A brand neve: Borlai Gergő
Márka, védjegy, minőség: ezt jelenti a brand. Borlai Gergő számunkra még ennél is sokkal többet: a kivételesen tehetséges dobos-fenomén keresett és elismert világsztár. Teljesen mindegy, hogy magyar vagy nemzetközi zenekarban játszik, ha ő ül a dobfelszerelés mögött, zenésztársai és a közönség is biztosak lehetnek abban, hogy nem mindennapi zenei és vizuális élményben részesülnek. RozsonitsTamás beszélgetett egy alaposat a nagyon elfoglalt muzsikussal.
Csodagyerekként tekintettek rád, amikor berobbantál a magyar zenei köztudatba. Hogyan élted meg? Pozitív, negatív vagy közömbös érzelmekkel?
Nem éreztem, hogy csodagyereknek tartanak. Valamiért én sem akartam ebben a pozícióban lenni, mert inkább az érdekelt, hogy zenélhessek a felnőttekkel. De azt mindenképpen pozitívan éltem meg, hogy foglalkoztatva vagyok gyerekként.
Mindenki számára meghatározóak az otthoni körülmények: te a szüleid hivatása és ízlése okán a zene közegébe születtél és nőttél bele. Az, hogy a dob vonzott téged, a hallott zenei élményeknek (pl.Take Five (Dave Brubeck), Chameleon (Herbie Hancock), vagy annak köszönhető, hogy volt a szobában egy dobfelszerelés édesapád hobbyzenekara révén?
A két élethelyzet eredménye ez. Az is, hogy jó zenék szóltak otthon, meg az is, hogy volt otthon egy valamilyen dobszerelés. Ennek okán, ha valamit hallottam és inspirált, azonnal lejátszhattam, amíg a szomszédok nem szóltak.
Nesztor Iván volt az első dobtanárod. Ha jól tudom, az első órára édesanyád bátorításása is szükség volt. Elmesélnéd?
A legtöbb gyereknek öt-hat éves korban szüksége van bárorításra a szüleitől. Én -mint minden gyerek- nem igazán mertem bemenni Ivánhoz, mert féltem az idegen felnőttektől. Aztán, mikor a hangszer mögé kerültem, már oldottabb lettem. Illetve Iván, ahogy telt az idő, nagyon sokat tett, hogy felhőtlenek legyenek az órák sok-sok nevetéssel, elképesztő humorának és zseniális pedagógiai tehetségének köszönhetően.
Hat évesen kezdtél intézményes keretek között dobolni tanulni. Véleményed és a mai tudásod, tapasztalataid szerint ez az ideális életkor ahhoz, hogy valaki dobolni kezdjen vagy a te eseted speciális?
Magát a zenetanulást szerintem nem lehet elég korán kezdeni. Persze, ehhez kell egy olyan tanár, aki ért a kisgyerekekhez. A mai világban az elképesztő médiafigyelem szerintem már veszélyesebb, hiszen ott nem marad meg az a tanulói intimitás és folyamat a platformokon, ahol is milliók elé tárul, hogy milyen elképesztően dobol akár már egy három éves kislány. Gyakorlatilag azonnal sztár lesz belőle és onnan már nem adhatja lejjebb, amely felelősséggel ő maga talán még nincs is tisztában.
Később te magad kerested meg Szanyi Jánost. Miért?
Azért, mert egyrészt világi tudásnak van a birtokában, másrészt abban az időben egyedül neki voltak olyan dobos videói, amiket képtelenség volt látni máshol. A hozzá való járás tulajdonképpen arról szólt, hogy felmentem a lakására, elmagyarázta, hogy mit és miért fogunk megnézni, rendelt nekem egy csomó görög gyümölcslevest, vagy gyümölcsjoghurtot, én meg reggelig néztem a videókat és csak szívtam magamba az információt. Akkor láttam képen először Vinniet, Steve Smitht, Wecklt, Chamberst, Gaddet, Cobhamet, Bozziot, Erskinet, stb. Addig csak a fejemben tudtam összerakni nagyon ritkán látott képek alapján, hogy vajon hogyan is nézhetnek ki ezek az emberek játék közben. Elképesztő katartikus élény volt, ráadásul akkor már tíz éve doboltam (tizenháron éves voltam). Ma már ilyen szituáció elképzelhetetlen. A mai fiatalok együtt nőnek fel a képi világgal.
A mentális vagy a fizikai képességek fontosabbak ahhoz, hogy valaki jó dobos legyen?
Ez műfajfüggő, de mindkettőt fontosnak tartom egy dobos esetében.
Sokan úgy vélik, hogy - mivel a dobolás erős fizikai igénybevétel is -, emiatt csak kifejlett izmokkal, inakkal, ízületekkel, tehát a serdülőkor környékén lehet problémamentesen belekezdeni. Te sokkal korábban indultál. Jelentett ez később bármiféle problémát?
Kizárólag előnyt jelentett. Egyrészt negyedikes általános iskolás koromtól már minden szkanderversenyt megnyertem, amíg el nem ballagtam. Másrészt, mivel laza izomzatú vagyok és a fizikumom párhuzamosan fejlődött a dobolásommal, ezért erős csávó lettem és igen flexibillis izomzatom alakult ki, ami nagyon előnyös egy olyan intenzíven játszó embernél, mint én.
Hogyan tartod karban az ízületeidet? Habár most is nagyon fiatal vagy, de oda kell figyelned erre is?
Igazából nekem a gyakorlás elég ebből a szempontból.
Minden hangszeren történő tanulás során előjönnek az unalmas, sokszor monoton és lélekölő gyakorlatok, amelyek amúgy nélkülözhetetlenek. Ezeken te milyen módszerrel lettél úrrá?
Olyan módszerrel, hogy én nem csináltam ilyeneket, ezek nekem teljesen kimaradtak. A monotonitás nálam azt jelentette, hogy mondjuk nagyon intenzíven játszom gyors dolgokat szünet nélkül például egy órán keresztül. Aztán pici pihenés és újra. Erre olyan tizenegy éves korom környékén kaptam rá, amikor is azt éreztem, hogy ezzel a staminát nagyon magasra lehet húzni.
Megérezhető-e az a pont a tanulás során, amikor már nincs szükség mesterre, mert az a saját stílus kifejlődésének a gátja lehet?
Ez is nagyon egyénfüggő. Ivánnak nagyon sokat köszönhetek, de tizenegy évesen éreztem, hogy lépnem kell, és akkor elmentem Janóhoz. Hozzá két-három évig jártam. Tizenöt-tizenhat évesen pedig már komoly zenekarokban játszottam és akkor már úgy éreztem, hogy tudok felelni magamért és a tapasztalatot céloztam meg mesterként. Azóta egyszer voltam dobórán Thomas Langnál három évvel ezelőtt, mert a segítségét kértem bizonyos koncepciók definiciójáról angolul.
Nagyon hamar kialakult a saját, markáns stílusod, ami világszinten is kuriózum. Ez csak a te utad, vagy követhető más számára is? Melyek a legfőbb jellegzetességei?
A jellegzetességeit nem igazán tudom, ezt másoktól kéne megkérdezni. De mindenképpen jó látni, hogy világszerte inspirálok dobosokat. Ez nagyon sokat jelent nekem. Főleg azért, mert - bár imádok gyorsan és hangosan játszani -, azért mégis mindig a zeneközpontúságot próbálom hírdetni.
Folyamatosan fejlesztetted magadat. Hogyan alakult ki a Borlai-stílus? Elemzed a játékodat vagy hirtelen megérzésekre hallgatsz?
Spontán és emócionális zenész vagyok, ám mindig nagyon figyelek arra, hogy mi történik körülöttem. Még ha nagy létszámú zenekarban is játszom, akkor is mindenkit hallani akarok a monitorban, mert sosem lehet tudni, hogy ki milyen ötlettel áll elő. Általában realtime datálom azt, ha épp nem jó úton járok és meg is jegyzem, hogy miért nem. Szeretem használni a memóriámat, nem vagyok még a felvevő eszközök áldozata ilyen szempontból.
Mit jelentettek a példaképek már a kezdetek kezdetén? Számodra kik (voltak) ők?
A példaképek az irányadóink. Ők löknek minket az útunkra. Számomra ebből a szempontból a kezdetekkor Miles Davis, Frank Zappa, Joe Zawinul, Allan Holdsworth, Stanley Clarke és John McLaughlin voltak a példaképek. Később persze rengeteg más is, és a mai napig felfedezek újakat, de ők voltak, akik gyerekként elrepítettek a végtelenbe.
Milyen érzés volt személyesen találkozni és barátságokat kötni a példaképeiddel?
Érdekes. Mire oda jutottam, hogy játszom Gary Willisszel, Scott Hendersonnal, Nathan Easttel, Jimmy Haslippel, stb, addigra már annyira fel voltam belőlük készülve a rengeteg zenehallgatásnak köszönhetően, hogy igazából azonnal működött a konstelláció, ahogy Tibusz mondaná.
Úgy gondolom, aki komolyan gondolja a zenélést, annak a hangszeres tudáson kívül óriási zeneirodalmi műveltséget is szükséges birtokolnia. Tehát: állandóan zenét kell hallgatni, nem kényszerből, hanem érdeklődésből és élvezetből. Neked mennyi időd jut erre?
Teljesen egyetértek ezzel. A vírusnak “köszönhetően” megint rengeteg időm maradt zenét hallgatni, bár már értelem szerűen nem ugyanaz az élmény, mint fiatalabb koromban, de ha megfog valami, még mindig rá tudok kattani hetekig.
Vannak-e standard kedvenceid, ha igen: kik és mennyire követed figyelemmel az újdonságokat?
Amennyire lehet, követem az újat. Bár nagyon kritikus vagyok, de vannak lélegzetelállító zenék manapság is. A régiek közül mostanában megint rákattantam Davisre, illetve Zappa örök. Az újak közül nagyon szeretem és követem Louis Colet, Thundercatet, meg néhány egészen új generációs gitárost. Illetve hallgatom a KCRW-t, ami egy kaliforniai független rádiócsatorna tele még soha meg nem jelent előadóval és ott is elképesztő zenéket lehet találni.
Tizenkét évesen az avantgárd jazz kiemelkedő egyénisége, Grencsó István zenekarában kezdtél dobolni. Miért a jazz vonzott akkor elsősorban?
Mert Levente bátyám rengeteget mutatott nekem. Teljesen rabja voltam már hét-nyolc évesen Ornette Coleman, Don Cherry, Coltrane, Cecyl Taylor zenéjének, ráadásul óriási Dresch Quartet rajongó voltam, így nagyon örültem, hogy Grencsó zenekarának tagja lehettem.
Játszottál és most is zenélsz a magyar zenei élet klasszikus nagy egyéniségeivel. Amikor elkezdtél egy-egy közös munkát velük, hogyan készültél fel rá? A munkára és rájuk?
Ők készítettek, vagy együt készültünk fel. Mindazok a hatalmas ikonok, akikkel játszhattam/játszhatok, nagyon fontosnak tartják a műhelymunkát, így mindig volt lehetőség megtalálni a közös nyelvet.
Én először Katona Klári zenekarában láttalak/hallottalak, amit Babos Gyula vezetett. Az egész produkció annyira együtt lüktetett, amit addig én még nem tapasztaltam koncerten. Hogyan lehet elérni azt, hogy eltérő korú muzsikusok ennyire egymásra hangolódjanak? Ez csupán a próbák alatt nem alakulhat ki…
Egyrészt kialakulhat próbán, de mondjuk Gyuszinak az volt a zseniális koncepciója, hogy általában a saját zenekarát vitte Klári mögé. Ezáltal már egy minden szempontból felkészített zenekarral kezdtük el a próbákat.
Számtalan stílusban otthon érzed magad a legösszetettebb metal zenétől a kísérletező jazzig. Ezek szerint elmosódtak már a kategóriák, hogy ki melyik műfajban alkot? Már nem létezik az, hogy pl. egy jazz-zenész „lenézi” a rockert?
