WAGNER EMIL: „Azokat a lépcsőfokokat, amelyeken végig kell menni, egyszerűen nem lehet átugrani.”
Wagner Emilre az Anti Fitness Club utolsó aktív éveiben figyeltem fel egy koncerten. Hamar rájöttem, hogy igazi multitalentum bújik meg a gitár mögött, ezt bizonyítja, hogy több hangszeren játszik, illetve nem csak zenél, alkot is. A zenész 2022-ben adta ki akusztikus hangulatban íródott “Memento Mei” lemezét, amelynek érdekessége, hogy semmit nem húzott, javított rajta tökéletesre, ugyanakkor izzasztóan őszintén beszél súlyos kérdésekről. Emil idén új dalokkal lepi meg közönségét, ráadásul végre fellépéseken is találkozhat vele a nagyérdemű. Ebben az interjúban az eddig megtett útját próbáltuk meg keretbe foglalni, így érintettük többek között azt, hogy miért vált ki nagysikerű produkciókból, hogy miként jött rá, hogy az akusztikus alapú popzene áll hozzá legközelebb, vagy hogy mi a célja saját dalainak megalkotásával.
Emil, nosztalgiázzunk egy kicsit! Elsőként az érdekelne, hogy milyennek képzelhetlek el, milyen voltál gyerekként? Volt, ami arról árulkodott, hogy művész, zenész, előadó lesz belőled?
A szüleim mindketten a Nemzeti Filharmonikusoknál dolgoztak énekesként, innen is mentek nyugdíjba. Így mondhatni, hogy zenész családból származom. Persze ez a klasszikus zenei világ egészen más, mint a popzene közege, de én mindig is nagyon szerettem. Gyerekként azt láttam, hogy a szüleim Japánban, Amerikában, vagy éppen Oroszországban turnéznak, ugyanakkor nap mint nap bejártak a Zeneakadémiára, a Művészetek Palotájába dolgozni. Ebben nőttem fel, számomra teljesen természetesnek tűnt, hogy a zene által be lehet járni a világot. Ez nagyon szimpatikus volt nekem. Gyakran magukkal vittek a próbákra, ahol csodálatosabbnál csodálatosabb műveket hallgathattam. Akkor még nem is tudtam, hogy ez mekkora kiváltság, hogy nem mindenkinek van ilyen alapélménye.
Gyerekként egyébként inkább visszahúzódó voltam, alig lehetett hallani a hangomat, sokszor úgy éreztem, hogy “bocs, hogy élek” mentalitással létezem. Nem akartam zavarni senkit. A nővérem pont az ellenkezője volt ennek: határozott, nagyszájú, mindig előre megy típus. Bár nagyon különbözőek vagyunk, mégis nagyon szeretjük egymást.
Hogy úszott be az életedbe a hangszeres játék?
Gyerekként először hegedűórákra írattak be a szüleim, a nővérem pedig zongorázni tanult – az előbbi hangszer édesanyámhoz is közel állt, ő is ezen játszott. A hegedű hamar jól ment nekem, öt-hat évig komolyan foglalkoztam vele, arany okleveleket kaptam. Szerettem a hangját és magát a hangszert is, de aztán jött a kamaszkor, vele együtt a lázadás, komolyzene hirtelen idegenné vált számomra. Megérkezett az életembe a Nirvana, valamint Marilyn Manson, ezzel együtt letettem a hegedűt. Néha azért bánom, mert a mai napig imádom a hangját, de akkoriban egyszerűen túl soknak éreztem a napi több órás gyakorlást, ráadásul nem akartam komolyzenészi pályára lépni.
Ki hívta fel a figyelmed arra, hogy tehetséged van a zenéhez?
Már egészen korán kiderült, hogy van érzékem a zenéhez – anyukám és apukám is látta, milyen jól megy a hegedű. Aztán egyszer csak kezembe vettem a nővérem akusztikus gitárját, elkezdtem rajta hallás után Nirvana-dalokat játszani. A hallásomra mindig is számíthattam, ez a mai napig így van. Ha meghallok egy dalt, szinte azonnal beugrik a fejemben az akkordmenet, mintha a fülem automatikusan ráállna. A szüleim is mesélték, hogy gyerekként bármit vissza tudtam énekelni, amit ők énekeltek nekem, innen jöttek rá, hogy nem csak szeretem a zenét, de valószínűleg van is hozzá érzékem.
Volt egy emlékezetes pillanat, ami különösen megmaradt mindannyiunkban. Tizenéves lehettem, amikor elmentünk egy komolyzenei koncertre, a Handel – Messiást hallgattuk. A darabban elhangzott egy kürtszólam, ami annyira megtetszett, hogy teljesen beleszerettem. Másnap anyukám arra lett figyelmes, hogy két kézzel játszom vissza a szólamot a zongorán, ugyancsak hallás után. Talán ez volt az a pont, amikor végleg megbizonyosodtak róla: ebből még lehet valami.
Fiatalon vágtál bele a zenekarozásba is.
Az első zenekaromban még nem én írtam a dalokat, de már akkor éreztem, mennyire jól érzem magam egy csapatban. Több mint húsz éve zenélek zenekarokban, ezt azóta is imádom. A második általam alapított formációnál már ösztönösen kezdtem el témákat hozni, amik megtetszettek a többieknek, így alakult ki az, hogy lassan a dalszerzés is az életem részévé vált. Nem volt tudatos döntés, egyszerűen csak jött.
Tizennyolc éves koromban rájöttem, hogy nem elég, ha mindig csak ugyanannak a húsz embernek játszom, játszunk. A metál színtéren megrekedtünk, én pedig éreztem, hogy ha nem találunk közönséget, az előbb-utóbb kiöli belőlem a lelkesedést, a kreativitást. A minőségi popzene mindig közel állt hozzám, úgyhogy abba az irányba indultam el. Az első popzenekarommal már a debütáló koncertünk is teltházas volt az akkori Gödörben, aztán jött a Trafó és a Dürer Nagyterem is. Nagy váltás volt ez a metál után.
Ekkoriban játszottam együtt Janicsák Vecával a Pop & Roll nevű zenekarban. Ő ebből a formációból jelentkezett az X-Faktorba, hittem benne. Amíg versenyzett, írtam neki egy teljes lemezt, amelyből három dal fel is került az első albumára. Később együtt turnéztunk, akusztikus duóban jártuk az országot, mert a félplayback fellépések sosem vonzották Vecát. Ez egy nagyon intenzív időszak volt: nappali tagozaton jártam három szakirányra, majd nyáron volt, hogy napi három-négy koncertünk akadt. Itt vált véglegessé bennem, hogy az akusztikus alapú popzene az, amit igazán szeretek.
Említetted az X-Faktort. Van olyan ember, akire úgy tekintesz, mint mentor, vagy nagy tanítód?
Anyukámra és apukámra. Anyukámmal mindig remekül lehetett lelkizni, átbeszélni a dolgokat, nyitott volt a beszélgetésre. Apukám másképp hatott rám: voltak mondatai, amelyek olyan erővel szóltak, hogy utána azt éreztem, „oké, most megváltoztatta az életemet.” Ezek nem tanácsok voltak, inkább tanmesék, a saját történetei arról, ő miként döntött különböző helyzetekben. Az ilyen beszélgetések mindig irányt mutattak, amikor fontos kérdésekben kellett döntenem.
Amikor lediplomáztam, elhelyezkedtem egy PR-cégnél, klasszikus nyolcórás munkarendben. Egy év után kétszer is sírva mentem ki a konyhába, azt éreztem, hogy ha ez az élet, akkor nekem nem fog menni. Nagyon féltem kilépni ebből a biztos, de számomra nyomasztó keretből, az ismeretlen félelmetesnek tűnt. Aztán beszélgettem apámmal. Elmesélte, hogy ő mit tett hasonló helyzetben, mindent letisztázott bennem. Másnap felmondtam és teljesen új irányba indultam.
Nemrég volt a #nőkéntazeneiparban esemény, ahol a hazai női szóló előadókra terelődött a fókusz. Eszembe jutottál a rendezvényen, mert sok női előadóval alkotsz, zenélsz együtt, ott van a már említett Janicsák Veca, Marge, vagy éppen Puskás-Dallos Bogi. Miért jó együtt dolgozni a lányokkal?
Nagyon szeretek nőkkel együtt alkotni és zenélni, valahol úgy érzem, női lelkem van. Könnyen megértjük egymást, jó érzés a világra női nézőpontból is rálátni, nem csak zenei, hanem bármilyen élettéma kapcsán. Érzékeny típus vagyok, könnyen ráhangolódom másokra, különösen a nőkre.
Számomra mindig is fontos volt, hogy akikkel együtt zenélek, azokkal valódi baráti kapcsolat is kialakuljon. Ha nincs meg a közös vibe, akkor egyszerűen nem működik, nem tudok csak a pénzért zenélni, session zenészként funkcionálni. Nekem a zene mindig is a kapcsolódásról szólt, nem a mechanikus teljesítésről.
Megannyi nagy volumenű, sikeres produkcióban zenéltél, bizonyítottál. A kiválásaid mögött is ez a tény állt? Nem volt meg a barátság?
Ez egy nagyon érdekes kérdés, ilyen formában még soha nem tették fel nekem. Azt hiszem, igen. Van, amikor egyszerűen megszűnik a barátság. Természetes, hogy különbözőképpen látjuk a világot, ez még önmagában nem probléma. De ha már nem születnek meg a kompromisszumok, csak a nézeteltérések, az érdekkülönbségek maradnak, akkor az valójában azt jelzi: már nincs barátság. Legalábbis nem úgy, ahogy korábban volt.
Van, amit kifejezetten ezeknek a kiválásoknak köszönhetsz? Tudod, amikor rájössz, hogy “ezt nem akarom így többé”, vagy hogy “erre van szükségem”?
Azt hiszem, a legnagyobb tanulság számomra az, hogy azokat a lépcsőfokokat, amelyeken végig kell menni, egyszerűen nem lehet átugrani. Lehetsz bármennyire képzett zenész, gyakorolhatsz napi tíz órát ötéves korodtól kezdve, ha épp most nem teszel bele mindent, ha nem vagy jelen teljes figyelemmel, az egész mit sem ér. A zene nem egy összegyűjtött tudásanyag, amit egyszer csak felhasználsz, ez egy folyamat, egy állandó jelenlétet kívánó életforma. Az évek alatt rájöttem, hogy még húsz év zenei tapasztalattal a hátam mögött is érhetnek váratlan dolgok, amikre egyszerűen nem lehet előre felkészülni. Néhány hónapja fogalmaztam meg a kedvesemnek, hogy úgy érzem, most kezdek el igazán zenélni. Mintha eddig csak tanultam volna, most érzem úgy, hogy megérkeztem. Tudom, ki vagyok zeneileg, ez felszabadító érzés. Azt is mindenkinek javasolnám, hogy zenéljen másokkal, zenekarban, mert nincs annál tanulságosabb. Egy zenekarban nemcsak a szakmát tanulod meg, hanem rengeteget tanulsz magadról is, másokról is. Minden formáció formál. Nemcsak zeneileg, emberileg is.
Azt mondod, tudod, ki vagy zeneileg. Ki az a Wagner Emil?
Egy őszinte ember vagyok, aki képes akár órákon át beszélgetni, de a legfontosabb dolgok, gondolatok mégis a dalokban születnek meg. Akkor, amikor már semmi más eszközöm nincs arra, hogy elmondjam, mi van bennem. A „Bárcsak Boldog” című dalom például egy ilyen pillanat szülötte. Mélypontom volt. Féltem kimondani a páromnak azt a kérdést, ami akkor a legjobban foglalkoztatott: „Velem maradsz-e, ha rám borul újra az ég?”
Lehet, hogy kívülről ez egy jól hangzó sor egy popdalban, de nekem ez a mondat három hónapnyi csendet, szenvedést jelentett. Amikor megmutattam a páromnak a dalt, végigzokogtuk, utána tudtunk róla beszélgetni. Nekem ezek a kompromisszummentes, őszinte dalok terápiát jelentenek. Mindegyik szám fontos, mert még ha a boldogtalanságról is szólnak, általuk leszek boldogabb ember.
Három évvel ezelőtt jelent meg a “Memento Mei” szólólemezed. Hogyan érzel jelenleg, milyen a viszonyod ezzel a munkáddal? Miként emlékszel vissza az alkotó folyamatra?
Másoknak írni dalokat mindig különleges élmény. Olyankor teljesen elmerülök a másik világában, legyen szó Vavra Bencéről vagy Puskás-Dallos Bogiról, ezek a dalok közös gyermekek, az ő történeteiket mesélik el. Én vagyok bennük, de mégsem teljesen én.
A „Memento Mei” más volt. Amikor nekikezdtem, gyomorgörcsöm volt. Húsz éven át láttam, hallottam, tanultam, hogyan kell felépülnie egy popdalnak: intro, verze, refrén, bridge... Aztán jött a „Hogyan kell”, ami szembement mindennel. Nincs benne refrén, nincs klasszikus hangszerelés, dob sincs, csak kérdések, sorban egymás után.
Ez a lemez számomra egy hatalmas vállalás volt. Szembementem mindazzal, amit addig a popzenéről gondoltam. Nem akartam megfelelni senkinek, az érdekelt, hogy bennem mik mozognak. Ezek a dalok nem lettek túlgondolva, csak úgy kijöttek belőlem. Egyfajta „bocs, hogy élek” mentalitás jellemzi a hangszereléseket, de minden soruk őszintén szól.
A most készülő második lemeznél már szeretném ezt az őszinteséget egy magasabb zenei minőséggel párosítani. Próbálkoztam hangszerelővel is, de valahogy nem találtunk közös nyelvet, így újra egyedül dolgozom, de most már más szintű tudatossággal.
Megértelek, mert speciális világ a zenéd. Amikor a lemezedet, az azóta megjelent dalaidat hallgatom, mindig úgy érzem, mintha titokban belopóznék a szobádba, kinyitnám a fiókod, majd beleolvasnék a naplódba. Nyers, őszinte, érzékeny gondolatokat társz elénk, amelyeken nincsen filter, púder. Visszatérve a “Hogyan kell”-hez, ehhez készült az első videód is.
A felvételt akkor készítettük, amikor először mutattam meg a szüleimnek ezt a dalt. Ez egy nagyon különleges pillanat volt: két kamerával vettük fel, ahogy édesapám elindítja a számot, aztán hátradőlnek, meghallgatják. A dal minden sora a mai napig mélyen rezonál bennem. Semmi nincs benne, ami ne én lennék. Úgy érzem, kilencven évesen is így fogok majd gondolni erre a szerzeményre. A szüleim korábban soha nem hallottak énekelni, nem ismerték igazán a gondolataimat. Édesanyám elsírta magát, miközben hallgatta. Az, hogy ezt a videót feltöltöttem az internetre, hatalmas komfortzóna-átlépés volt számomra. Mindig jó volt a kapcsolatunk, de ez a dal valamit megváltoztatott, mintha egy másik szintre lépett volna a kommunikáció köztünk.
Tudjuk rólad, hogy a szóló utadon nem húzod tökéletesre az éneket. Úgy hallhatunk a dalokban, ahogy az életben, élőben is énekelsz.
Nehéz mostanában modern popzenét hallgatnom, mert szinte minden annyira precíz, szinte steril. Az éneket esetleg hagyják picit “élőbbnek”, de a dob, a gitár, minden annyira tökéletesen editálva van, hogy sokszor futószalag-érzésem van tőlük. Hiányzik belőlük az őszinteség, a törékenység, a hitelesség. Én sokkal jobban szeretem azokat a régi lemezeket, amelyeknek van egy kis kosza, egy kis nyersessége. Egy Rolling Stones felvétel lehet, hogy nem szól tökéletesen, de dög van benne. Az első lemezemen is van rengeteg hiba, de van benne élet. A második lemezen sem lesz másként, nem lesz kiretusálva a hangom, úgy fog szólni, ahogy én odaállok a mikrofonhoz. A basszusokat Szász Csabi játszotta fel, a szaxofont Bartók Máté, a mastert pedig Czirják Tomi készítette, ahogyan a második albumét is ő csinálja. Imádom, ahogyan dolgozik, maximálisan megbízom benne.
Amikor legutóbb találkoztunk egy koncerten, azt mondtad nekem, hogy három év kellett ahhoz, hogy a saját anyagoddal színpadra állj, hogy zenekart alapíts. Miért volt szükséged ennyi időre?
Sokáig csak írogattam a dalokat, kiadtam őket, de közben újra és újra megkérdőjeleztem magam: miért teszem ezt? Ha ezek nekem szólnak, miért nem tartom meg őket magamnak? Miért kellene, hogy más is belelásson az én világomba? Mindent túlgondoltam. Ezek a számok engem tükröznek, az értékrendemet, a múltamat, nem volt egyszerű ezeket megosztani. A videókat is én találom ki, és például a “Sose lesz” klipjét az ihlette, hogy van egy enyhe halláskárosodásom. Nem úgy hallok, mint mások, ezért azt szerettem volna, ha a klip teljesen akadálymentes, egy jeltolmács jeleli végig, én csak zongorázom benne. Ez nem egy marketingfogás volt, hanem fontos gesztus számomra: hogy figyeljünk egymásra, hogy törekedjünk arra, hogy jobb emberek legyünk. Egy ponton rájöttem, hogy a dalaimmal is ez a célom: hogy jobb hellyé tegyem a világot. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenre tudom a választ. Csak igyekszem őszintének lenni. És amikor valamit csinálok, akkor próbálok gyorsabban túllendülni az önértékelési kételyeimen. A színpadra állásban az is benne volt, hogy sokáig másokhoz mértem magam, fantasztikus előadókkal dolgozhattam együtt, Vecától kezdve, Vavra Bencén és Molnár Tamáson át egészen Szivák Zsoltiig. Ők inspiráltak, de egyben meg is ijesztettek, hogy ha ők ilyen szinten vannak, én mit tudok hozzátenni? Aztán a kedvesem mondta ki a lényeget: “Honnan tudnád, hogy működik-e, ha nem próbálod meg?” Egy délután jött az érzés, hogy készen állok. Írtam Lugosi Daninak, hogy játszhatnék-e pár dalt a Turbinában előtte. Azt mondta, persze. Fél órát zenéltem, rájöttem: nem is olyan félelmetes ez… Ott volt Takács Vilko is, aki aztán meghívott a Petőfi Akusztikba. Ki mondhatja el magáról, hogy az első saját koncertje az Akusztikban volt?
Ezután kezdtem el azon gondolkodni, hogy mi lehet a következő lépés… Persze, hogy a zenekarozás! Korábban a barátaimat nem akartam elhívni közösen zenélni, nem akartam az idejüket rabolni. Aztán gondoltam egyet, csináltam egy közös csoportot, mindenki egyből jött… Tét nélkül elmentünk próbálni, hat órán át játszottunk, mint a gyerekek. Végigröhögtük az egészet, összeszedtünk kilenc dalt két próba alatt.
Áprilisban sor került a bemutatkozó, majd májusban a lemezbemutató koncertetekre. Hogyan emlékszel vissza ezekre az estékre?
Élőben, zenekarral teljesen másként szólnak a dalok, mint a lemezen, ez nekem nagyon tetszik. Szeretem, ahogy új életet kapnak a számok. Nagy élmény hallgatni a srácokat, teljesen el tudok veszni például Kóródi Tomi gitárszólóiban. Újra előjött bennem a gyermeki lelkesedés. Várom, hogy mehessünk a beállásra, hogy együtt legyünk, hogy megoszthassuk egymással ezt az örömöt.
Emil, most már mondjuk ki! Kik a társaid?
Billentyűn Bartók Máté játszik, gitáron Kóródi Tomi, basszusgitáron Szász Csaba, dobon pedig Laskay Peti. Mindegyikükkel dolgoztam már korábban, egyedül Petivel nem, de amikor eljött az első próbánkra, egyből tudtam, hogy neki is itt a helye közöttünk.
Ha valaki nem követi a munkásságodat, melyik dallal, melyik produkcióval kezdje a megismerkedést?
A “Hogyan Kell”-t ajánlom neki, mert összefoglalja a gondolatiságomat, az érzésvilágomat. Azok a kérdések, amiket abban a dalban megfogalmazok, máig foglalkoztatnak, ezek a témák szövik át a munkásságomat. Ha ezt a számot követően bármelyik másikat is meghallgatja, akkor rájöhet, hogy az a szerzemény rezonál a “Hogyan Kell” trackkel.
Az egyik legfrissebb megjelenésedet az Orsovai Renivel közös “PTSD (Éjjel Bátor)” jelenti. Mesélj kicsit erről a számról azoknak a Music Média Magazin olvasóknak, akik nem hallották még!
Ez a szám a poszttraumás stressz szindrómáról szól, de úgy, mintha egy megszemélyesített lény lenne, akinek beszélünk. Az elmúlt években sokat foglalkoztam a mentális betegségekkel, egyre jobban értem, látom ezeket a mintákat magamban és másokban is. Amikor írtam a dalt, rögtön Reni hangját hallottam hozzá. Átküldtem neki, szinte azonnal visszaírt, hogy benne van.
Hogyan látod a jövőt, a jövőd?
Ősszel szeretném kihozni a második lemezemet, ami a “Veszítsen a Múlt” címet kapja. Az első albumon sok minden a múltam feldolgozásáról szólt. Most már szeretnék ebből egy picit kilépni. Nem azt jelenti, hogy minden dalom napfényes lesz, de szeretnék előre nézni. Addig még egy-két klipet is szeretnék készíteni, már látom is magam előtt, melyik dalokhoz. Nagyon élvezem a zenekarozást, szeretem, hogy a színpadon van a szeretet. A barátaim vesznek körbe, szeretném, hogy sok közös élményt gyűjtsünk együtt. Szeretném, ha az emberek tudnák, hogy a mi koncertjeinken lehet sírni, lehet nevetni, meg lehet bújni a sarokban, lehet táncolni, lehet önmagunknak lenni.
Emil, köszönöm ezt a beszélgetést. Köszönöm azt is, hogy megmutattad, hogyan érdemes előjönni a háttérből. Csakis őszintén!
Hatos Niki
2025. július 31. 14:13