MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

VINNIE MOORE – Lélekkel teli gitár

Tavalyi, meglepetésszerű budapesti felbukkanását követően 2020 januárjában újra itt köszönthetjük Vinnie Moore gitárost, aki a legtöbbet hivatkozott húrbűvészek közé tartozik a virtuóz rockgitározás világában. A ‘80-as évek derekán felbukkant amerikai zenész nevéhez a pre-Satriani-éra legsikeresebb instrumentális gitáralbumai fűződnek, ám később sem kellett a szomszédba mennie az elismerésért: a ‘90-es évek elején csatlakozott Alice Cooper bandájához, egy évtizeddel később pedig a kultikus brit hard rocker, a UFO tagja lett. Persze a szólóalbumok gyártását sem hagyta abba, legutóbbi munkája október elején látott napvilágot. Ahogy azt már megszokhattuk tőle, ezúttal sem ismételte meg valamelyik korábbi munkáját, a Soul Shifter éppolyan előremutató, mint amilyen bármelyik elődje volt a maga idejében. Vinnie erről az anyagról mesélt nekünk elsősorban, de azért szóba került a UFO jelenleg is zajló búcsúturnéja is.

Amikor tavaly beszélgettünk, azt mondtad, hogy az új lemezed más lesz, mint az előzőek. Most hogy itt van, valóban másnak tűnik: jóval visszafogottabbnak...

Vinnie Moore: Valóban így van, a Soul Shifter nem a technikai bravúrokról szól, mint például az első pár lemezem. A címe is azt tükrözi, hogy itt a lélekkel teli zenélés játssza a főszerepet, nem a villogás…

Ahogy hallgatom az anyagot, minduntalan az jut eszembe, hogy jobban leástál a gyökereidhez, mint valaha. A ‘70-es évek elejének zenéjére gondolok, Jeff Beck munkáira például…

Vinnie: Jeff Beck kétségkívül egyike volt a fő hatásaimnak. Egyébként, ha meghallgatod a korábbi albumaim bizonyos dalait, a Mind’s Eye-ról a The Journey-t, a Time Odyssey-ről az As Time Slips By-t, a Meltdownról a Coming Home-ot és a Maze-ről a Raint, akkor egyértelműen láthatod, hogy régen is bennem volt a lírai hangvétel, az érzelemgazdag játék. Más kérdés, hogy nem ez dominált a lemezeken.

A Soul Shifter másik fontos jellemvonása a funkosság. Billy Cobham és Tommy Bolin is felsejlik, például a Funk Bone Jam percei alatt

Vinnie: Tény, hogy a ‘70-es évek nagy fúziós instrumentális lemezei, Billy Cobham-től a Spectrum és Jean-Luc Ponty-tól az Enigmatic Ocean azok közé tartoztak, amiken felnőttem. Ami Tommy Bolint illeti, csak Billy Cobham mellől ismertem, a többi dolgával nem voltam tisztában, még a Deep Purple soraiban eltöltött időszaka is kimaradt nekem. Persze ettől függetlenül óriási gitáros volt.

Nem kizárólag a zene más most, hanem a gitártónusod is. Az én füleimnek természetesebb, nyersebb, mint korábban…

Vinnie: Érdekes, amit mondasz, mert az utolsó 3 lemezen szinte ugyanazt a felszerelést használtam. Szerintem abból adódik ez az érzésed, hogy más a zenei kontextus, amibe a gitár belesimul. Sokszor megesik, hogy másképp szól a szólógitár, ha súlyos ritmusgitárok közé teszed, és megint másképp, ha ezeket kiveszed alóla. Ha csak dobok, basszusgitár és a billentyűs hangszerek vannak a szólógitár alatt, akkor törvényszerű, hogy jobban kiemelkedik és nagyobbnak tűnik. Régebben sokat szenvedtem a szóló- és a ritmusgitár sávjainak keverésével, mert gyakorlatilag ugyanabban a frekvenciatartományban szólnak, és így nehéz jó eredményt elérni. Jeff Beck csinálja jól, ő szinte soha nem tesz ritmusgitársávot a szólói alá, ezáltal pedig hatalmas tér nyílik a hangszere előtt.

Eddie Van Halen is ezt preferálta a korai időkben…

Vinnie: Pontosan! A szólói alatt sosem volt semmi, csak dob és basszus! Azt hiszem, a Mean Street esetében utólag feljátszott némi ritmusgitárt, de ezt leszámítva mindig tartotta magát az eredeti elképzeléséhez. Nagyon szeretem ezt a fajta nyitott hangzást. Persze a hangos és domináns ritmusgitározásnak is megvan a maga relevanciája, de az biztos, hogy ha ilyesmit akarsz hallani, akkor minden esetben kompromisszumot kell kötnöd.

A szólóid esetében nem hallani túl sok modulációs effektet és boostert. Hogyan vetted fel őket?

Vinnie: Az erősítőt általában szárazon és majdnem tisztán használom, némi crunch-os felhanggal, a reverb és a delay viszont nem jellemző nálam a felvétel kezdeti szakaszában. Egy booster azért van az előfokba kötve, hogy legyen egy kis sustain, de ennyi az egész. Nem szeretek delayben ázó hangzással dolgozni, mert ha később valami nem stimmel, akkor már nem tudom leszedni róla. Ezért mindig csak a keverés után rakok rá kicsit. Tényleg csak jelzésértékkel bír nálam a delay, amolyan finom fűszer szerepét tölti be és ehhez a koncerteken is tartom magam. Csak annyi kell belőle, hogy éppen hallja a visszhang-hatást az ember.

Említetted az erősítőt. Mivel játszottad fel a lemezt és mik voltak a beállítások?

Vinnie: Egy öreg 100 wattos Marshall JMP szól az anyag jelentős részén, ami egy 1980-as évjáratú darab, a másik fő erősítő pedig egy 1966-os Fender Super Reverb volt, ami a vintage tónusokhoz kellett. A Marshall épp itt van előttem: a pre-ampot sosem tekerem feljebb 6-osnál, a master 3 és félnél áll. A közép és a basszus 5-ösön, míg a magas és a presence 3-as és 4-es között található. Ez a beállítás tekinthető kiindulópontnak, ami bizonyos mértékű crunch-os túlvezérlést eredményez, de nincs benne sustain és nagyon távol áll az éneklős lead-hangzástól. Ehhez kell a pedál, hogy a jel kicsit izmosabbá váljon tőle.

A Fenderre a tiszta hangszín miatt volt szükség?

Vinnie: Nem kizárólag, számos dallamos motívumot is ezzel toltam fel. Régen mindig úgy gondoltam, hogy a Fenderek nagyon erős magas tartománnyal bírnak, ez a Super Reverb azonban más. Lehet, hogy csak azért, mert a hangszórók rettenetesen öregek benne - talán már kicsit meg is vannak halva -, mindenesetre az biztos, hogy még a Marshallomnál is melegebb tónust képes produkálni. Még akkor is eszelősen vastag a hangja, ha a mikrofont a hangszóró közepe elé teszem! Pedig alapvetően mindig a hangszóró körén kívül helyezem el, mert nem kedvelem a vékony soundot. Ennél azonban épp az ellenkezőjét kell csinálnom a megfelelő eredmény eléréséhez..

Nagyon szépen, természetesen szól az egész album, minden hangszernek tere van. Az egész olyan, mintha nem is ma, az agyonkompresszált, művi hangzások korában készült volna…

Vinnie: Ez az, amit mindig mondok a hangmérnököknek, akik keverik a lemezeimet: gyűlölöm a kompresszált hangzásokat! A metal-műfajban a legnyilvánvalóbb ez manapság, ahol a dobok nem is úgy szólnak, mint az élő dobok. Kiölik a dinamizmust a zenéből a kompresszálással. Én azt szeretem, ha organikus és nyers a hangzás, ha kijönnek a nüanszok, ha észrevehető, hogy hol pengetek halkabban és hol hangosabban.

A dobok megszólalása különösen tetszik…

Vinnie: A dobosomnak, Richie Monicának nagyon jó füle van és a technikája is kiváló, szóval ez neki köszönhető, valamint Stevie D-nek, aki a felvételeket irányította és a keverést végezte. Az alapokat Richie-vel ketten rögzítettük a stúdióban, aztán az egészet hazavittem, hogy hozzátegyem az utólagosan feljátszandó gitársávokat. A basszus és a billentyűsök is utólag kerültek felvételre. 

A Brother Carlos című szerzeményt ki inspirálta?

Vinnie: Természetesen Carlos Santana, akinek gyerekkorom óta nagy rajongója vagyok. Teljesen magával ragadt, amikor kölyökként először meghallottam a Samba Pa Ti című dalát. Tudtam, hogy valami nagyon különlegeset hallok. Akkoriban kezdtem foglalkozni a gitárral, aztán ahogy elkezdtem komolyabban zeneszerzést és szólógitározást tanulni, mindig olyan akkordmenetekkel jöttem elő, amiket akár ő is írhatott volna. Most végre lehetőségem nyílt egy olyan szerzeményt írni, ami az ő hatását viseli magán, az ő érzés- és dallamvilágát. Ez az én személyes főhajtásom és köszönetnyilvánításom Carlos irányába.

