Vörös István: nem hetvenkedik „csak” zenél – 1. rész
„Gördülő kövön nem nő moha” – idézi a régi mondást a kortalan zeneszerző, szövegíró, gitáros, énekes, aki hatalmas erőbedobással, lendülettel készülődik MOMKULT-os nagykoncertjére. Beszélgetésünkben nem csupán a május 3-i nagy megméretésről, annak kulisszatitkairól esett szó, de a jubileum kapcsán egyfajta leltár is készült, valamint érintettük a magyar pop-rock zene jelenjét és jövőjét. Az idén hetven esztendős, ám örökifjú, energikus Vörös István mindemellett beszélt rövid-, illetve hosszú távú terveiről, az alkotó munka szépségeiről, s még arra is jutott ideje, hogy sokéves tapasztalatai alapján hasznos tanácsokat osszon meg a feltörekvő generációval.
Idén kerek születésnapot ünnepeltél. Hogyan lehetséges, minek köszönhető, hogy az évek száma egyáltalán nem látszik sem rajtad, sem pedig a munkabírásodon? Mondhatjuk, hogy a zene tart fiatalon?
Mondhatjuk. Meg a célkitűzések. Folyamatosan írom az új dalokat, a zenekarral próbálunk, koncertezünk, tehát állandó mozgásban vagyok. Ahogy a régi mondás szól: „gördülő kövön nem nő moha”. Tulajdonképpen nincs időm megöregedni!
Arról sem szabad megfeledkezni, hogy idén épp ötven esztendeje vagy a színpadon. Milyen tanulságokkal szolgált a szakmában eltöltött idő? És egyáltalán: nem bántad meg, hogy erre a pályára léptél?
Nem, nem bántam meg. Ha még egyszer kezdeném, akkor is ugyanezt csinálnám. Mindazonáltal elgondolkodnék bizonyos dolgokon, hiszen semmit sem kaptam ingyen, mindenért alaposan meg kellett dolgozni. Sziszifuszi küzdelmek jellemezték az egész időszakot, az elejétől mostanáig.
De nincs ebben semmi újdonság. Ha valaki olyan szerencsés, hogy megáldatott tehetséggel és önkifejezési lázban ég, számoljon azzal, hogy az érvényesülés szenvedéssel, lemondással, küzdelemmel jár. Persze, ha egyáltalán akarja, hogy dalai, üzenetei eljussanak a közönséghez. Ez nálam is így alakult, nem gondolom, hogy az élet más területén egyszerűbben, könnyebben boldogulhattam volna. Mint ahogy azt sem gondolom, hogy boldogabban élném napjaimat. Zenét és szöveget írok, koncertezem, hallgatok mindenféle dalokat, amelyeket kielemzek – gyakorlatilag azt csinálom, amit szeretek. Ez a legfontosabb.
Minden jubileum jó alkalom lehet egyfajta leltárkészítésre. Megjelent lemezeid a precíz dokumentációnak köszönhetően jól követhetők a szakirodalomban, ám a magad mögött hagyott időszak koncertjeinek számáról nem találni adatot. Meg tudnád mondani, mindeddig hány fellépésen vagy túl?
1999-től – amikor szólópályára léptem – esetleg össze tudnám számolni, de eddig nem tettem meg. Előtte is voltak persze koncertjeim bőségesen, hiszen dolgoztam a Nevadával, a katonaság alatt a Hadirock zenekarral, majd a Prognózissal és a Piknik Klubbal. Bejártam az országot, játszottam külföldön, rendszeres fellépéseim voltak; minden elfogadható, normális lehetőséget megragadtam itthon és külföldön egyaránt. Elmondhatom, hogy végig utaztam Európát, de Mexikóban és Amerikában is adtam koncerteket, sőt még Dél-Koreát is ide sorolhatom. Akinek ez a hivatása, az örömmel csinálja. Bennem pedig mindig is erős hivatástudat munkálkodott.
Ha a koncertek számát nem is regisztráltam, de tinédzserkorom zsenge szerzeményeivel három füzetet töltöttem meg a hetvenes évek közepéig. Már akkor is zenével, szöveggel dokumentáltam akkori világomat, világunkat.
Ahhoz a korosztályhoz tartozol, amelynek manapság nem könnyű felszínen maradni. Egyes műfajok felett eljárt az idő, a modern, fiataloknak szóló zenébe betagozódni sem egyszerű, hiszen nem biztos, hogy jól állna neked, vagy épp elfogadnák tőled. Viszont kialakítottál egy rád jellemző zenei stílust, amit kult rocknak neveznek. Mit takar a kifejezés, milyen tartalommal bír?
