Wagneri vezérmotívum és panoptikum
Nem mindenki szeret a fronton, önmagát előretolva, reflektorfényben sütkérezni. Még akkor sem, ha nagy létszámú zenekart kell vezetnie. Hiánya akkor tűnne fel igazán, ha abbahagyná az egyébként csendes, és nem mindig hálás háttérmunkát. Bergendy István szaxofonos, zenekarvezető idén október 8-án tölti be nyolcvanadik életévét, s ebből több mint hatvan (!) a színpadon, zenészei körében telt. Másfél esztendeje azonban a visszavonulás mellett döntött, s ezzel a nevét viselő együttes, hazánk legrégebbi tánc-, beat-, pop-, rock-, illetve dzsessz zenekara bevonult a magyar zene halhatatlanjainak panoptikumába. Tegyük hozzá: megérdemelten.
A Közgazdasági Egyetem Ifjúsági Jazz együtteseként öcséddel, Péterrel már 1958-ban megtáncoltattátok az egyetemi klubok szórakozni vágyó fiataljait. Innen datálódik zenei pályafutásod?
Gyerekkoromban klarinétozni tanultam, és tudatosan készültem a felsőfokú képzettséget adó konzervatóriumra, ahová 1960-ban fel is vettek. Ennek előtte, 1958-ban már a Műegyetemre jártam, Péter egy évvel később jelentkezett a Közgázra, miután a család Szolnokról Pestre költözött. A két intézmény között megvolt az átjárás, így bekerülhettem az Ifjúsági Jazz együttesbe, de ezen kívül játszottam egy rock and roll- és egy dzsessz zenekarban, de a Műegyetem Szimfonikus zenekarában és a Tóth Zoltán Big Bandben is. Hivatásos zenészként megfordultam a Fővárosi Nagycirkusz Big Bandjében – ami veszélyes munkahely lévén – nem tartott sokáig. A fő csapásirány azonban mindkettőnknek – természetesen az egyetemi tanulmányok mellett – a Közgáz együttese volt.
A nevedet viselő zenekar 1962-ben alakult, amely bizonyos körökben már akkor komoly népszerűséget mondhatott magáénak: állandó fellépések a Budai Ifjúsági Parkban, annak téli klubjában, a Dália presszóban, svájci vendégszereplés…
’62 őszén már Bergendy együttesként ismertek minket, Auth Ede zongoristával – aki érdekes módon Csilla apukájaként lett híres –, valamint a trombitás Tánczos Gabival, akit Tomsits Rudi váltott; Gáspár Karcsi bőgőzött, Kovács Péter pozaunon játszott, és a Kajlinger Miki dobolt. A Budai Ifjúsági Park állandó zenekaraként játszottunk, mert le tudtuk kísérni a fellépő szólóénekeseket. Érdekesség, hogy 1964 tavaszán Szörényi Levente jelentkezett, hogy szeretne belépni a zenekarba. Végül nem lett belőle semmi, mert hozta volna testvérét, Szabolcsot is basszusgitározni, de Karcsinak akkor született meg a kisfia. Így emberileg nem tehettük meg, hogy elküldjük őt a zenekarból. ’64-től Oroszlán Gyuri lett az állandó gitárosunk. Ettől függetlenül a Szörényi testvérekkel megmaradt a barátság, a Kár a benzinért c. filmben Levente például velünk együtt szerepel. Játéka több Bergendy- felvételen is hallható, de közös színpadi fellépésre már nem került sor. Az 1966-os futball világbajnokságra érkezett svájci illetékesek egy ifiparki meghallgatás után a zenekarnak felkínálták a lehetőséget kinti beat-klubokban, illetve lokálokban való fellépésekre. Közel három évet töltöttünk Svájcban. Mivel akkori dobosunk, Csáky Béla illegálisan külföldre távozott, őt a svájci állampolgárságú René Gubelmann-nal pótoltuk. Haza is jött velünk, és egészen 1970-ig, Debreczeni Csaba érkezéséig a zenekar tagja maradt.
A hetvenes évek elejére két meghatározó tag belépésével megkezdődött az együttes hét éven át tartó sikerszériája. Hogyan tettetek szert Demjén Rózsira és Debreczeni Csabára?
