Warren DeMartini - Egy elveszett gitárlegenda nyomában
A hajmetál-éra meghatározó gitárosai közül kétségkívül Warren DeMartini az egyik olyan, aki alig van szem előtt, mióta a tízes helyiértékről eltűnt a nyolcas szám. A Ratt kivételes tehetségű és legalább ennyire alulértékelt egykori gitárosát valamiért mindig kevesebbet érte a reflektorfény, mint egy néhány kortársát, noha megjárta a Whitesnake sorait, készített szólóalbumot és több ízben jelentős szerepet játszott anyazenekara talpraállításában. Utoljára a Ratt 2010-es Infestation albumán lehetett találkozni jellegzetesen ízléses, kifinomult játékával, és bár 2017-ben Joe Satriani meghívta DeMartinit a G4 Experience projektbe, igazából azóta sem aktív, mintha a föld nyelte volna el. Habár pletykákkal találkozni, miszerint a Ratt még egyszer újjáalakul egy utolsó lemez erejéig - általában évtizedenként egyszer szokták ezt meglépni -, a hivatalos bejelentés még várat magára, ahogy Warren visszatérése is. Addig viszont, amíg erre várunk, akár fel is idézhetjük a mély hallgatásba burkolózott gitáros pályáját.
Életút
Warren Justin DeMartini egy ötgyermekes család legifjabb sarjaként látta meg a napvilágot Chicagóban, 1963. április 10-én. Muzikális familiába született, nagyanyja zongoristaként némafilmekhez szolgáltatott aláfestő zenét Minnesotában, testvérei pedig odahaza az alagsorban zajongtak elektromos gitárokkal. Ez utóbbi élmény hatására kezdett érdeklődni a rockzene iránt, aminek az lett az eredménye, hogy hangszert fogott a kezébe. Erre így emlékszik: “7 éves voltam, amikor elkezdtem akkordokat tanulgatni a gitáron, de nem ezt tartom gitárosi pályám kezdetének. Igazán komolyan 1978 nyarán, tehát 15 évesen ástam bele magam a hangszerbe, meglehetősen ironikus okból: motorbalesetet szenvedtem, minek következtében egy hétre kivontam magam a forgalomból. Miközben ágyhoz voltam szegezve, zenehallgatással próbáltam agyonütni az időt, ami arra sarkallt, hogy a gitárt is kézbe vegyem. Volt egy 130 dolláros Cimar Les Paul kópiám, amit nem sokkal korábban vettem, szóval megkértem a szüleimet, hogy hozzák be a kórházba.”
A családjával időközben a dél-kaliforniai San Diegóba költözött Warren igazi őstehetségnek bizonyult a hangszerén, a helyi Guitar Trader által kiírt tehetségkutatón elsőre bezsebelte a legjobb új gitárosnak járó díjat. Középiskolás évei alatt egy Enforcer nevű bandában zenélt, majd 1981-ben főiskolára ment, amit az első szemeszter után abba is hagyott, hogy Los Angelesben csatlakozhasson a Mickey Ratthez. A környék egyik legjobbját, Jake E. Lee-t kellett pótolnia, aki abban az időben Ronnie James Dioval próbált, majd Ozzy Osbourne gitárosa lett. A gitárost azonban ez nem rémítette meg, éppen ellenkezőleg: 1983-ra valódi világklasszis vált belőle, aki az amerikai rockzenei piac leigázására készült Ratt-re rövidített nevű bandájával. Hogy miként volt képes mindössze 4 é fél év tapasztalattal eljutni idáig? Nyilvánvalóan az istenadta talentum mellett jó adag szorgalomra is szükség volt ehhez. “A legtöbb velem egyidős kölyök azért várta a hétvégét, hogy végre kiszabadulhasson és a haverjaival lóghasson. Ezzel szemben én inkább akkor éreztem úgy, hogy jól töltöttem el a szabadidőmet, ha megtanulhattam egy újabb Scorpions-dalt!” - mesélte nevetve a Guitar One magazinnak 2002-ben.
A Ratt első albuma, az Atlantic kiadó által 1984. március 27-én megjelentetett Out Of The Cellar a hajmetál-műfaj instant alappillérévé vált: több mint 3 millió példány talált gazdára belőle az Egyesült Államokban, bekerült a Billboard albumlistáján a top 10-be, továbbá három sikeres kislemezt is kimásoltak róla. Az emlékezetes dalok mellett a lemez legfőbb erénye az agyafúrt riffekben és a kimunkált szólókban rejlett. DeMartini 20 évesen olyannyira meggyőző, arányos és ízléses gitározást mutatott be a korong szerzeményeiben, hogy rögtön a poszt-Van Halen-éra egyik legfigyelemreméltóbb képviselőjeként kezdték a nevét emlegetni és nem csupán a dallamos rockzene holdudvarában. Abban az időben a Ratt-féle csajozós popmetált játszó zenekarok és a Bay Area thrash-bandák nem ápoltak túl jó viszonyt egymással, a fiatal gitárosnak azonban ott is akadtak nehézsúlyú rajongói. A Machine Head soraiból ismert Phil Demmel mellett Gary Holt, a Slayer és az Exodus gitárosa is egyike volt ezeknek: “A Los Angeles-i pózer bandák esküdt ellenségeink voltak. Ha valaki Ratt pólóban merészelt lejönni a Ruthie’s Inn-be, már villant is a zsebkés, azonnal levágtuk róla! A vicc az egészben, hogy titokban viszont mindannyian imádtuk George Lynch és Warren DeMartini témáit, amit később azért beismertünk. Fenomenális gitárosok voltak, akik a zenekaraikat tették naggyá azzal, hogy óriási dalokat írtak és rendelkeztek azon képességekkel, hogy azokat megfelelően elő is tudták adni. Eleinte csak a szólóikat értékeltem, de aztán rájöttem, hogy a komplett egészre kell koncentrálni esetükben: a dalokra, a riffekre, a csodás gitártónusokra. Érdemes meghallgatni a Lay It Down kezdőriffjét. Mai füllel is briliáns!”
Az említett dal az 1985-ös Invasion Of Your Privacy albumon szerepelt, mely még magasabbra emelte a gitáros és zenekara ázsióját. Habár a jóslatokkal ellentétben nem lett belőlük következő Aerosmith, azt ezt követő anyagaik a korszakot lezáró 1990-es Detonator korongig mind arany- és platinalemezeket produkáltak, lehetőséget adva Warren számára, hogy játéka és dalai egyre érettebbé váljanak. A következő évtized megváltozott zenei klímája kevesebb elfoglaltságot adott a gitárosnak: 1993-ban Glenn Hughes-zal készített egy blueslemezt, egy évvel később pedig David Coverdale szerződtette le a Whitesnake újjáalakuló turnéjára. 1996-ban kihozta első szólóalbumát Crazy Enough To Sing To You címmel, majd megtörtént a Ratt visszarendeződése, ami egy John Kalodner által felügyelt, rendkívül érett bluesos rockalbum formájában öltött testet 1999-ben. A 2000-es években ő volt az, aki tartotta a lelket a tagok között felgyülemlett feszültségek következtében szétesett és újraszervezett zenekarban, bár 2003-ban ő is majdnem elcsábult: kis híján Ronnie James Dio oldalán kötött ki. Ezt az apró intermezzót leszámítva egészen 2018-ig a Ratt tagja maradt, legalábbis papíron: az elmúlt évtized ugyanis már sokkal inkább a tagok közötti üzleti vitákról szóltak, mint a rockzenéről.
Gitárstílus
“Számomra a ‘80-as évek egyik legjobb gitárosa Warren DeMartini volt. Továbbfejlesztette mindazt, amit Eddie Van Halen alapozott meg és saját stílust hozott létre. Fiatalon olyan akartam lenni, mint ő, úgy akartam kinézni, úgy akartam játszani, úgy akartam a színpadon viselkedni, ahogy ő. Nagy hatással volt rám.” - Nuno Bettencourt mesélte mindezt a Guitar World magazinnak 2019-ben és ha jobban belegondolunk, Nuno játékában valóban érezni DeMartini befolyását. Warren gitározásában mindig az volt a legjobb, hogy mert más lenni, mint többi gitáros, nem félt szellősebben és bluesosabban játszani abban a korszakban, amiben kizárólag a sebesség, a villogás számított. Erről így mesélt a Guitar Player magazinnak 1987-ben: “Gyorsan játszani könnyű. Mindig túlzásba vinni a hangmennyiséget, elnyomni vele mindent, nos, nem mondanám, hogy ez túl nagy kihívás lenne. Sosem éreztem indíttatást arra, hogy állandóan demonstráljam mindazt, amit tudok. Számomra nincs annál kiábrándítóbb, mint amikor egy technikailag képzett gitáros pusztán egy nagy adag információt zúdít rám. Ez olyan, mint amikor full house-od van a pókerben és rögtön a legnagyobb tétet teszed rá. Semmi ráhangolódás, semmi feszültségkeltés. Mindig azokhoz az emberekhez vonzódtam, akik nem mutattak meg mindent egyszerre, akik az arányosságot tartották szem előtt, és nem azt, hogy állandóan a középpontban legyenek, mint néhány sebességmániás gitáros. A visszafogottság jóval több gondolkodást igényel. Vegyük példának Stevie Ray Vaughant: kitűnő technikával rendelkezik, képes gyorsan és pontosan gitározni, mégis mindig a dalok érdekeit helyezi előtérbe, nem játssza túl őket, kontextusban gondolkozik. Nagyon szeretem ezt a fajta hozzáállást, ahogy Johnny Winter és Eddie Van Halen is.” DeMartini gondolkodásmódjának létjogosultságát igazolta, hogy abban az érában tudott hallatlanul izgalmas és zenész-körökben népszerű lenni ezzel a “kevesebb néha több”-hozzáállással, amikor kis túlzással heti rendszerességgel bukkantak fel újabb és újabb, innovatívabbnál innovatívabb gitárhősök. A kezdetektől ragaszkodott elképzeléseihez, következetesen nem tappingelt, nem használt sweep-picking technikát, továbbá nem igazán foglalkoztatták az üveghangokban és a tremolókarban rejlő lehetőségek sem. Harminckettedek helyett inkább a swinges, bebop-os lüktetésű nyolcadokra helyezte a hangsúlyt a szólóiban, illetve azokra a tipikusan kifacsart, furcsa pentaton-futamokra, amiket Nuno Bettencourt is annyira szeretett: “Warren baromi jó volt a bluesos játékban. Kiválasztott egy teljesen alap pentaton-figurát és egészen különös dolgokat hozott ki belőle azokkal a fura hangokkal. Akkoriban ez ment. A Van Halen utáni korszak legato-gitárosai mind őrült pentaton-témákkal feszegették a muzikalitás határait.” - elemezte Nuno a Guitar One magazinban 2004-ben. Ez a fajta kettősség roppant érdekessé tette Warren gitározását: egyfelől benne volt a tradicionális, autentikus dolgokhoz való ragaszkodás, Pete Townshend, Joe Perry, Billy Gibbons és Stevie Ray Vaughan hatása, a hagyományos játéktechnikák előnyben részesítése, ugyanakkor mondanivalóját mindig előremutató formában igyekezett megfogalmazni. A jelenléte mindig meghatározó volt a dalokban, viszont sosem lehetett azt érezni, hogy tolakodó lenne, minden egyes szólót alárendelt zenekara érdekeinek. Ebből a szempontból hasonló felfogású játékos volt, mint közeli barátja, George Lynch, aki köztudottan hatást gyakorolt Warrenre, pengetéstechnikája és gyönyörűen kontrollált, ízes vibrátója is tőle eredeztethető (a Greg Howe-ra ugyancsak hatást gyakoroló hegedűvibátóról nem is beszélve). “Mereven tartom a csuklómat, inkább az ujjaim mozognak. Erre akkor szoktam rá, amikor elkezdtünk intenzíven koncertezni. Ezzel a kéztartással biztos lehettem abban, hogy mindent meg tudok oldani hiba nélkül.” - mesélt unortodox technikájáról a Guitar Playernek ”Általában a hangszedő felett játszom, a pengetőt pedig úgy tartom, hogy a hegye a húrláb felé néz. Tehát úgy egyharmad fordulattal térek el a merőlegestől, ami azt eredményezi, hogy a pengető éle a hüvelykujjammal párhuzamos helyzetet vesz fel. Tehát az oldalát használom pengetésre, így sokkal nagyobb felületen történik kontaktus a húr és a műanyag között, ami melegebb, természetesebb hangzást eredményez. Ami az intenzitást illeti, egyre kevesebbet pengetek, ahogy haladok lefelé a nyakon. Valamiért nem érzem szükségét, hogy ott ugyanannyira intenzíven használjam a pengető kezem, mint a felső regiszterekben. Általában tartom magam a kétharmad-egyharmad arányhoz: két pengetést egy kötés követ, amivel komoly sebességet lehet elérni. Viszont az adott figura végéhez közeledve adott esetben előfordul, hogy kipengetem az összes hangot.”
A szólóit szintén a Dokken gitárosához hasonlóan építette fel, tehát elsősorban lassabb dallamos frázisok és fantasztikusan kitartott hangok közé ékelt rövidebb gyors futamokat, mindazonáltal DeMartini kevésbé veszélyesen művelte ezt, mint az állandóan késélen táncoló Lynch. Egyedülálló módon házasította össze a már említett bizarr pentaton-frázisokat dór-futamokkal (a legjobb példa erre a Head I Win, Tails You Loose dal szólója), ami teljesen egyedi és némi fúziós gellertől sem mentes érzetet adott a témáinak, ráadásul mindezt csak rá jellemző szexi attitűddel és magabiztossággal vezette elő. Érdekes és ironikus vele kapcsolatban, hogy a Los Angeles-i színtér legfiatalabb sztárgitárosaként a leggyorsabban öregedett játékfelfogás szintjén. Ahogy haladt előre az időben, úgy lett egyre letisztultabb és nyert egyre nagyobb teret a blues, a slide-technika és a hibrid pengetés a játékában, amivel végérvényesen elhatárolódott azoktól a shredder-hagyományoktól, amelyekkel azelőtt sem vállalt igazán közösséget.
