YNGWIE MALMSTEEN - „Aki nem kockáztat, sosem nyerhet!”
Hosszú ideje, egészen pontosan a 2021-es Parabellum lemez óta nem lehetett hallani Yngwie Malmsteen felől, a Floridában élő svéd gitárhős azonban most megtörte a csendet: nemrég érkezett a hír, hogy a neoklasszikus gitározás műfajteremtő egyénisége egy minden eddiginél nagyobb szabású koncertlemez kiadásával ünnepli meg négy évtizedes karrierjét, ami a napokban kerül a boltok polcaira. A kimélyített fogólapú Fender Stratocaster, a szűkített arpeggiók és az összhangzatos moll skála korlátlan ura elsősorban erről a Tokyo Live címmel ellátott élő anyagról adott exkluzív interjút lapunknak, de szóba került egyebek mellett a szintén negyvenedik születésnapját ünneplő legendás debütalbum, a máig etalonnak tekintett Rising Force is.
Túlzás nélkül állítható, hogy Yngwie Malmsteen üstökösként robbant be az 1980-as évek elejének rockzenei forgatagába. Földindulással felérő korabeli demójáról a mértékadó Guitar Player magazin számolt be elsőként 1983 februárjában, a felvétel hallatán pedig azonnal Amerikába reptették a svéd csodatinit. A gitáros szinte még fel sem ocsúdott meglepetéséből, de már a Steeler zenekar albumát készítette a stúdióban, néhány hónap elteltével pedig még komolyabb lehetőséghez jutott: az egykori Rainbow-énekes Graham Bonnet kérte fel, hogy csatlakozzon éppen akkor formálódó új bandájához, az Alcatrazzhoz. Malmsteen túláradó zeneiségével azonban egy nagylemezt és koncertanyagot követően kinőtte a csapat kereteit, amit mi sem bizonyított jobban, mint 1984 legvégén napvilágot látott első szólómunkája. A reveláció erejével ható album innovatív megközelítésével fenekestül felforgatta a gitárvilágot és azon nyomban stílust teremtett. A szakma Grammy-jelöléssel honorálta Yngwie ambícióit, míg az eladások a Billboard-listára repítették a ‘80-as évek gitározását újradefiniáló és a neoklasszikus metál műfajt megteremtő albumot, aminek egy hosszútávú multikiadós szerződés lett az eredménye a PolyGram céggel. A gitáros ezt követően a vokális dalok felé fordult, sikerlemezei - Marching Out, Trilogy, Odyssey - olyan énekesek segítségével születtek meg, mint Jeff Scott Soto, Mark Boals és Joe Lynn Turner. Yngwie a ‘90-es évek beköszöntével egyidőben fordult még közérthetőbb, slágeresebb irányba a Göran Edman fémjelezte Eclipse és Fire & Ice albumokon, az alternatív zenei trendek térnyerése azonban őt sem kímélte: az 1994-es The Seventh Sign-tól kezdődően sok kollégájához hasonlóan a japán piacon keresett magának menedéket, ahol nimbusza sosem látott méreteket öltött, jóllehet zeneileg visszakanyarodott azokhoz a komorabb, sötétebb hangulatokhoz, ami a korai munkáit jellemezte. 1997-ben tett még egy próbát a mainstreammel, amikor a Mercury gondozásában kiadta a Cozy Powell dobossal és Mats Levén énekessel rögzített dalközpontú Facing The Animal korongot, majd megvalósította régi vágyát: Concerto Suite for Guitar and Orchestra in E Flat minor Op. 1 címen dobta piacra gitárra és nagyzenekarra írt barokk stílusú szimfonikus művét. Az ezredfordulót követően rendíthetetlenül haladt tovább a megkezdett úton, miközben nem volt hajlandó tudomást venni a zenei világban zajló változásokról, ami miatt többször is a kritikák kereszttüzébe került. Az öntörvényű zenész azóta is leszegett fejjel megy előre, állhatatossága viszont kifizetődni látszik, hiszen népszerűsége mit sem kopott, koncertjeit a világ minden táján zajos siker kíséri, ez a friss koncert anyag legalábbis erről árulkodik. Előszört azt kérdeztem Yngwie-től, hogy milyen emlékei vannak a hallhatóan emelkedett ünnepélyesség közepette lezajlott jubileumi koncertről, ami tavaly május 11-én került megrendezésre Tokióban: - Tudod, minden áldott este úgy megyek fel a színpadra, hogy életem legjobb koncertjét akarom adni, tehát ebből a szempontból minden ugyanúgy történt, mint máskor - kezdte az események felidézését a remek hangulatban lévő gitárlegenda. - Mindazonáltal valóban felejthetetlen élmény volt ez a buli, valami egész különleges atmoszféra lengte be a helyet. A tavalyi évem szinte teljes egészében a koncertezésről szólt: a turnéval kilenc héten át jártam az Egyesült Államokat, kétszer voltam Európában és Ázsiában, de játszottam Dél-Amerikában és Ausztráliában is, ezzel a tokiói koncertfelvétellel pedig örök emléket állíthattam ennek az őrületnek! Egyébként már alakul az idei turnés menetrendem is, de új zenéken is dolgozom a stúdiómban.