’70 nyarán kezdtük toborozni az új zenekart. Latzin Norbert kiváló billentyűs és zeneszerző már egy évvel előtte hazajött nyugatról, rajta kívül egy olyan énekest kerestünk, aki basszusozni is tud. Norberttel együtt jártuk a klubokat, éjszakai helyeket. Az akkori Szabadság szálló bárjában meg is találtuk Demjén Rózsi személyében, aki éppen egy dzsessz-kvartettben bőgőzött, a dobos Debreczeni Csabát pedig egy dzsessz formációból a Balaton mellől – mivel épp akkor járt le a szerződése – hoztuk el. A mi két hónapos szerződésünk viszont visszaszólított bennünket Svájcba, ahová előző trombitásunk helyett, már Hajdú Sándorral mentünk. Ők hárman itthon maradtak, és a felújított lakásunkban próbálták az új dalokat. Ekkor készült többek között a Jöjj vissza vándor, aminek a szövegét Rózsi elsőként írta meg, ezen kívül a Napot akarok látni, a Fázom, a Mindig ugyanúgy, és még sorolhatnám.
Latzin Norbert személyében kiváló zeneszerző ontotta a Bergendy-slágereket. Miért hagyta ott a sikerei csúcsát élő csapatot?
Norberttel még az ötvenes évek utolsó két esztendejében játszottam együtt, az egyik dzsessz-zenekarban. Később derült ki, hogy a legtehetségesebb magyar zongoristáról van szó, talán a gyermek Mozarthoz tudnám hasonlítani. Akkoriban a lejátszott bulik után általában ottmaradt a zenekar dzsemmelni, amibe beszálltak más, éppen jelenlévő zenészek is. Egy alkalommal Norbert késve érkezett, mondván éppen a moziból jön. A Cherbourgi esernyők című filmet látta, aminek a zenéjét ott, azonnal, zongorán lejátszotta. Érted? Két óra folyamatos zene, olyan opera, amelyben alig beszélnek, csak énekelnek. És ő két óra alatt az egészet, hangról-hangra lejátszotta nekünk. A legtöbb Bergendy- sláger az ő nevéhez fűződik. Egyébként nemesi származására való tekintettel eredetileg báró von Latzin Norbertnek hívták, ezt a titulust abban az időben nyilvánvalóan nem használhatta. Végül Rózsival összevesztek, úgy került ki a zenekarból. 1975-ig játszott velünk, utána Németországba emigrált, és ott is halt meg.
A klasszikus felállás megszűnése után olyan énekesek is megfordultak a csapatban, mint Tóth János Rudolf (aki nem mellesleg kiváló gitáros is egyben), Delhusa Gjon, vagy Balogh Feri. Vele még a kemény rock műfajába is tettetek egy kirándulást.
Tóth János Rudolf Norbert távozása után jött, akivel valóban nagyszerű énekes-gitárosra tettünk szert. Erdős Péter javaslatára, immár az ő közreműködésével csináltuk meg Rózsi szólólemezét. Már akkor tudtam, hogy ezzel véget is ér a zenekar Demjén korszaka. Így is lett. Érdekesség, hogy a Metronóm ’77 fesztiválra Rózsi nótáját, a Tíz percet az évekből, én hangszereltem meg. Ott mutattam be neki Lerch Pista billentyűst, akit a V’73 koncertekről ismertem. Összeismerkedtek, majd megcsinálták a V’Moto-Rockot. Tóth János Rudolf azt hitte, Rózsi magával viszi gitárosnak, ám nem így történt; aztán ő is kilépett tőlünk. Énekest kellett keresnem, akit Delhusa Gjon személyében találtam meg. A hangjával nem volt baj, kitűnő torokkal rendelkezett, de Csabával nem jöttek ki. Ezért, vagy inkább miatta ő is kilépett, nem akart együtt dolgozni Johnnyval. Delhusa körülbelül egy hétig volt a zenekar tagja, utána tőle is megváltunk. 1980-ban, az Ifjúsági Parkban, egy váci zenekar énekeseként bukkantam Balogh Ferire. 1981-ben egy dalpályázatot hirdettek, amelyet meg is nyertünk a Budai Park Blues című számmal. Ekkor készültek a Nem az a baj, a Rázd meg magad, a Kréta szív című nótáink – immár a kemény rock jegyében. A Hajógyári szigeten megrendezett fesztiválon is rockzenei műsorral léptünk föl.