Számos vendég bukkan fel az albumon. Bemutatnád őket?

Vinnie: Először Jordan Rudesst említeném, akit nem kell bemutatni senkinek. Elképesztő tehetség, aki már az 1988-as Time Odyssey lemezemen is szerepelt. Mindig tudtam, hogy egyszer még zenélnünk kell együtt és ennek most jött el az ideje. Mulatságos volt a sztori, mert éppen a szólóalbumán dolgozott, és felhívott, hogy játszanék-e neki pár szólót? Erre csak annyit mondtam, hogy “én is ugyanezt szerettem volna kérni tőled!” (nevet) Úgy 10 évvel ezelőtt játszottunk együtt utoljára, szóval nagyon jól esett ismét csinálni vele valamit. Úgy meg különösen, hogy ezúttal olyat kértem tőle, amire alapvetően senki nem számíthat a személyét illetően: egy lassú, bluesos, kicsit Lynyrd Skynyrd-jellegű darabban, a Gainesville Station-ben játszott swinges zongoraszólókat!

Rudy Sarzo felbukkanása kissé meglepő, hiszen ritkán hallani instrumentális közegben…

Vinnie: Rudyval évekkel ezelőtt ismerkedtem meg, amikor a UFO és a Blue Öyster Cult közösen koncertezett. Rudy épp a Blue Öyster Cultban muzsikált, és volt a koncertprogramban egy basszusszólója, ami hallatán elképedtem. Sejtelmem sem volt, hogy ennyire funkosan is képes játszani, mert nem ez az, amiről híres. Viszont azonnal tudtam, hogy valamelyik lemezemre meg fogom hívni, mert azt a tónust hallani akartam valamelyik majdani saját szerzeményemben. Végül a Funk Bone Jam lett ez a bizonyos dal.

Hogy látod, mennyit változott a hozzáállásod a dalszerzéshez az évek során?

Vinnie: Nem érzek túl nagy differenciákat. Az a helyzet, hogy sosem tervezek el előre semmit. Csak leülök a gitárommal és hagyom, hogy magától alakuljon ki minden.

Zajlik a UFO búcsúturnéja. Tényleg ez az utolsó turnétok? 

Vinnie: Egészen biztos, hogy ez az utolsó nagy nekifutás. Azt persze még nem tudjuk, hogy melyik lesz a legutolsó koncert, de a visszaszámlálás tart. Mi négyen hangszeresek legszívesebben nem állnánk le, de Phil már nem akarja tovább csinálni, nyugdíjba szeretne vonulni. Abszolút érthető, hogy így érez, hiszen 50 éve viszi a hátán a bandát. Jelenleg az a terv, hogy februárban futunk még egy észak-amerikai kört, aztán lesz egy hajós fesztiválturnénk. Májusban Dél-Amerikába megyünk, de hogy nyáron mi fog történni, az még rejtély. Biztosan kapunk majd számos ajánlatot, amit a menedzserünk Phil elé fog tenni, ő pedig eldönti, hogy akarja-e őket vagy sem…

Paul Raymond áprilisi halálát követően Neil Cartert kértétek meg, hogy segítsen ki benneteket. Milyen vele zenélni?

Vinnie: Hatalmas öröm nekünk, hogy Neil elvállalta a melót. Remek fickó és óriási zenész, aki új energiát és dinamikát hozott a bandába, mondhatni, revitalizált minket. Úgy látom, hogy Philre is jó hatással van a jelenléte, mintha izgatottabb és pozitívabb lenne mostanában a zenekari ügyeket illetően.

Mit tervezel, miután a UFO végleg lehúzza a rolót?

Vinnie: Valószínűleg szólóban többet fogok turnézni. Újabb szólóalbumot viszont lehet, hogy nem csinálok már. Azt hiszem, hogy inkább a digitális megjelenések irányába kellene a jövőben elmozdulni és dalonként kiadni a zenét, nem teljes nagylemez formájában. Az is jó lenne, ha össze tudnék rakni egy igazi bandát, ahol énekes is van. Sok olyan vokális dalom van, ami csak arra vár, hogy valaki felénekelje…

http://www.vinniemoore.com/

Szöveg: Danev György


2020. május 2. 09:33

Minden jog fenntartva. 2020 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA