Pussycat is teljesen gátlástalan, szexista és romlott rock’n’rollt játszott - érdekesség, hogy a két zenekar a rokonság ellenére kifejezetten pocsék viszonyt ápolt egymással. Noha második lemezük, az 1989-es Wake Me When It’s Over érettebb, kidolgozottabb munka, nem kérdés, hogy hangulatát tekintve a nyegle, mocskos, csuklóból kivakart riffelésű első album a markánsabb olyan egyszerű, de nagyszerű pillanataival, mint a Bathroom Wall, a No Room For Emotion vagy a Cathouse. Taime Downe-ék ugyanakkor nem lettek sztárok, végig megmaradtak a másodvonalban.

GUNS N’ ROSES
APPETITE FOR DESTRUCTION (1987)

A '80-as évek második felére a rockbiznisz nagyjából kiszámíthatóvá vált. A Bon Jovi és a Europe fantasztikus sikere nyomán rengeteg unalmas, ártalmatlan futószalag-sztárocska jelent meg a hard rock színtéren, akikben a világon semmi érdekes nem volt. A Guns N' Roses Appetite For Destructionje ugyan csak a megjelenése után egy évvel robbant nagyot, akkor azonban alapjaiban változtatta meg az egész könnyűzenei életet – valahogy úgy, mint a '60-as években a Rolling Stones vagy a '70-es években a Led Zeppelin. A '80-as évtizedben minden kétséget kizáróan a Guns N' Roses reformálta meg gyökeresen a nagyközönség rockzenéről alkotott legalapvetőbb fogalmait. Tény, hogy ők is a jó időben voltak a jó helyen, de az sem kérdéses, hogy a zenekar minden idők egyik legtökéletesebb rockcsapata volt: ezen az a tény sem változtat semmit, hogy a banda csak néhány évig dolgozott igazi, normálisan működő zenekarként. Ezen évek munkájának eredménye öltött testet az Appetite For Destructionben, amely ma is ugyanolyan frissnek hat, mint amikor megjelent, és évről évre újabb generációk fedezik fel maguknak: több mint 35 millió példányos eladásával minden idők egyik leghatalmasabb sikeralbuma, amely olyannyira a mindennapok részét képezi 2022-ben, harmincöt évvel kiadása után is, hogy még csak a dalcímeket sincs értelme külön nevesítgetni itt, hiszen úgyis mindenki pontosan tudja, miről szól a történet. Ha csak egy albumot lehet megnevezni az évtized legfontosabb rocklemezeként, nem kérdés, hogy ez lenne az.

Folytatjuk...

Írta: Danev György és Draveczki-Ury Ádám
Köszönet a fotókért a Magneoton és a Universal kiadóknak.


2022. július 22. 05:05

Minden jog fenntartva. 2022 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA