VOGA VIKI
Nagyon hiszek a női energiákban, ezért is indítottam el néhány éve azt a rovatot, melyben Őket kérdezem. A hazai könnyűzene azon képviselőit, akik nőként vázolják nekünk a víziókat, mutatják meg az érzéseiket, a hangok világában való gondolkodásukat. Voga Viki dalait mindig szívesen hallgatom, mert nagyon izgalmasak, kiműveltek, finomak, és egy emberi, közvetlen világot mutatnak. Amikor felhívtam Vikit telefonon, úgy éreztem, el kell neki mondanom, hogy évek óta kerülgetem Őt, mindig is szerettem volna megtudni, mi a dalok személyes háttere.
Mondhatjuk, hogy a hangok világa már gyerekkorodtól a játszótered volt. Milyen jelenetekre emlékszel ebből az időszakból?
Emlékszem, hogy kicsi gyerekként, amikor apu a Turnovszkyval gitározott otthon, két dolog fogott meg; az egyik a gitártok számomra csodálatos bársonybélése, és az a titkos kis rekesz benne furcsa gitárhoz való „játékokkal”. Aztán emlékszem ahogy közelről figyelem, ahogy minden pengetéskor rezonálnak a húrok, elmosódnak a szemem előtt, és hanggá alakul a látvány. Ekkor úgy 3 éves lehettem, amolyan természetes varázslat volt az egész.
Aztán 7 évesen elkezdtem zongorázni tanulni és kb. úgy éreztem magam, mint akinek törött lábbal kell kenyai futókkal versenyeznie, tele volt a fejem ötletekkel, dalfoszlányokkal, amiket a kezdetleges hangszertudással nem tudtam kiszabadítani a fejemből. Gyerekdalokat tanultam a Zongoraiskola I. című kottából és úgy éreztem ebből soha nem lesz igazi zene.
Aztán pár év elteltével romantikus darabokat kaptam és ráéreztem az ízére, hogyan tudom beleringatni magam egy általam életre hívott univerzumba, de még mindig ott piszkált az az érzés, hogy a saját zenei világomat teremtsem meg. Úgy 14 lehettem, amikor apu hazahozott az iskolából a nyári szünetben egy pici négysávos keverőt, kaptam egy mikrofont, és egy életre szóló jó tanácsot; „Archiválj mindent!”. Azóta minden ötletet, dalkezdeményt rögzítek, leírok. Van, hogy évek múlva ásom elő egy-egy dalomat, amire az adott időben szerzőként még nem álltam készen. Ilyenkor mintha a régi önmagammal találkoznék, és az egykori kusza gondolatokból, érzésekből összeáll egy kerek történet.
Előnyként vagy esetleg hátrányként éled meg azt, hogy édesapád is zenész?
Sosem az motivált, hogy másnak bizonyítsak. Persze az elismerésre nekem is szükségem volt és van is, de alapvetően mindig is maga a zene volt a fő motivációm. Éppen ezért nem tudom értelmezni, hogy előnyös vagy hátrányos-e az, hogy apám is zenész. Inkább természetes. Nyilván olyasmire gondolsz, hogy beárnyékol-e a hírneve, vagy elvárásokat támaszt-e a tény, hogy ő hány lemezt adott el annak idején, de valahogy mindig magammal mértem önmagam, és ha örömmel töltött el, amit írtam, vagy fogalmazzunk úgy, amit lehívtam magamnak a sok hömpölygő zenéből, ami mindannyiunkban ott van, akkor az rövid időre elégedettség öntött el. Mindig az adott lelkiállapotomat tökéletesen körülölelő zenei atmoszférát kerestem, ahogy az ember az alkalomhoz illő ruhákat válogatja indulás előtt.
Volt, hogy ő a konyhában gitározott én meg a szobában fülhallgatóval zongoráztam, mindketten a saját világunkat „festettük” és örömmel avattuk be egymást, ha egy-egy „kép” elkészült. Ha mindenáron válaszolni szeretnék a kérdésre, akkor előnyként élem meg, hiszen zenészként még jobban tudunk kapcsolódni.
Ahogy egy gyermek cseperedik különböző előadók stílusával azonosul. Neked milyen korszakaid voltak? Voltak szélsőséges megnyilvánulásaid?
Nem voltak, sőt picit ijesztően egyenes út vezetett egy bizonyos stílus felé, amit ma már a magaménak tudhatok. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért a soul-gospel, és kicsit a jazz világa fogott meg, hiszen nem nagyon volt mihez kapcsolni. Mindenféle stílust hallgattunk otthon, mégis az énekközpontú, improvizatív zenék szólítottak meg. Talán, mert teret adnak az önkifejezésre, nem szorítanak szögletesen leírt zenei és szöveges korlátok közé. Ezek a dalok minden előadással új színt kaphatnak. Nem a dal határozza meg a hangulatodat, hanem a pillanatnyi érzéseidhez idomulnak, nem egy szépen konzervált életérzést nyújtanak, hanem engedik újrafogalmazni a néha önmagad előtt is rejtőzködő ezerszínű énedet.
Viszonylag korán elkezdtél saját dalokat írni, amikor a legtöbb zenész általában a kedvenc bandái slágereit játssza. Te miért ezt az utat választottad?
Nem választottam én semmit, csak kerestem a hangom, a saját zeném. A korábbi hasonlathoz visszakanyarodva; egyszerűen nem akartam más ruháiban járni. Ettől függetlenül sok olyan dal van persze, amit nem én írtam, mégis a magaménak érzek, tudok vele azonosulni, és jó csak hallgatni másvalaki „történetét”, de ha már rákapcsolódom egy ilyen "történetre" és én adom elő valamelyik feldolgozást, már szívesebben fogalmazom újra a saját szám íze szerint. Leegyszerűsítve; kihoznak eléd egy tányér ételt, és te még egy picit megsózod, borsozod, mert neked úgy jó.
Mit gondolsz, egy női zeneszerző dalai jobban megszólítják a nőket, ad valami pluszt, amit egy férfi nem tudna megírni?
Én nem hiszek abban, hogy férfi és nő különbözőek. Vannak persze kifejezetten női és férfi szerepek, emiatt túlsúlyba kerülhetnek más-más problémakörök, amik jobban foglalkoztatják az embert, de az érzéseink egyformák, csak esetenként eltérő reakciókat produkálunk ugyanarra a jelenségre. Az érzelmi készletünk viszont azonos. A zene ebből táplálkozik; érzésekből. A szöveg más. Szűkíti a kört, és nyilván vannak olyan témák, amik egy nőt vagy férfit jobban megszólítanak, de nem gondolnám, hogy egy érzékeny, befelé figyelő ember ne tudna szólni bárkihez, ha erre megvannak a művészi eszközei.
Hogyan írsz dalt? Tudatosság vagy inkább ösztönösség jellemez? Mikor van kész egy Voga Viki dal?
Írtam már dalt mindkét módon. Egyértelműen az ösztönösség nyert, de mindkettőnek fontos szerepe van. Az ösztönösség szabadságot ad, a tudatosság rendszert. Ezt a kettőt, ha jól vegyíted, akkor lesz kerek a történet. A dalaim mikor vannak készen? Mikor van kész egy ember? Megszületik, és formálódik minden egyes nap. A jellegzetes pontok mentén mindig ugyanaz, de mindig újrafogalmazódik. Ahogy mi magunk is.
Szerinted mitől jó egy dal?
Ha tetszik. Nincs szabály. Neked az a jó dal, ami neked tetszik, nekem pedig az, ami nekem. Egy gyerek például nem tud még kapcsolódni a freejazz-hez, mert nem tudja értelmezni a benne rejlő zenei „huncutságokat”. Minél többet foglalkozol valamivel, annál magasabb az ingerküszöböd. Ez nem feltétlenül a zene bonyolultságával mérhető, inkább azzal, hogy mit tudsz befogadni érzelmileg. Vannak végtelenül egyszerű pár akkordos remekművek és ugyanezekkel az akkordokkal ezerszer újraírt gyengébb alkotások. Engem valahogy mindig az eredetiség nyűgöz le, ha érzem az embert a dal mögött.
Nemcsak a saját zenei univerzumod, de a köré festett vizuális világod is te kreálod. Ebben a vízióban valahogy mintha nem szerepelne a nagy magyar valóság. Mi ez a vízió, amit szeretnél az emberekkel megosztani?
