Zene, mozi, politika
Öt esztendő múltán ismét hazánkban köszönthettük – ezúttal a This Is Not A Drill (Ez nem gyakorlat) turné keretében – a világ talán (bizonyos szubkultúrában) egyik legnépszerűbb és legkatartikusabb előadóművészét. Mint egykori zenekarától a Pink Floydtól is megszokhattuk, pazar, néhol sokkoló, ugyanakkor korábbi koncertjeiről is visszaköszönő látványelemekkel, elképesztően magas minőségű hangtechnikával és best of programmal érkezett az MVM Dome különleges kivitelű színpadára. Roger Waters ezúttal is elmondhatta: húszezres nézősereg önfeledt tetszésnyilvánítása közepette korát meghazudtoló frissességgel, energiával, fegyverek és az atomháború réme nélkül is képes volt fényes győzelmet aratni.
Úgy tűnk, Roger Waters manapság is képes meglepetést okozni. Aki kevésbé jártas a Pink Floyd, illetve az abból önállósodó basszusgitáros-szerző produkcióinak, zenei demonstrációként is felfogható gigaelőadásaiban, aligha gondolhatja, hogy a tőlük megszokott monumentális látvány-, illetve hangzásvilág a továbbiakban még fokozható lenne. Elég csupán a magyarországi Waters szólókoncertekre, mint az In the Flesh, (2002. június), a The Dark Side of the Moon (2007. április), a The Wall (2013. augusztus – Puskás Ferenc stadion) vagy éppen a 2018. májusi Us + Them monstre bemutatóira gondolni, amelyek mindegyike külön-külön is szem- illetve fülkápráztató.
Nos, a felsorolt előzmények (és akkor még nem beszéltünk a nekünk, magyaroknak a kilencvenes évek elején elérhető Schwechati nemzetközi repülőtéren, vagy a prágai stadionban celebrált bámulatos, immáron Waters nélküli Pink Floyd – Division Bell koncertekről) után kíváncsian vártuk, vajon mi újat hozhat nekünk a 2023. április 23. Budapest új arénájában, a húszezres befogadóképességű MVM Dome-ban?
Az első rácsodálkozás a színpad elhelyezkedése, formája: kétszintes dobogós építmény, felette kétoldalas óriás kivetítővel, középen rövidebb, derékszögben, keresztszerűen elhelyezett másik, szintén kétoldalas képernyővel kettéosztva. Impozáns látványt nyújtanak a színpadszélek LED-fénnyel megvilágított kontúrjai, amelyek mintegy keretbe foglalják a tágas koncertpódiumot. Persze a témához illő, váltakozó színekkel. Mindez a küzdőtér kellős közepén, a közönség karéjától övezve. Az óriás kivetítőknek köszönhetően a mutatvány (a csarnok bármely pontjáról) akkor is élvezhető, ha a főszereplő éppen a túloldalnak fordulva hinti az igét.
Azt az igét, amelyet nehezen lehet bármely zenei stílusskatulyába gyömöszölni. Amely (anélkül, hogy Gilmourék szerepét kisebbítenénk!) jórészt Watersnek köszönhetően tette naggyá a Pink Floydot anno (e szerepét kissé túl is dimenzionálta, amely végül a szakításhoz vezetett). És amelynek jellegzetes, pszichedelikus, bluesos, progresszív rock muzsikája zseniálisan ötvöződik a pazar látvánnyal, a lélegzetelállító lézershow-val, a néhol lúdbőröztető, vetített klippekkel; továbbá a különböző kiegészítő hangeffektekkel, vagy éppen drónként működő, levegőben úszó óriás műanyag állatokkal. A lélekre ható, helyenként improvizatív, nemegyszer nagyobb lélegzetű zenei tételek (kerülném az e helyütt dehonesztáló „dal” megjelölést) elképesztően kiváló hangminőséggel párosulnak; a hangtechnikusok kínos precizitással figyelnek a hangerőszabályzó potmétereire, valamint a keverési arányokra. A produkció tökéletességéről a Waters mellett működő kilenctagú kísérőzenekar muzsikusai gondoskodnak, többek között Jon Carin billentyűs, aki Hammondozik, zongorázik, ám ha kell, gitárt ragad. Aztán ott a dobok kiváló mestere, Joey Waronker is, aki szintén nem ismeretlen rockzenei körökben. Két vokalista lány gondoskodik a hangzás telítettségéről, de – miképpen a Dark Side of the Moon albumon is hallható – alkalmanként önálló szerephez is jutnak. A banda jolly jokere még a Pink Floyd időkből is ismert „öreg motoros” Jonathan Wilson, aki alapvetően basszusgitáros, ám akkor sem jön zavarba (midőn a főnök éppen akusztikus gitárt vesz a nyakába, netán leül a zongorához), ha a gitárnál, netán a billentyűsöknél van szükség rá. És még szót sem ejtettünk Roger kiváló szaxofonosáról, Seamus Blake-ről, aki kristálytiszta lebegős szólóival kápráztatja el a nagyérdeműt.
