YNGWIE MALMSTEEN - Neoklasszikus blues
Három év szünetet követően március 29-én új lemezzel jelentkezik Yngwie Malmsteen, minden gitárhősök gitárhőse. A gitározás arculatát 35 évvel ezelőtt végérvényesen megváltoztató svéd zseni ezúttal egy bluesos kicsengésű albumot állított elő floridai műhelyében, ami első hallásra talán meglepő, ám mielőtt bárki megrökönyödne, elárulom: Malmsteen nem cserélte blues pentatonra a harmonikus moll skálát. Ahogy az utóbbi néhány korongján, úgy ezen a Blue Lightning címet viselő legfrissebb munkáján is maga Yngwie látta el az énekesi feladatokat a produceri teendők és a félreismerhetetlen gitármunka mellett, tehát a köztudottan öntörvényű gitáros ezúttal sem hazudtolta meg önmagát. Az alábbi exkluzív interjúban eme új anyag készítésének körülményeiről és a blues muzsikával való kapcsolatáról mesél a Maestro.
Az igazat megvallva nem lepődtem meg túlságosan, amikor híre ment, hogy blueslemezt készítettél, hiszen már a korai albumaidon is kaptak helyet bluesos témák. Mi adta az apropót, hogy éppen most rukkolj elő egy teljes, ilyen típusú dalokkal teli koronggal?
Yngwie Malmsteen: Először is szeretném leszögezni, hogy ez nem a szó klasszikus értelmében vett blueslemez. Ez bárki előtt világossá válik, ha meghallgatja az anyagot. Sokan mondogatták már nekem, hogy kellene csinálnom egy bluesos dalokkal teli albumot, és nem is tartottam hülyeségnek az ötletet, de az egész koncepció akkor kezdett igazán foglalkoztatni, amikor tavaly megkeresett a Mascot kiadó és felvetették egy ilyen típusú album megvalósíthatóságát. Igazság szerint a blues mélyen gyökeredzik bennem és teljesen természetesen jön belőlem, noha mindenki a neoklasszikus dolgaimról ismer elsősorban. Amikor 5 évesen megkaptam az első gitáromat, egyből John Mayall és Eric Clapton Bluesbreakers lemezéről próbáltam leszedni dolgokat. Mindig is imádtam blues-örökzöldeket játszogatni, akár stúdióban, akár színpadon. Az 1996-os Inspiration albumom is jól mutatja ezt, ami jellegében hasonló hangnemet ütött meg, mint ez a mostani korong.
Saját szerzemények és feldolgozások egyaránt helyet kaptak a Blue Lightning címet viselő albumon. Milyen alapon válogattad ki, hogy mely klasszikus blues-témákat dolgozd fel?
Yngwie: Pontosítanék: ezek nem feldolgozások, hanem variációk. Ez nagy különbség. Szolgai módon eljátszani valamit nem sok értelme lett volna. Aki ilyesmit vár, az hallgassa az eredeti felvételeket. Számomra csak úgy érdekes egy ilyen feladat, ha a saját világomba helyezhetem a dalokat és a saját szájízem szerint értelmezhetem őket, természetesen nem megfeledkezve az eredeti előadók nagysága előtti főhajtásról. A számok kiválasztásánál a fő szempont egyszerű sémát követett: csak olyan témákat vettem számításba, amiket magam is szeretek. Gyerekkorom kedvencei közül is felelevenítettem párat, ilyen volt a Purple Haze Jimi Hendrix tollából és a Smoke On The Water a Deep Purple-től. Mindenki tudja, hogy mekkora hatással volt rám a Purple és Ritchie Blackmore. 10 évesen hallottam először a Fireball albumot, ami egész egyszerűen letaglózott. A leggyilkosabb dal azon a lemezen a Demon’s Eye, ezért nem volt kérdés, hogy azt is felteszem a lemezre. Szerencsére a hangneme pont olyan, hogy ének szempontjából kényelmes mozgást biztosít, ezért nagy kedvvel vágtam bele a felvételébe. Ezek voltak azok a tételek, amiket azonnal számításba vettem, de például a The Beatles While My Guitar Gently Weeps című szerzeménye nem volt ennyire magától értetődő választás. Először egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy meg tudom csinálni úgy, ahogy elterveztem, végül sikerült mégis igazságot szolgáltatnom az eredetinek, ami nagy örömmel töltött el. Egyébként a teljes stúdiómunka kiváló hangulatban zajlott, élveztem a felvételeket.
Melyik dal jelentette a legnagyobb kihívást?