Manapság már nem nagyon van az, hogy egy zenész nagyon széles skálán mozogjon, mert nem hiszik el, hogy mindegyikben 100%-os tudsz lenni. Tulajdonképpen még van is ebben igazság. Azt nem tudom, hogy ki kit néz le, de azt nagyon jó volt látni, hogy a nyugati világban ez egyszerűen nem létezik. Játszottam gospel templomokban egyedüli fehérként, játszottam dark metal lemezeken fúziós dobosként és ezen fogalmak, hogy irigység/lenézés/vérszívás soha nem merültek fel, lévén, hogy mindenki mindig a legjobbat akarja kihozni mindenkiből, magukat is beleértve. Volt egy turném Dean Brownnal és Stu Hammel. Akárhogy nézzük, Stu azért egy rock beállítottságú zenész, és mégsem merült ez fel senkinél, mert a végeredmény működött. Vagy például én is hívom Hadrien Feraudot a saját pop zenéimre, pedig a 21. század legnagyobb basszusgitárosa, nulla limittel. De ezek ugye inkább csapatmunkák. Individuálisan azt már nehezebb elhitetni az emberekkel, hogy ma kiraksz egy videót, ahol Panterát játszol, másnap meg egy másikat, ahol Charlie Parkert. És talán tényleg nincs már szükség erre.
Gyakorlatilag felsorolhatatlan, kikkel és milyen zenekarokban játszottál/játszol itthon és külföldön. Számodra kik és mely formációk a legmeghatározóbbak és miért?
Magyarországon talán a Boom Boom, Tin Tin Quartet, Kaltenecker Trio, European Mantra, Electric Shock, Babos Project Romani, Presser Gábor és Charlie zenekarát emelném ki persze sok más remek zenekar mellett. A Boom Boom-mal akkora szerencsénk volt, hogy megalakulása után három évig minden szerdán játszottunk az Old Man’s-ben. Ez egy olyan feszes és összeszokott bandát eredményezett, ami már soha nem fog változni. Soha nem játszottunk takaréklángon, hanem mindig mindenki “belehalt” a koncertekbe. A Tibusszal való megőrülés pedig a mai napig könnyeket csal a szemembe. A Tin Tin Quartet (mondjuk a Makám zenekart is mondhatnám) azért volt speciális, mert egyrészt ütőhangszereken, illetve dallamhangszereken játszottam, másrészt itt mélyedtem bele az asszimetrikus zenékbe a társaimnak köszönhetően. A Kaltenecker Trioban az volt a jó, hogy fiatalok voltunk és zeneileg/ritmikailag nagyon egy rugóra járt az agyunk. Szerintem nagyon eredeti zenét játszottunk a maga idejében, mondjuk ez jelentős részben Zsoltnak volt köszönhető. A European Mantra - ami a saját zenekarom- meg egyszerűen kultusz zenekar lett. Mi voltunk az első csapat itthon, akik hét húros gitáron (sokszor A-ra lehangolva), iszonyú végletesen mozogva a műfajok között, vagy éppen egy Tom & Jerry epizód alá játszva, vagy éppen fürdőköpenyben, vagy akár egy teljes Brithney Spears-dalt leplaybackelve játszottunk fúziós zenét. Elég hamar kialakult, hogy konkrétan azt csinálunk, amit akarunk. Előfordult olyan, hogy az utolsó szám alatt leszereltük a színpadot. A végén csak Peta loopjai szóltak, de a hangszerek már a tokokban pihentek. Az Electric Shockot azért szeretem, mert fiatal benne mindenki és teljesen más az aspektus, totál máshogy áll mindenki az élethez. Ráadásul a világ egyik legjobb basszgitárosa a hivatalos negyedik tag, Anton Davydiants személyében, ami egyszerűen kuriózum. Babos Gyuszival a zenekarunk majd’ tíz évig működött. Ő nagyon büszke volt a gyökereire, és a zenéjét is erre építette fel, a zenekarban rengeteg teret adva a társainak. Presser Gáborral huszonöt éve dolgozom együtt. Azt hiszem, olyan negyven lemezt készítettünk együtt és egészen egyszerűen mindig elrabol a kiapadhatatlan szerzői érzékével és kreativitásával. Picivel a koncerteket megelőzőleg mindig hosszú próbafolyamatok vannak és ezek alatt építjük fel a zenéjét, amennyire tökéletesre csak lehet. Charlieval azt hiszem, tizenhét évet nyomtam le és mindig imádtam miden percét. Egyrészt, mert elképesztően jó zenekara volt mindig is, akik meghatározták a magyar jazz és könnyűzenét - gondoljunk csak a csodálatos László Attilára, vagy Lattmann Bélára, másrészt meg elviselhetetlenül vidám társaság. És akkor az éneklésről ne is beszéljünk.
A külföldieket illetőleg mindenképpen kiemelném a Scott Kinsey Groupot, akikkel rendszeresen játszom az Államokban, illetve a világban. Ő az egyik, akivel mindig is játszani akartam és most ez már napi kapcsolatos barátságban formálódik meg.
Nguyen Le, a párizsi születésü vietnami gitáros is csak önmagához hasonlítható, plusz három formációjának is a tagja vagyok és minden koncert egy ünnep. Hatalmas művész.
A Tony MacAlpinennal eltöltött három év is szép emlék. Szerettem kizárólag egy dologra koncentrálni a turnék alatt, amelyek hosszúra nyúltak. Jimmy Haslippel is rengeteget dolgozom a mai napig. Nagyon sok projectbe vitt be. Négy vagy öt lemez jelent már meg, ahol ketten dobolunk Vinnie Colaiutával, vagy hárman Gary Novakkal. Ezek leírhatatlan pillanatok. És hát ugye Gary Willis, akivel legutóbbi két szólólemezét együtt csináltuk, a másodikon már szerző és társ-producer is voltam, illetve egy appot Groove a Day címen, zenészeknek.
Az egyik legkülönlegesebb formációd a Ladányi Andrea balettművész-koreográfussal közös BL produkció. A dob, mint a kommunikáció legősibb eszköze találkozik a szintén ősi mozgáskultúrával, a tánccal, de olyan modern köntösben, ami megdöbbenti, egyben lenyűgözi a nézőt. Hogyan jött létre ez a duó?
Andrea koreográfus, én pedig zenei rendező voltam egy színdarabban. Nézve és megismerve az ő munkáját, előálltam az ötlettel, hogy hozzunk létre egy duót. Lenyűgözött és lenyűgöz az elhivatottsága, tehetsége, maximalizmusa. Egy hónapig próbáltuk minden nap, amíg olyan nem lett, mint amit elképzeltünk. Közel ötven előadás alatt bejártuk Európát, számos díjat nyertünk. Életem egyik legeredetibb produkciója.
Néhány éve a világ zenei központjában, az Egyesült Államokban is élsz és dolgozol. A rólad szóló portréfilmben (Páratlan ritmusok, 2009., rendezte: Simonyi Balázs) édesapád még úgy nyilatkozott, hogy szerinte nem utazol el. Aztán mégis. Bejöttek a számításaid?
Hát hogyha azt nézzük, hogy a világ legobb zenészeivel játszom együtt, vagyok velük úton, csinálunk lemezeket és folyamatosan hívnak, akkor igen.
Annyi a feladatod, hogy az egész évedre tele a naptárad. Mi alapján válogatsz a felkérések közül?
Átlagosan százszor repülök egy évben -ha nincs vírus-, és ezen utaknak a jelentős része vagy a már említett zenészekkel történik, vagy magam miatt. A legtöbb, amit úgy érzem elértem, hogy kvázi “brand” lett a nevem. Ez annyit jelent, hogy magam miatt hívnak és ez tulajdonképpen a legjobb dolog. Az én játékomra van szükségük.
Közel hatszáz lemezen hallható a játékod, a legkülönbözőbb stílusokban. Mennyire jelent különbséget más lemezén dobolni, mint a saját szólóalbumaidon?
Mindig imádtam mások zenéjét játszani, ezt amúgy is jóval többet teszem az életemben. Lényegesen szélsőségesebb zenei kultúrákba keveredtem ezáltal, mintha csak a saját zenémet játszottam volna.
Koncertezni vagy lemezeket készíteni szeretsz jobban?
Továbbra is mindkettőt imádom a maga atmoszférájáért.
Nagyon sok hangszered volt és több világhírű márka képviselője is voltál/vagy. Ha egyszer egy új hangszer kifejlesztésében is intenzíven veszel részt, mi az oka, hogy később új kihívásokat keresel?