A rock műfajával viszont szöges ellentétben állt egy televíziós mesejáték. Kinek az ötletére született a Süsü a sárkány, amelyből a továbbiakban sorozat készült, és minek köszönhető a népszerűsége?
1974 nyarán keresett meg a televíziós rendező Szabó Attila barátom – aki a bábjátékok szerelmese volt –, hogy egy televíziós mesefilmet kellene csinálni. Csukás Pista írta a mesét, amihez a „wagneri vezérmotívum” alapján zenét komponáltam, és az együttes följátszotta. Tizenöt dalszöveget kaptam, erre készítettem tizenöt nótát. A Süsü, az egyfejű sárkány tulajdonképpen egy óriás kesztyűsbáb, amihez három bábszínész kellett: egy a farok mozgatáshoz, egy a fejéhez, a harmadik pedig az egész testhez. Egy segítőkész, szeretnivaló mesefiguráról van szó, akit Attila szinte önmagával azonosított. A dolog érdekessége, hogy Csukás Pistának, és Attiláéknak nem volt gyerekük – ennek ellenére, vagy éppen ezért – minden álmukat beleszőtték ebbe a mesébe. Lévai Sanyi díszlettervezőnek és nekem viszont igen, így nálunk megvolt a megfelelő kontroll. Többek között ezek az okok is közrejátszottak a mesejáték sikerében. De maga a funkys, dzsesszalapú zene, és a tartalom egysége ugyancsak hozzájárult a népszerűséghez. Az első darabot 1977-ben mutatták be, amit a következő év januárjában huszonhét országnak adtak el. Utána még nyolc félórás részt forgattak, 1984-ig összesen kilenc epizód ment le a televízióban. Öt nagylemeznyi anyag jelent meg; az első platina, a többi mind aranylemez lett. 1999 és 2001 között vetítette a folytatást a Duna TV, ahol tizenhárom részben követhették Süsüke, a sárkánygyerek történetét. Tehát két sorozat is készült.
2009 februárjában azzal hívtak föl, hogy loptam a Süsü zenéjét. Vagyis, hogy egy ’79-ben, Kanadában megjelent lemezen ugyanez a dallam hallható, amelyet én komponáltam, a mesedarab pedig két évvel később ’81-ben jelent meg. Felvilágosítottam őket, hogy ennek mindössze egyetlen szépséghibája, hogy a zenét nem ’79 után írtam, hanem ’74-ben. Az első részt ráadásul – mint az imént említettem – már 1977-ben vetítette a Magyar Televízió. Erre tudod, mit válaszoltak? Hogy akkor az a lemez nem ’79-ben, hanem ’69-ben jelent meg! Ehhez már nem tudok mit hozzáfűzni…
Az a nem mindig hálás háttér-, illetve szervezőmunka, amit zenekarvezetőként kifejtettél, többnyire rejtve maradt a közönség előtt. Miként azt is kevesen tudják, mennyi ma ismert, befutott sztár köszönheti neked az ismertségét.
Még 1965 nyarán Tánczos Gábor és Kovács Péter akkori pozaunosunk készített Hofi Gézának egy Louis Armstrong paródiát, amellyel – és a segítségemmel – be tudott jutni a rádió Zsákbamacska című műsorába. De említhetném Máté Pétert, akit 1966-ban fedeztem fel, Zalatnay Cinit, vagy későbbről Katona Klárit. A Gesarol együttes, amiből később a P. Mobil lett, is a mi klubunkban vált ismertté.
A szakma kiváló szaxofonosként tart számon; a dzsessztől a soul muzsikán át, a könnyedebb műfajig szinte minden stílusban otthonosan mozogsz. Az együttes mégsem magas fokú hangszertudásodnak köszönheti sikereit. Volt valaha Magyarországon fúvós hangszeres zene a fősodorban?