A repertoárra sem lehet panasz: zömét a jól bevált Pink Floyd opuszok töltik ki, mint például a Waters koncertek egykori záró darabja, a The Wall album egyik nagyágyúja, a Confortable Numb, amely ezúttal nyitó darabbá lép elő. Legnagyobb bánatunkra azonban annak meghatározó, pszichedelikus, lélekbe markoló gitárszólóját nélkülözve. Mintha a whiskyt jég nélkül kortyolgatnánk... Kissé kárpótol azonban – ugyaninnen – a The Happiest Days of Your Lives és persze az elmaradhatatlan Another Brick in the Wall – ez utóbbi két tételben. A Whis You Where Here nagylemez úgyszintén a Floyd sikertörténete; a címadón túl nem maradhat el a Have a Cigar, vagy az ugyancsak pszichedelikus, dallamos Shine of You Crazy Diamond katartikus darabja sem. Az egymást követő Floyd alkotások közé szinte észrevételül simul bele a Waters szólópálya három különleges szerzeménye is, köztük a legfrissebb, a The Bar lírai kompozíciójával, amelyet a veterán muzsikus saját zongorakíséretével vezet elő.
A szünet előtti Sheep (Animals lemez) a levegőbe emelkedő rusnyafejű kos (ezúttal politikai tartalmú felirat nélkül) már előrevetíti, mi várhat ránk a második felvonásban. Mi is? Például további jeles Pink Floyd darabok az első részhez nagyjából hasonló arányban: (In the Flesh, Run Like Hell – The Wall album) Mony (benne elképesztő, vintage hangzású gitárszólóval), Us and Them, Any Colour You Like, Brain Damage, Eclipse (Dark Side of the Moon lemez), a végére a Final Cut korongról egy igazi meglepetés a Two Sin the Sunsettel. Waters szólómunkáiból most a Déjavu illetve az Is This Life We Really Want gyönyörű lírája kerül terítékre, megbújva a sok Pink Floyd darab között. Az Outside the Wall remek és egyben hangulatos búcsú számnak bizonyul, benne Waters és a közreműködő zenészek színpadon történő körbe-körbe járásával. Frappáns befejezés.
Ejtsünk szót azonban a zenészek virtzuozitásához szervesen társuló vizuális élményről is, a már említett, mintegy magyarázó-, vagy üzenő falként funkcionáló óriás kivetítőről, amely a Pink Floyd jó szokásához híven klipszerűen jeleníti meg a nem éppen elhanyagolható mondanivalót. Az elhagyatott többemeletes épületvázaktól a háborús jeleneteken keresztül egészen egy seregnyi ember színkavalkádban úszó portréfotójáig. Eddig rendben vagyunk. Az üzenetek tartalmával már kevésbé, amelyben valósággal – ahogy ezt Waterstől megszokhattuk – kissé túltengve „ül tort” a politika. Csak a miheztartás végett, már a koncert bevezetőjében olvasható a hetvenkilenc esztendős – egyébként rendkívül jó karban lévő – muzsikus meglehetősen provokatív narratívája: „A szeretem a Pink Floydot, de nem bírom Roger politikáját-típusú arcok most húzzanak ki a büfébe!”… Értjük.
Az efféle gyakori üzenő fali (és mindkét hosszabb lélegzetű, közönséghez szóló beszédében történő) meglehetősen sűrű „fuckkozások”, illetve „fuck you”-zások (a fordítástól most eltekintenék) közepette ad hangot az idők során egyre zavarosabbá váló világnézetének, amelyben továbbra is markánsan fejti ki a véleményét a háborúkról, az értelmetlen öldöklésről, ugyanakkor síkra száll Julian Assange tényfeltáró újságíró, vagy a woke-kultúra megkérdőjelezhető igazsága mellett. Békepártisága ugyanakkor továbbra is mindent felülíró prioritás. Véleményének ezúttal is „hangot ad” a már emlegetett, levegőben „úszó” felfújható kos, illetve piros szemű disznó performansza, amelynek oldalán ezúttal nem díszelegnek obszcén hangvételű, kritikus feliratok. Minthogy a vendéglátó ország miniszterelnöke is csupán az orosz-ukrán háborús konfliktus megoldásában egyfajta békeközvetítőként kerül szóba... Jól van ez így. Véletlenül sem mondható, hogy Roger Waterstől ez különösebb meglepetés lenne, a baj inkább a közérzettel van. Mintha kissé túlsúlyos állapotban telepedne rá az egyébként katartikus koncertélményre, ezzel sajnálatosan agyonnyomva a produkció műremekét.
.jpg)
Meggyőződésem, hogy Roger Waterst nem politikai hitvallásáért, sokkal inkább zseniális muzsikájáért, előadói képességeiért, magas színvonalú, különlegesen monumentális koncertjeiért szeretjük. Még akkor is, ha a lézershowból ezúttal a szokásosnál kevesebb jutott, hiszen a mozi és az üzenetek „elvitték” a látványt.
Roger Waters korát meghazudtoló frissességgel, energiával, fegyverek és az atomháború réme nélkül is fényes győzelmet aratott.
Hegedűs István
2023. április 26. 07:24