Ez egy egészen addig tartó folyamat, amíg meg nem találod azt a tökéletes hangot, amit elképzeltél. Nagyon nagy szerencsém van, mert most már kizárólag azokat a cégeket képviselem, amiknek a hangjai mindig is szóltak a fejemben.
Legendás a Gretsch dobokhoz való vonzódásod. Meséld el kérlek, milyen hangszereid voltak eddig és most milyen felszerelések állnak a próbatermedben?
Ez egy nagyon hosszú felsorolás lenne. Los Angelesben két hatalmas szerelésem van, Barcelonában is egy teljes cucc a stúdiómban. Németországban is készenlétben áll egy turné cucc, illetve Magyarországon is kettő. Egy a játszós, egy meg az otthoni stúdiómban. Húsz éve játszom Gretsch dobokon. Nyolc évesen dőlt el minden, amikor Geröly Tomi hangszerén játszottam a jazz táborban Szombathelyen. Ezt a hangszert számomra tényleg semmi nem tudja pótolni.
A Zildjian márka endorsere vagy, de korábban más vezető cintányérmárkákat is használtál. Mi az, amit ebben találtál meg, a többiben pedig nem?
Az összes kedvenc dobosom, akiken felnőttem, Zildjiant használt. Tizenhét éves koromtól harminc éves koromig Zildjianon játszottam. Egyszerűen a vérem részévé vált. Életem egyik legfontosabb lépését jelenti, hogy a cég arca lehettem másfél évvel ezelőtt.
Dobverők, bőrök és mikrofonok tekintetében mely márkák a befutók nálad és miért?
Vic Firth verőket használok több mint tíz éve. A világ első számú dobverő márkája teljesen érthetően. Egész életemben (pár hónap kivételével) Remo bőrökön játszottam. Vannak a dobbőrök, meg van a Remo… és ez mindig is így volt. A mikrofonokat illetően óriási dolog történt idén a NAMM show-n: Nico Nevermann barátom a GEWA-tól ajánlotta az SE Electronics mikrofonoat. Összebarátoztam velük és egy fantasztius céget ismertem meg. Számtalan mikrofont küldtek és részese vagyok a fejlesztésnek is. Sok mikrofonnal dolgoztam már, de az SE mikrofonokkal egyszerűen oyan élményeim vannak, amilyen még egyikkel sem fordult elő korábban. Egy viszonylag új cégről beszélgetünk, akik a világ összes jó mikrofonjának a legjobb tulajdonságait beleültették a sajátjaikba. Ennek során egyszerűen nincs az embernek hiányérzete. Sosem felejtem el, hogy amikor megkaptam az első szettet, csináltam egy teljesen naturális dobfelvételt minden effekt és processzálás nélkül. Elküldtem egy csomó hangmérnöknek és mindenki beszart, velem az élen.
Jut időd tanításra?
Igen, vírus miatt most adok Skype órákat. Illetve ha van időm, fogadok tanítványokat, persze.
Mennyire tartod fontosnak a közösségi médiában való jelenlétet?
Szerintem ez most a világon mindennél fontosabb. A jelenlegi helyzetben ráadásul az egyetlen platform, ahol érvényesülni lehet. Így lehetsz részese a közönséggel való kapcsolatnak, a fejlődésnek, a promóciónak, mindennek.
Tudom rólad, hogy rengeteget olvasol és vannak meghatározó irodalmi élményeid. Megosztanál velünk párat?
Rajongóként az összes Hrabalt és Csáth Gézát olvastam, rengeteg más író mellett. Az utóbbi években inkább zenészek önéletrajzi könyveit vettem kézbe, de idén szeretném harmadszorra is elolvasni Nádas Péter Párhuzamos Történeteit.
Mi az, ami a szabadidődben kikapcsol és feltölt?
Országa válogatja. Otthon a kerti muka és a barátok. Barcelonában a város a tenger, a főzés a biciklim, meg a Playstation. Los Angelesben az autózás a naplementében, meg egyáltalán a vezetés. De igazából bármi kikapcsol, ami nem negatív. Csak Andrea legyen mindig velem.
RozsonitsTamás
2020. december 30. 04:54