Az elmúlt ötven évben rengeteg óriási koncertalbum készült Japánban, te magad is többször rögzítettél ott élő anyagot pályafutásod során. Mit gondolsz, miért annyira vonzó célpont a távol-keleti szigetország a zenészek számára?
Én magam a világ bármely pontján örömmel játszom, ezt őszintén mondom. A közönség mindenhol fantasztikusan hálás. A japánok lelkesedése azonban annyira magával ragadó, hogy az ember nem tudja kivonni magát alóla. Amikor megszerveztük a legutóbbi japán koncerteket, az ottani promoter rögtön azzal kezdte, hogy szeretné felvenni az egyik bulit. Nem kellett sokáig győzködnie, egyből belementem. A technikai részét ők intézték, úgyhogy egészen addig nem volt elképzelésem róla, hogy milyen lett az anyag, amíg el nem küldték a kész felvételt. Amikor először feltettem a stúdióban, akkor tudatosult bennem, hogy remek munkát végeztek! Örülök ennek az lemeznek, mert annak ellenére, hogy nem volt előzetesen betervezve, megünnepelhetem vele a pályám negyvenéves évfordulóját.
-Hikari-Yuba.jpg)
Összesen harminc dal került fel a dupla lemezre, ami nem kevés, ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy okozott némi fejtörést kiválasztani őket a több száz tételből álló katalógusodból. Egyáltalán, ki lehet találni olyan dallistát, ami tökéletesen lefedi a teljes karrieredet?
Ez szinte lehetetlen vállalkozás. Az emberek különböznek, mindenki mást akar hallani a koncerteken, és ezt tudomásul veszem. A amerikai állomásokon például olyan témákat is elővettünk emiatt, amiket emberemlékezet óta nem játszottunk, de akadt olyan is, ami még soha nem hangzott el élőben. Még olyan lemezekről is szemezgettünk, mint a Fire & Ice, ami azért is vicces, mert ezek a döntések a pillanat hevében születnek. Nem használunk kötött műsortervet, estéről estére változik a program, és olykor még ahhoz sem tartom magam, amit a zenekarom tagjaival az adott hangbeállás során előzetesen egyeztetek. Hiába ragasztjuk ki a színpad több pontjára a dallistát, előfordulhat, hogy menet közben bedobok valamit, ami nincs felírva. Ilyenkor a többiek csak pislognak! (nevet)
Az anyagot hallgatva feltűnt, hogy egyre magabiztosabban énekelsz. Sokat dolgoztál rajta, hogy helyt tudj állni énekesként is a színpadon?
Először is köszönöm, ha így látod! Az igazság az, hogy volt időm beletanulni ebbe a szerepkörbe. Immár tizenöt éve énekelek, bár lehet, hogy egyesek ezt a megfogalmazást túlzásnak tartják és inkább kiabálásnak veszik… (nevet) Amikor heti hat este énekelni kell, az bizony igénybe veszi a képességeket, de folyamatosan próbáltam tanulni az elkövetett hibáimból, és így sikerült fejlődnöm ezen a téren.