Kult rock: üzenet, közlés. Nyitott szemmel-füllel a világban, közhelyek kerülése zenében és hangszerelésben, ahol a szöveg tartalma elsődleges, már csak azért is, mert a dal címét is a szöveg határozza meg. A dal több mint zene, érzések, gondolatok keltése, érzelmi azonosulás, igényes popularitás: se gagyi, se lila köd. Magyarul énekelünk.
A zenédhez kapcsolódó közönség is különlegesnek mondható: egyfelől nincs, vagy éppen kevés az átfedésük más zenekarokkal, előadókkal, másfelől a koncertlátogatási szokásaik is különböznek az átlagostól. Mi lehet az oka, és miként alakult ki ez a közeg?
Az ok, ahogy említettem, maga a műfaj, a kult rock. Annak az üzenete, a gondolatvilága, amely leképeződik a közönség intellektusára. Általában kulturált középosztálybeliekből tevődik össze, akiknek a viselkedési, szórakozási szokásai eltérnek a megszokott rock-metal közönségtől. Ezzel természetesen senkit sem szeretnék minősíteni, még kevésbé megbántani; inkább azt emelném ki, hogy a zene műfaja, stílusa mennyire meghatározó a közönség szempontjából.
Ebből a szempontból tehát egy Vörös István- koncert a többitől valóban különbözik, mondhatni különálló világ. Ugyanakkor azért csak ott van a rock energiája, a látvány, a lendület, a hangszerszólók. Ahogy említettem, a rock nem a hetvenes-nyolcvanas évek megszokott formájában, hanem az én egyéniségemre szabva, bizonyos keretek között van jelen. Mondjuk, már a Prognózis is különbözött minden más rockzenekartól a nyolcvanas években. Ezért is nevezték el a zenénket „Hajsza rocknak”.
Talán másfél évtizede, hogy Hallgass, ha jót akarsz címmel elindítottál egy kiadványsorozatot, amelyben a Prognózis-korszak dalait új köntösbe öltöztetve, a mai kornak megfelelő hangzásvilággal, hangszereléssel adod közre. Miért volt erre szükség, hiszen a korszak két nagylemezzel is dokumentált?
Elsősorban a tragikus, minősíthetetlen hangzás miatt. Az 1984-ben megjelent Előjelek című albumunk hangzása csapnivaló, a két évvel későbbi Tele van a város szerelemmel valamivel jobb, ám az sem üti meg azt a mértéket, ami elvárható lett volna. Akkoriban örülhettünk, hogy egyáltalán bejutottunk a stúdióba, és hiába tettünk meg minden tőlünk telhetőt, kiderült, a csodavárásunk csupán álom volt. Nem azt kaptuk, kaptam vissza, amit a dalok megírásakor, előadásakor belül hallottam, amit elterveztem, vagy hallani szerettem volna. Tulajdonképpen nem csoda, hiszen egyrészt olyan technikai emberek szóltak bele a művészeti munkánkba, akik még életükben nem jártak a koncertünkön, fogalmuk sem volt arról, mi fán terem ez a fajta zene. Arról nem beszélve, hogy a lemezgyáriak folyamatosan hajtottak, sürgettek bennünket, hiszen a sarkunkban topogott már a következő felvételre váró zenekar, vagy előadó. A Prognózis korszakot követő Piknik Klub album azt mondom élvezhető volt, ezzel együtt sohasem tudtam megbarátkozni a hanglemezgyári megszólalásommal.
Amint lehetőségem nyílt arra, hogy létrehozzam az önálló, saját Előjelek stúdiót, elővettem ezeket a régi felvételeket és a mai kor hangzásának megfelelően Tót Attila billentyűs-hangmérnökkel újra rögzítettük és kevertük azokat, úgy ahogy azt annak idején szerettem volna. Nem forgattam ki önmagukból, a barázdák ugyanazt a hangulatot, lendületet hozzák, amit ezek a dalok megérdemelnek. Tulajdonképpen a 2012-ben elindult Hallgass, ha jót akarsz sorozat nem más, mint a „Vörös Pisti összes”.
A sorozatból eddig nyolc album látott napvilágot, a kilencedik is elkészült, azt egyelőre még nem publikáltuk. Mégpedig azért, mert közben felvettük az első dupla stúdióalbumomat, amely körülbelül harminc szerzeményt tartalmaz és tizenkettedik a sorban. Kivétel nélkül vadonatúj dalokból áll, amely az utóbbi idők termése. Mostanra eljutottam odáig, hogy leülepedett bennem a sok zenei és szövegi mondanivaló, amelyet mindenképpen dokumentálni szerettem volna, ezért a dupla lemez.
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2025. április 25. 07:07