A ritmusjátékát hasonló invenció jellemezte, mint Eddie Van Halenét. Az egyenesebb, statikusabb, mondhatni európaibb kíséret helyett előszeretettel alkalmazta az amerikai hangzású, swinges pulzálást, a shuffle-ütemeket. A már felhozott Lay It Down dal drop D hangolásban fogant legendás bevezetője tényleg csak Van Halen-mércével volt mérhető, ahogy a Way Cool Jr. is Eddie befolyását láttatta. Eddie-hez hasonlóan Warren is szerette a sus2-es és sus4-es átmeneti akkordokat vaskos dúr hangzatokkal használni, számos példát találni erre a Ratt klasszikus lemezein.
Hangzás
Mint minden dél-kaliforniai gitáros a ‘80-as évek elején, Warren is Eddie Van Halent tekintette irányadónak sound terén: ő maga is a brown soundot kereste, Eddie-hez hasonlóan Marshall Plexi erősítőkkel és a hídnál egyetlen humbucker pickuppal, Floyd Rose-zal és 22 érintős fogólappal tuningolt hot rod Stratocasterekkel igyekezett megvalósítani és persze túlszárnyalni mindazt, amit a nagy ideál kitalált 1978-ban. Ritmushangzása teltebb volt, mint a legtöbb versenytársáé abban az időben, ugyanakkor kicsit koszosabb is. 4x12-es Marshall ládáit Shure SM57-tel mikrofonozta, az egyedi Ratt-riffek hangzásának nagy trükkje ugyanakkor a effektekben leledzett: Warren a ritmusokhoz is rengeteg visszhangot és zengetőt használt, ezzel teremtve meg a nagyobb teret a gitársoundban. A delayt általában nyolcadokra állította 1-2 ismétléssel, a sebességet pedig mindig az adott dal tempójához igazította.
A szólóhangszíne a kezdetekkor még a Lynch-iskola jegyeit viselte magán, tehát élesebb, agresszívebb és processzáltabb volt, mint például Van Halené, viszont a tónust szerencsés módon a játékstílusával párhuzamosan volt képes fejleszteni, finomítani. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy egyre inkább azon Charvel gitárokat részesítette előnyben, melyek nyaki hangszedővel is el voltak látva, míg a Marshallokat egy másik legendával, a Soldano SLO-100 erősítővel váltotta fel. 1988-ra tulajdonképpen teljesen kialakult az az eltéveszthetetlen, fenderesen autentikus szólóhangzás, ami azóta is a védjegye és aminek egyik kulcsa az elképesztően meleg, organikus single coil-hangzást adó Seymour Duncan SSL-4 Quarter Pound Flat nyaki pickupban rejlik. A gitárokat illetően mindvégig hű maradt régi Charvel modelljeihez, bár leghíresebb hangszerét, a kígyóbőr mintázatú Stratocastert egy apró manufaktúra, a Performance Guitars készítette számára. A gyártót Frank Zappa ismertette meg DeMartinivel, a későbbiekben további egyedi darabokat is alkottak Warren számára. Ezek mellett ‘60-as évek eleji, tehát pre-CBS Fender Stratocastereken is játszott, elsősorban a Detonator album idején. Kiforrott tónusát a blues és a rock világából számos kollégája nagyra értékelte, az említetteken kívül Billy Gibbons és Frank Zappa ugyancsak elismeréssel szólt róla.
Színpadi felszerelése a 2010-es években így festett (a Guitar magazin nyomán):
Charvel Warren DeMartini Signature Series és Performance Custom Snakeskin gitárok
Rotosound R10 Roto Yellows 010-046 húrok
Dunlop .73mm Nylon pengetők
Soldano SLO-100 erősítők
Marshall 1960AX 4x12 Slant és Marshall 1960BX 4x12 Straight ládák 25 wattos Celestion Greenback hangszórókkal
Audio Technica ATW-R Wireless Unit
Korg DT-10BK Tuner
Modifikált BOSS SD-1 Super Overdrive
MXR M169 Carbon Copy Analog Delay
Tone Box Skull Crusher (overdrive opció)
Analog Man King Of Tone (delay opció)
Seymour Duncan SFX-10 Deja Vu Tap Delay (delay opció)
Írta: Danev György
2021. április 26. 10:52