Yngwie: Talán Eric Clapton Forever Man című nótája. Noha ismertem a rádióból, elsőre mégsem tűnt úgy, hogy magamévá tudom tenni. Aztán csak nekiálltam, kipróbáltam különböző aspektusokat, és a végére elkezdett működni. Olyannyira sikerült elkapnom a fonalat, hogy az éneket végül egyetlen nekifutásból toltam fel. Nem szeretek többször nekiállni ugyanannak. Alapvetően nagyon hiszek benne - és ez a gitározásomra éppúgy vonatkozik, mint az énekemre - , hogy képesnek kell lenni már elsőre jól csinálni a dolgokat. Az egész Blue Lightning album ebben a szellemben készült.
Érdekes, hogy Clapton, a ZZ Top gitáros Billy Gibbons, és a többi blues-hős nem nevezhető nyilvánvaló hatásodnak…
Yngwie: Mert nagy különbség van az emberre hatást gyakorló és az ember által kedvelt zenék között. Amikor 7 éves voltam, villámként csapott belém a Deep Purple. Akkoriban Svédországban nem lehetett ilyen zenéket hallani a rádióban, ezért a Purple lemezein kezdtem szocializálódni. Később, amikor 11 lettem, elkapott a komolyzene, Bach, Vivaldi és Csajkovszkij, az ő hatásukra alakult ki az a neoklasszikus stílus, amiről híres vagyok. Ahogy már korábban említettem, a blues már kölyökként belém ivódott. Ott volt Clapton a Bluesbreakers lemezzel, és a Purple is gyakorlatilag bluesbanda volt. Hallgasd csak meg a Demon’s Eye-t, a Lazy-t, és a többi korai számot. Ezek mind bluesdarabok és pont. Hendrix szintén bluest játszott. A Stones is, és így tovább.
A lemezen szereplő saját bluesos dalaid másfajta hozzáállást kívántak meg tőled gitárosként?
Yngwie: Egyáltalán nem. A lehető legtermészetesebb módon jött ez belőlem, annak köszönhetően, hogy gyerekként rengeteg bluest gitároztam. Persze amikor rájöttem, hogy a blues csak öt hangból áll, és ezáltal mennyire limitáltak a lehetőségek benne, egyből tovább léptem a klasszikus muzsika felé. A blues ettől függetlenül örökre bennem lesz.
Milyen felszereléssel álltál neki a stúdiómunkának?
Yngwie: Ugyanazokat a hangszereket használtam, mint mindig: Fender Stratocastereket és Marshall YJM erősítőket. Vannak dolgok, amik sosem változnak… Friss hír viszont, hogy a Fender Custom Shopban elkészültek a 30th Anniversary Stratocastereim, ezek tavasszal kerülnek a boltokba. Roppant izgalmas volt felújítani a szeriát, az eredmény pedig önmagáért beszél, melegen ajánlom őket mindenkinek!
Köztudott, hogy hatalmas gitárgyűjteménnyel büszkélkedsz. Még mindig gyűjtöd a Stratocastereket?
Yngwie: Már nem igazán. Rengeteg gitárom van, úgyhogy manapság már inkább más dolgokat gyűjtök… (Yngwie valószínűleg számos tűzpiros Ferrarijára gondolt itt - D.Gy.)
Leginkább a késő ‘60-as évekbeli, széles fejű Stratocastereket szereted, ugye?
Yngwie: Minden korszakát szeretem a Stratocasternek, de valóban az 1968-69 körüli évjáratok állnak legközelebb hozzám. Az új 30th Anniversary modelleim is ezeken alapulnak.
Az egyik legikonikusabb Stratocastered a “Play Loud” modell. Elmesélnéd a történetét?
Yngwie: Vicces sztori: 15 éves voltam, amikor megláttam a hangszert egy bolt kirakatában. Azonnal belehabarodtam, és eldöntöttem, hogy megveszem. Aztán amikor pár nappal később visszamentem, már csak a hűlt helyét találtam. Eladták. Néhány hónappal később épp a bandámat akartam összerakni. Dobost kerestem, és jelentkezett is egy srác. Baromi jól dobolt, de egyik nap benyögte, hogy ő igazából nem is dobos, hanem gitáros, és van egy Stratocastere. Erre én: “Valóban? Legközelebb hozd már el, hadd nézzem meg!” Gondolhatod: ő vette meg a gitárt az orrom elől! Persze több se kellett, ultimátum elé állítottam: “ha továbbra is velem akarsz zenélni, el kellett adnod nekem a Stratocastert!” (nevet) Mindez 1978-ban történt, azóta sok mindenen keresztül mentünk együtt. Ez a hangszer látható az első lemezem borítóján, pár éve pedig a Fender készített belőle egy 100 darabra limitált relikvia-szériát. Minden egyes példányt az eredetihez hűen készítettek el, az összes karcolás és leverődés pontosan oda került, ahol az én gitáromon is láthatóak.
Melyek a gitárkollekciód legértékesebb darabjai?
Yngwie: Ahogy már mondtam, szekérderéknyi gitárom van, és nemcsak Stratocasterek, hanem ősrégi Les Paulok is. A valaha gyártott legelső tíz Fender Stratocaster egészen biztosan a gyűjteményem ékkövei közé tartoznak. Ezek 1954 márciusában készültek kézi munkával és még sorozatszám sincsen rajtuk. Persze tudom, hogy David Gilmour tulajdonában van egy 0001-es szériaszámú modell, de az pár hónappal később készült, mint az enyémek.
Koncerteken úgy 30 különböző Marshall fej látható mögötted a színpadon. Miért van erre az őrületes Marshall-falra szükséged?
Yngwie: Pontosítanék: nem 30, hanem 58 erősítő van a színpadomon. Hogy miért? Egyszerű a válasz: mert a több az több! (nevet) Poén az egész, leginkább a látvány miatt csinálom, szóval nem kell véresen komolyan venni. Egyébként nem szól mindegyik, de jó pár igen. 100 és 50 wattos Plexiket és a YJM modell példányait használom egyszerre.
Az elmúlt években többször részt vettél a Generation Axe turnén Steve Vai, Nuno Bettencourt, Zakk Wylde és Tosin Abasi társaságában. Hogy érezted magad ezeken a koncerteken?
Yngwie: Remekül! Steve és én 35 éve ismerjük egymást, közeli barátok vagyunk. Ő olyan nekem, mintha a testvérem lenne. A többiek, Nuno, Zakk és Tosin is mind nagyszerű arcok, kiváló hangulatú koncerteket adtunk együtt!
Pár éve már magad látod el az énekes teendőket is a zenekarodban. Kihívás számodra énekelni a színpadon a gitározás mellett?
Yngwie: Inkább plusz munka. A dalaim elég intenzívek gitározás szempontjából, úgyhogy énekelni mellette kemény meló. De nem panaszkodom, mert hozzá vagyok szokva a kemény munkához. Mióta csak lemezeket készítek, magam csinálok mindent: a zeneszerzést, a szövegírást, a produceri teendőket, szóval az ének csak egy újabb feladat, amit el kell végezni.
Rengeteg legendás zenésszel játszottál együtt az évtizedek során. Van még valaki, akivel szívesen zenélnél?
Yngwie: Nem igazán. Valóban sok kiváló muzsikussal játszottam, de a mostani helyzetemmel tökéletesen elégedett vagyok. Remek háttérzenekarom van, akikkel jól érzem magam. Nem is igazán gondolkodom azon, hogy kivel játszanék még szívesen. A következő turné van előttem, meg az azt követő stúdiózás, ezekre koncentrálok jelenleg.
Mennyire követed, hogy mi történik manapság a gitárvilágban? Van esetleg olyan fiatal gitáros, akit nagyra tartasz?
Yngwie: Nem nagyon tartom a lépést a gitárvilággal. A legjobb fiatal gitáros, akit évek óta hallottam, nem más, mint a fiam. Még csak 20 éves, de istenadta tehetség, minden adottsága megvan ahhoz, hogy óriási gitáros váljék belőle!
A klasszikus első albumod idén tölti be a 35. születésnapját. Tervezed, hogy valamilyen módon megünnepeled ezt a jubileumot az elkövetkező koncerteken?
Yngwie: Minden áldott nap ünneplem ezt a lemezt, és általában véve a zenémet. Teljesen mindegy, hogy 25, 30 vagy 35 éves évforduló van éppen. Nem ez a lényeg. Csak az számít, hogy mindent beleadok, mióta csak zenélek, hogy mindig a maximumot akarom nyújtani!
Ha visszatekintesz a karrieredre, van valami, amit utólag megbántál és mai fejjel másképp csinálnál?
Yngwie: Ez a kérdés nem a megbánásról szól. Az a lényeg, hogy tanulj az elkövetett hibáidból. Egy dolgot elárulok neked: csak az számít, hogy előre nézz. Sok ember állandóan azon siránkozik, hogy mit kellett volna másképp csinálni. Ennek semmi értelme. Ami megtörtént, azon már úgysem lehet változtatni, úgyhogy ne vesztegesse senki az idejét a múltba révedésre!
Írta: Danev György
Fotók: Austin Hargrave
2019. július 15. 07:30