Emlékszem arra, amikor először hallottuk a hangodat az 1996-os Inspiration lemezen a Manic Depression című Hendrix-feldolgozásban. Már akkor otthonosan érezted magad a szólóénekes szerepkörében vagy az csak egy kísérlet volt?
Sokan nem tudják, hogy odahaza Svédországban még énekes-gitárosként működtem a pályám elején. Háromtagú bandám volt, a basszusgitáros és a dobos mellett magam láttam el a szólóénekesi és szólógitárosi feladatokat. Aztán amikor Amerikába költöztem, ez megszakadt. Akkor már csak a gitározásra koncentráltam, de az éneklésről tanultak megmaradtak bennem. Nem felejtettem el a légzéstechnikát, ismertem a skálákat, illetve azt is tudtam, hol helyezkedik el a komfortzónám. Szerencsére a ‘80-as években a korai lemezeken mindig vokáloztam, úgyhogy amikor ismét elkezdtem többet énekelni, már nem jelentett újdonságot a szerep. Nem a nulláról kellett felépítenem valami új dolgot, ami nagy előny volt.
Magától értetődő, hogy a koncertanyagon megtalálhatóak a legklasszikusabb instrumentális szerzeményeid is, úgy mint a Black Star, a Far Beyond The Sun, a Trilogy, vagy a saját képedre formált Adagio Albinonitól, illetve a Badinerie Bach h-moll szvitjéből. Ugyanakkor ezeket mindig valami friss csavarral játszod, sosem ragaszkodsz az eredeti verziókhoz…
Nagyon örülök ennek a megjegyezésnek, mert valóban ez vagyok én: mindig kínosan ügyeltem arra, hogy ne játsszak el kétszer ugyanúgy semmit. Ezt élvezem a legjobban a koncerteken, és ha őszinte akarok lenni önmagammal, ezért csinálom még mindig ezt az egészet. Az a fajta kihívás tartja fenn az érdeklődésemet, amit a színpadi improvizáció jelent. Vallom, hogy kockázatot kell vállalni. Aki nem kockáztat, sosem nyerhet! Esténként mindent felteszek egy lapra, ami sokszor bejön, de van úgy, hogy nem, és elszúrom a dalt. Ez is hozzátartozik az élő zenéhez!
Mennyire kell odafigyelned a énekre és a gitárra élőben? Ezeket a témákat nem könnyű eljátszani, pláne akkor, ha közben énekel is az ember…
Természetesnek veszem mindkét tevékenységet, próbálom hagyni, hogy az ösztöneim vezéreljenek. Az a jó, ha nem gondolom túl ezt!
Ami a lemez hangzását illeti, elég nyers a sound, szóval el tudom hinni róla, hogy valóban élő anyag, nem pedig utólagos stúdiós barkácsolás eredménye…
Szeretem a természetes megszólalást, egy koncertfelvételnek ilyennek kell lennie. Az utólagos javítgatásnak azért sem lett volna értelme, mert képanyagot is rögzítettünk a buli alatt. Elég hülyén festene, ha a hangsávon kozmetikáztuk volna az esetleges hibákat, közben pedig a videón teljesen mást lát a néző… Igenis vannak hibák benne, mellényúlások, de nem érdekel, vállalom őket. Ez így tisztességes. Az ilyesmi benne van a pakliban és hozzátartozik az élő zenéhez. Főleg, ha valaki annyit improvizál, mint én.
A debütáló 1984-es szólóalbumod is éppen az elmúlt hetekben töltötte be a negyvenet. Gitárosok generációira gyakorolt felbecsülhetetlen hatást a lemez az évtizedek alatt, legalább annyira megváltoztatta a játékszabályokat, mint az első Van Halen-album. Tudatában voltál akkoriban, hogy mekkora horderejű mű formálódik a kezeid alatt?
Á, dehogy! Abszolút nem számítottam arra, hogy ekkora visszhangja lesz. Kölyök voltam még, de az Alcatrazz tagjaként már komoly tapasztalatokat kezdtem gyűjteni. 1984 januárjában éppen egy japán turnét bonyolítottunk, az ottani rajongók pedig elkezdték követelni a szólóalbumot. Tőlem, az alig húszéves sráctól! (nevet) Persze több se kellett, baromira megörültem a lehetőségnek, attól eltekintve, hogy mindenki instrumentális anyagot várt tőlem. Én azonban már akkor is énekes dalokat szerettem írni legjobban, ezért eltartott egy ideig, mire megállapodtunk a leendő anyag milyenségét illetően. Érdekes dolog ez: ha történetesen keresztül tudom vinni az akaratomat és egy teljes értékű énekes rocklemezt készítek elsőre, akkor lehet, hogy teljesen másképp alakult volna a pályám, de ezt már sosem tudjuk meg. Mindenesetre eleget tettem a kiadó óhajának, és nagyrészt instrumentális dalokat komponáltam. Azt azért éreztem, hogy jó úton járok, erősek a dalok, azt viszont távolról sem gondoltam, hogy rockzenei mérföldkő válik majd belőle.
Miután kijött az album, hirtelen gitárosok ezrei próbálták lenyúlni a stílusodat: boldog-boldogtalan tolta a szűkített arpeggiókat és a harmonikus mollban fogant neoklasszikus futamokat. Zavart, hogy ennyien utánoznak?
Nem mondanám, hogy zavart, inkább furcsálltam az egész jelenséget. Úgy értem, mit akar elérni az a gitáros, aki tokkal-vonóval lemásolja valaki más stílusát? Erre azért nem nagyon lehet büszke senki, ugye? De a dolgok már csak így működnek. Különösebben nem rázott meg, hogy utánoznak. Mindig megmaradtam annak, aki voltam, a saját utamat jártam, és közben próbáltam tudomást sem venni erről.
-Hikari-Yuba.jpg)
Mindenki tudja, hogy a Fender Stratocaster szinte a lényed részét képezi. Miért pont ez a típus a legideálisabb az elképzeléseid kifejezéséhez?
Érdekes kérdés ez, mert a Stratocaster nem feltétlenül a legjobb hangszer arra, hogy az ember technikailag bonyolult darabokat játsszon. Túl hosszú a menzúrája, gyengék a hangszedői, ráadásul állandó elhangolódással küszködik az, aki próbálja megszelídíteni. Mindezt azonban bőségesen ellensúlyozza a csodálatos hangzásával, a szépségéről nem is beszélve. Számomra a Stratocaster a tökéletes hangszer, ez nem is kérdés. Az a fajta ember vagyok, aki az eredetiséget mindennél többre tartja, tudod? Tisztában vagyok vele, hogy egyes Ibanez gitárok szerkezetileg jobbak, mint a Strat, még azt is aláírom, hogy sokkal könnyebben játszhatóak és több mindenre alkalmasak. Nincs velük semmi gond, nem akarom leszólni őket, de attól még kópiák maradnak, ugye érted?
Abszolút. A Stratocaster számomra ugyanazt jelenti a zenében, amit a Ferrari az autósportban: tömény klasszicizmust.
Nem is érthetnék jobban egyet veled! Most is éppen az egyik Ferrarimban ülök! (nevet)
Tudom, hogy gyűjtöd őket, nem véletlenül hoztam szóba…
Hét Ferrarim van, köztük egy F430 Spider, manuális váltóval, ami hihetetlenül ritka. A többi autó csak olyan szeretne lenni, mint a Ferrari, de megközelíteni sosem fogják!
A Formula-1 versenysorozatban követed a Ferrari csapatát?
Ezt nem mondhatom el magamról. Egy ideje már nem nézem a versenyeket, de azért képben vagyok: tudom, hogy leigazolták Lewis Hamiltont és idén ismét a bajnoki címre törnek. Azt a korszakot szerettem igazán, amikor Michael Schumacher annyira domináns volt a Ferrarival, de bízom benne - sőt, biztosra veszem -, hogy Hamiltonnal újra megtalálják régi önmagukat. A Ferrari az egyetlen csapat, ami az összes Formula-1-es szezonban ott volt a rajtrácson. Ez mindent elmond!
Írta: Danev György
Fotó: Hikari Yuba
www.yngwiemalmsteen.com
2025. május 3. 07:39