Hatvanegy esztendeje vagyok hivatásos zenész, szaxofonos. A hatvanas években csak a gitárt fogadták el, ami miatt nagyon el voltam keseredve. Ha a közönség meglátta a kezünkben a fúvós hangszereket, rögtön elkezdett fújolni. A nyolcvanas években meg csak a szintetizátor kellett. Ma meg már nem is kell zenésznek lenni ahhoz, hogy valaki a színpadon lehessen, sőt képesek még rajongani is érte. Pedig lehet, hogy nem is az illető énekel, hanem csak tátog. Azért voltak köztes időszakok, mikor nem csak elfogadtak, de mint fúvós-hangszeres zenekarnak, kifejezetten sikerünk volt. Emlékszem, jó tíz éve a belvárosi Gödör klubban még léteztek bizonyos free dzsessztalálkozók. Ezeket évről-évre megrendezték Takáts Tamás szervezésében, és amelyben zenészként ő is közreműködött. De rendszeres vendég volt Lerch Pisti, aki szintetizátorozott, s sajnos néhány éve súlyos betegségével küzd. Mellettük föllépett még a szaxofonosok krémje – Elek Pista, Muck Feri és Dresch Misi. De ott volt az azóta az Égi zenekarba távozott Somló Tomi, valamint kiváló kollégám Csepregi Gyula is; velem együtt összesen hét szaxofonos fújta. Próba nélkül három órát játszottunk.
Melyik szaxofonmárkát részesíted előnyben?
A fúvósok körében általában az évfolyamokat fetisizálják. Az 1952 és ’56 közötti Selmer szaxofonok a legnépszerűbbek, a Mark VI-os és a Mark VII-es típusok. Ezek a csúcsok, nekem mind a kétfajta volt. Tudni kell, hogy ezek fafúvós hangszerek, mert mindegyikben van nád. Mivel klarinét szakon végeztem, legtöbbször az ahhoz legközelebb álló szoprán szaxofont használom, illetve használtam. Ennek van egyenes és hajlított változata. Ezen kívül a készletemben és a színpadon ott az alt-illetve bariton szaxofon.
Idén töltöd a nyolcvanadik életévedet, sorsod visszavonhatatlanul összefonódott a zenével és persze a neveddel fémjelzett zenekarral. A hírek szerint – minden különösebb csinnadratta és búcsúkoncert nélkül – a Bergendy együttes befejezte működését. Mi az oka?
Elöljáróban hadd mondjak el egy történetet: 2016-ban néztem a Rio de Janeiro-i olimpiai játékok záró ünnepségének televíziós közvetítését. Képernyőn a Maracanã Stadion hatalmas tere, több ezer táncos, felvonulók, több tízezres nézősereg. A felvonuló sportolók tömegében egy feldíszített teherautón disc jockey ül, előtte egy szintetizátor, amelyhez semmilyen kábel, erősítő, hangosító berendezés nem kapcsolódik. Mikrofon nincs, az ember az egyik kezével integet, a másikakkal nyomkodja a díszletnek odavetett hangszer billentyűit, miközben üvölt a zene, ő pedig ordítva közvetít. Érted? Az egész, még a beszéd is full playback! Megcsömörlöttem, elzártam a készüléket. Ilyen világot élünk. Ebbe nőttek és nőnek bele a fiatalok, akiknek – tisztelet a kivételnek – zenészként fogalmuk sincsen a hangszerekről, a komponálásról, és magáról a zenéről. A közönségük, a maguk korabeliek pedig annyira meg vannak fertőzve, hogy el sem várják tőlük, hogy színpadi kedvenceik valódi hangszereket szólaltassanak meg. Burjánzik az igénytelenség. És nem csak az. A mentalitásuk, a felelősségérzetük, a dolgokhoz való hozzáállásuk, amely olyan mérteket öltött, hogy emellett nem lehet szó nélkül elmenni. Már az említett olimpiai zárünnepség látványa elindított bennem valamit, amire rádolgozott a zenekar egyes tagjainak – fiataljainak – a mentalitása. 2017 júniusában összehívtam a bandát, mert szerettem volna, ha a nyári turné előtt, amely legalább hatvan (!) hazai, illetve külföldi buliból állt, az összes dalt átnézzük. A zenekar – elsősorban a fiatalok – azonban nem a dalok maximális teljesítményű előadását tartották szem előtt, hanem a koncertek mennyiségét és az azzal járó honoráriumot. Vagyis a haknit. Miközben mindig vigyáztam arra, hogy egy napra egy buli essen; ritka kivétel, ha a közelben adódik egy másik helyszín. Visszatérve a zenekari összejövetelünkre az történt, hogy a zenészeink letéve az előkészített, illetve már kézbevett hangszereket, buzgón jegyzetelték az öcsém, Péter által bediktált koncertdátumokat és feltételeket. Ezek után csaknem egy évig, minden ellenérzésem ellenére még kitartottam. Tavaly tavasszal aztán ismét összehívtam a zenekart, s bejelentettem, hogy az előre lekötött az évi fellépéseket lemondtuk, nincs tovább. Eléggé meglepődtek. A saját tulajdonú kézi hangszereken kívül a zenekarban hosszú évek óta felhalmozódott közös felszerelést, erősítőket, végfokokat, kontrollokat (amelyhez a fiataloknak semmi köze nem volt) – az öregek beleegyezésével – szétosztottuk, mindenki vihetett magával valamit. Akár emlékbe is… Mindent összevetve, egyébként is a csalódások sorozatát éltem meg, a „végelszámolásnál” pedig egyenesen azt éreztem, ez nem más, mint a koncon való marakodás.
Hogyan tekintesz vissza a magad mögött hagyott időszakra?
1997-ben megkaptam a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjét, majd a Tisztikeresztjét, 2005-ben pedig az Artisjus szakmai életműdíját; tehát nem mondhatom, hogy nem ismernek el. 1957 óta zenélek, egész életemben azt csináltam, amit szeretek, nekem mindig is mindenem volt a zene. Mindenről a zene jutott eszembe. Megéltem a Bergendy együttes különböző korszakait, azokat, amelyekről beszéltünk, és persze megéltem a hullámvölgyeket. A zenekar csúcspontja kétségkívül az 1970 és ’77 közötti Demjén-időszakra esett. Ekkor voltunk a legsikeresebbek. Rózsi kilépése után néhány alkalommal még közös színpadra álltunk, ám ezekről nem őrzök túlzottan jó emlékeket. A Kongresszusi Központban egy Demjén Ferenc szólókoncerten a Bergendy együttes is vendég volt, a felkonferálás után Rózsi valamilyen okból a közönségnek háttal állva, a zenekar felé fordulva énekelte le a dalt. Ilyesmi korábban is előfordult, igaz, már a nevével fémjelzett időszak vége felé, de még a zenekar tagjaként Debreczeni Buci dobdobogója mögött tette ugyanezt. Az ötvenedik születésnapos jubileumi koncertjén az Arénában még jól sikerült a közös buli, tizenöt évvel később ugyanott, már kevésbé. Haragudtam magamra, hogy elvállaltam…
Gondolom, így, hogy nincs zenekar, több idő jut a családra…
A szaxofonokat nem adtam el, néha kézbe veszem, remélem, az unokák is értékelik majd. Mind a hatan. A lányom két diploma megszerzése után Baán László, a Szépművészeti Múzeum igazgatója mellett dolgozik, és három nyelven beszél. A férje kiváló muzsikus, a zenekar megszűnése előtti utolsó pozaunosunk volt. Ezen túl egy rendőri big bandben játszik. Négy fiút nevelnek: egy-, öt-, hét-, illetve kilencévest.
Pisti fiam basszusgitárosként zenél, de zongorázik, illetve más hangszereken is játszik. Ezen kívül Amerikától kezdve bejárta a világot. Sokáig luxushajón játszott, de az is előfordult, hogy a zenekar világsztárokat kísért. Jelenleg Mallorcán telepedett le második, chilei származású feleségével. Mindkét házasságából egy-egy lánygyerek született, az utóbbiból épp öt éve.
Azt gondolom, az elmúlt több mint hatvan évben megtettem a magamét, a többi a fiatalok dolga.
Hegedűs István
2019. december 24. 06:26