A nagy magyar valóság? Mi az? Én is a része vagyok. Ez a nagy magyar valóság, hogy senki nem tud rólad, ha nem ugrálsz bohócként feketének maszkírozva egy szórakoztató műsorban, ha nem állsz ki, hogy sokszor inkompetens, ám szórakoztatóan ostoba zsűri hozzon feletted ítéletet a megírt forgatókönyv szerint – tisztelet az igen ritka kivételnek-, vagy ha épp nem a te haverod tette le a hangszert egészséges önkritikával, hogy inkább valamilyen fesztivál szervezője legyen. Az emberek nagy része pedig örül, ha él, ha ki tudja fizetni a csekkjeit, nincs ideje művészi ínyencségeket felkutatni, abból választ, amit elé tesznek. Ez a nagy magyar valóság. Ennek pedig az ég világon semmi köze a zenéhez. Mit szeretnék megosztani az emberekkel? Zenét. Önmagamat. És mivel mind ugyanabból vagyunk, végeredményben egy tükröt, amibe olykor jólesik belenézni.
Egyszer azt nyilatkoztad, kapható vagy „pozitívan őrült dolgokra”, ezért lettél itthon zenész. Meggyőződésem, hogy sokan imádnák Voga Vikit magyarul hallgatni, mégis angolul énekelsz, ami által félő, hogy falat emelsz a magyar közönség előtt. Miért?
Soha nem hallgattam túlnyomó részt magyar nyelvű zenét. Nekem a nyelvi különbség sosem volt fal. A zenében én a zenét hallgattam mindig. Ha pedig megnéznénk 10 ember zenei válogatását, vagy a leglátogatottabb magyarországi koncertek listáját, vagy bekapcsolod a rádiót, nem a nyelvi szempont lesz a döntő, hidd el. Igen, van egy közös nyelvünk, ami összeköt bennünket, ami számomra is fontos, de én nem egy koordináta rendszerre alapozva írok zenét, hanem mindenkinek, aki hasonlóan érez, gondolkodik. Jelenleg az angol nyelv az, amivel a legtöbb emberhez szólhatsz.
Ha megírhatnád életed projektjét, mi lenne az? Milyen kihívásokat látsz magad előtt?
Életem projektjét írom. Nem kihívásként tekintek a művészlétre, bár ettől függetlenül azzá lett a fent kifejtett okokból kifolyólag. Nekem elég az, ha hagynak zenélni, ha kapok teret a megmutatkozásra, a többit pedig döntse el a hallgató. A koncertjeinkről hazatérő emberek a visszajelzések alapján feltöltődnek, hálásak azért a másfél óra „elringatásért”. Ez az életem projektje.
Minél több emberhez jutok el, annál jobban motivál, hogy még adjak, hogy a zenében kapcsolódhassunk. Sok minden elszigetel minket egymástól, szeretnék azok közé tartozni, aki inkább összekapcsol. Mindezt méltó körülmények között, igényes technikával, látvánnyal, a közönség számára is kényeztető keretek között megvalósítani, az a kihívás. A többi bennem van, készen arra, hogy ezerféle módon megmutatkozhasson; koncert, iskola, valódi tehetség kutatás és tehetséggondozás, színházi produkciók, filmzene, fesztivál, interaktív rádiós élőzenés műsorok, stb. formájában.
Meglehetősen termékeny szerzőként ismernek sokan, akiből megállíthatatlanul jönnek az új dalok, ötletek. Jelenleg min dolgozol?
Folyamatosan írok dalokat, amiket időről időre egységbe rendezek. Ezt régen nagylemeznek, albumnak hívták. Ezen kívül írok egy musical-t, amit nagy álmom, hogy egyszer színpadra viszek egy fegeteges társulattal.
Filmzenéken is dolgozom, amiket zenei adatbázisokban értékesítek és így világszerte használhatják. Tematikus koncerteket tervezek, színházi látványvilággal, zenei kooprodukciókat szervezek egy online koncertsorozathoz, szóval röviden dolgozom ezerrel mindenen...is.
Még szeretnék sokáig alkotni és a zenén keresztül összekapcsolni, és kicsit ennek a valóságnak hitt világból „kikapcsolni” az embereket.
Lombos El Marci
2017. december 22. 12:31