VERNON REID
„Ez a lemez bizonyos szempontból egyfajta elmélkedés” Ha a nyolcvanas évek legnagyobb hatású gitárosairól beszélünk, általában Joe Satriani, Steve Vai és Yngwie Malmsteen nevével kezdjük a felsorolást, ám azok számára, akik nem csupán a felszínt kapargatják, hanem valóban mélyre ásnak ebben a történetben, számos olyan kultikus státuszú virtuóz képe is felsejlik, mint amilyen Vernon Reid. A Living Colour gitárlegendájának képességeiről mindent elárul az a sok rocktörténeti jelentőségű album, amit különleges pályafutása alatt készített, az viszont talán még többet, hogy már akkor Mick Jaggerrel dolgozott, amikor saját zenekarának még híre-hamva sem volt a mainstreamben. A Living Colour milliós példányszámban elkelt korongjai mellett a gitáros ugyanakkor mindig figyelt arra, hogy a benne lévő szabadon áramló muzikalitás más zenei kirándulások formájában is testet öltsön. Első szólólemezét 1995-ben jelentette meg Mistaken Identity címmel, amit a kétezres évek elején még kettő követett. A híresen eklektikus módon fogalmazó, avantgárd stílusú zenész azóta főleg különböző projektekben, illetve stúdiómuzsikusként öregbítette hírnevét, miközben a Living Colour tagjaként sem unatkozott, most azonban itt a régóta esedékes új szólóalbum, a Hoodoo Telemetry, amely október 3-án kerül a boltok polcaira. A rendkívül ambiciózus anyag egyértelmű állásfoglalás Vernon részéről azt illetően, hogy a kompromisszum továbbra sem lehet létező alternatíva a művészetek terén: a kaleidoszkópszerű zenei utazásként is jellemezhető Hoodoo Telemetry szövevényes mivoltát, kaotikus koherenciáját és szerteágazó sokszínűségét a jazz, a metal, a punk, a funk, az elektronika és a hip hop palettájának virtuóz keveredése teremtette meg, amit a gitáros ismételten biztos kézzel gyúrt hallatlanul sajátos eleggyé, friss művéről alkotott gondolatait pedig örömmel osztotta meg velünk.
Nagyon köszönöm, hogy időt szánsz erre az interjúra. Őszintén szólva, már régóta rajta vagy a bakancslistámon…
Ó, igazán kedves vagy! Részemről a szerencse!
Hoodoo Telemetry címmel hamarosan vadonatúj szólólemezed jelenik meg, közel húsz éve ez az első önálló anyagod…
Valóban, az Other True Self volt az utolsó még 2006-ban, azóta eltelt jó sok idő. Persze közben csináltam néhány zenekari albumot, de kizárólag a saját nevem alatt tényleg nagyon régen jelent meg bármi is.
Nem számítottam erre a korongra, elég váratlanul érkezett. Mikor kezdtél el dolgozni rajta?
Még a járvány előtt kezdtem neki. Aztán kitört a pandémia, ami nagyon megterhelő időszak volt, egy furcsa és stresszes periódus az egész világ számára. Az emberek bizonytalanok voltak a jövővel kapcsolatban, sok szomorúság lengte körül azt a pár évet. Én magam is elvesztettem az egyik legközelebbi barátomat, Greg Tate-et, aki író, kritikus és zenész volt. 2021. december 7-én hunyt el, ami különösen megrázó volt számomra, mert együtt alapítottuk a Black Rock Coalition nevű nonprofit szervezetet, és az első nyilvános rendezvényünket, egy bulit, pont 1985. december 7-én tartottuk. Vagyis pontosan azon a napon távozott, amely számunkra a kezdetet jelentette. Emiatt ez a lemez bizonyos szempontból egyfajta elmélkedés, tele van költői gondolatokkal. Azon beszélgetések, amiket Greggel folytattunk a kultúráról, a zenéről és az esztétikáról, áttételesen végigvonulnak az egész albumon.
A dalszerzés hogyan működött ezúttal?
Egyfajta vegyes folyamat eredményeképpen állt össze az anyag. Van néhány feldolgozás a lemezen, de rengeteg saját szerzemény is. Néhány dal még a kétezres évek elején született, csak sosem találtam számukra megfelelő kontextust és platformot. Most visszahallgattam őket, és azt mondtam magamnak: „Ez tényleg nagyon jó, és teljesen kortársnak hat.” Néhány szám annyira beleillett ebbe a korszakba, amiben most élünk, hogy muszáj volt elővennem. Ezek közül többhöz új részeket is hozzáadtam: új dobokat, új hangszerelést, effekteket. Ugyanakkor sok dalnál megtartottam az eredeti éneksávokat. Az egyik ilyen szám például a The Haunting, ami kislemezként is megjelent, és amiben a barátom, Kevin Webb énekel. Kevin Washington D.C.-ben él, kiváló dalszerző-énekes. Volt egy kész albumom, ami végül sosem jelent meg, a címe This Little Room volt. Ez lett volna a Mistaken Identity folytatása, de sosem jött ki. A The Haunting nem ezen a lemezen szerepelt volna, de abban az időszakban írtam, és most úgy éreztem, még mindig nagyon aktuális. Ezért került fel az új albumra. Aztán ott van az Edgar Winter-féle Dying To Live feldolgozása is. Gyerekkoromban nagyon szerettem ezt a számot. Készítettem belőle egy változatot DJ Logic-kal és az akkori zenekarommal. Ehhez most új basszust és dobokat kellett rögzíteni, de megtartottam az eredeti éneksávot, amit Miche Fambro énekelt fel. Sajnos Miche időközben elhunyt. Kiváló gitáros volt, balkezes játékos, és mindig úgy éreztem, nagyszerű lenne együtt dolgozni vele. Nemrég lehetőségem adódott beszélni a lányával, és elmondhattam neki, hogy végre megjelenik egy dal, amelyben az édesapja szerepel. Nagyon sokat jelent ez nekem.
A napokban többször is végighallgattam a teljes lemezt, számomra ez megint egy rendkívül sokszínű album lett, amit nem lehet a borítója alapján megítélni. Ismét rengeteg stílust ötvöztél: a funktól a rockon és az R&B-n át a hip hopig és a jazzig. Ez koncepció volt, ami köré felépítetted a lemezt, vagy inkább menet közben alakult így?
Nos, igazából volt néhány alappillérnek számító dal, melyek keretet adtak az anyagnak. Például a Beautiful Bastard, amelyben egy fantasztikus énekes, Rachid szerepel. Tudtam, hogy maga a dal erős, de a hangzása kissé elavultnak tűnt. Ezért újravettük a gitárokat, Steve Jenkins játszotta fel a friss basszust, Deantoni Parks a dobokat, majd újrajátszottam a szólót is. Az eredeti éneksávokat azonban megtartottam. Ez egyértelműen olyan dal volt, amiről tudtam, hogy mindenképp helye van az albumon. Ugyanakkor egy ponton azt is éreztem, hogy nem szeretném, ha az egész lemez csak régi számok újracsomagolása lenne, ezért dolgoztam együtt Greg Tate zenekarával, a Burnt Sugarral is. Ez a csapat Butch Morris „conduction” nevű improvizációs rendszerére épül, ami karmesteri gesztusokkal irányított improvizációt jelent. A zenekar rendkívül sokoldalú: képes teljesen szabadon improvizálni, de ugyanúgy előadhat és újrarendezhet meglévő műveket is. Velük három dalt vettem fel: a The Bronx Paradox-ot, a Politician-t és a Freedom Jazz Dance-et. Ezek elképesztő organikus energiát vittek a lemezbe, ami jól kiegyensúlyozta az elektronikusabb részeket. Amikor a Freedom Jazz Dance-et rögzítettük, a stúdióban velem volt Ivan Julian hangmérnök és társproducer, aki legendás alak a New York-i punk szcénában. Gitározott a Richard Hell and the Voidoids zenekarban, ő volt ott a kevés fekete zenészek egyike, tulajdonképpen ő és Dr. Know a Bad Brainsből voltak feketék azon a színtéren. Amikor bekerültem abba a közegbe, Ivan sokat segített a beilleszkedésben, nagyon kedves volt velem. Később kiváló hangmérnök lett, és az egész lemezen végig segített nekem. Mind a rekonstruált dalokat, mind a teljes élő zenekari felvételeket az ő stúdiójában készítettük. Ez egységet adott az albumnak: sokszínű, de mégsem széteső – van kohéziója. A Freedom Jazz Dance felvételén Bruce Mack, az egyik vokalista - aki egyébként a Black Rock Coalition korábbi elnöke is volt -, felvetette, hogy próbáljunk ki valami különlegeset. Eleinte instrumentális verzióban gondolkodtam, de emlékeztetett rá, hogy Eddie Jefferson annak idején szöveget is írt ehhez a dalhoz. Így aztán elénekelte egyfajta sci-fi hangulatú kórusos stílusban, amivel teljesen megkülönböztette a számtalan egyéb feldolgozástól. Az Eddie Harris-féle hangulat és Eddie Jefferson szövegeinek ötvözése, egyfajta futurisztikus újragondolást eredményezett, ami egyfajta hidat képezett a Brave New World dal irányába is.
Volt egy állandó felállású csapat, amely rendelkezésedre állt a felvételek idején? Úgy értem, egy fix basszusgitáros, dobos, billentyűs?
Igen, a maghoz Steve Jenkins basszusgitáros, Donald Mackenzie dobos és Leon Gruenbaum billentyűs tartozott. Leon szinte mindenhol ott volt, és számos különböző hangszeren hozta a témáit az orgonától a Clavinet-ig. Emellett Olivia Anglin énekelt háttérvokálokat a lemezen: ő is a belső körhöz tartozott, és olyan dalokban játszott hallatlanul fontos szerepet, mint a Good Afternoon Everyone és az In Effigy. A hangja alapvetően végigkíséri az albumot, szinte gerincét adja a teljes anyagnak.
Ahogy hallgattam a lemezt, feltűnt, hogy hihetetlenül gazdag textúrákat építettél a dalokba, és nemcsak a gitár, hanem a fúvósok, így a szaxofon és a trombita révén is.
Így igaz! Az egyik igazi csúcspont számomra a Bronx Paradox trombitaszólója. A Bronx Paradox egy instrumentális darab, amit DJ Logic tiszteletére írtam. Ő rengeteg projektben közreműködött az évek során, és tinédzserkora óta ismerem. Maga Bronx egyfajta paradoxon nekem, mindig is az volt: hosszú ideig szinte háborús övezetként beszéltek róla, a South Bronx szinte közhelyszámba ment, mint veszélyes környék. Ugyanakkor onnan indult el a hip hop és a rap, ami ma már több milliárd dolláros iparág. És mindez a srácokkal kezdődött: fiatalok rímet faragtak, közösségi házakban zenéltek, ami előbb New Yorkban terjedt el, majd Philadelphiában, végül pedig az egész világon. DJ Logic ebből a közegből nőtt ki, ő valóban Bronx hip hop-korszakának gyermeke. Tulajdonképpen ezt akartam kifejezni ezzel a szerzeménnyel, tehát valami olyasmit, mint amit Miles Davis csinált, amikor írt egy dalt „Billy Preston” címmel. Valami hasonlót szerettem volna. És JS Williams trombitajátéka egyszerűen lenyűgöző – számomra az egyik legnagyobb csúcspontja az egész albumnak.
Hogyan dolgoztad ki a gitárszólókat a lemezhez?
Nos, alapvetően improvizáló zenész vagyok. Nem szoktam leülni és hangról hangra megkomponálni a szólókat. Persze vannak tematikus ötletek, például a Beautiful Bastard szólójában helyenként követem a fő dallamot, hogy legyen egy olyan motívum, amibe bele lehet kapaszkodni. De összességében az improvizáció hagyományait ápolom, akárcsak Hendrix: a pillanat hevében születik minden, érzésből. Ez nagyon különbözik a metál- vagy hard rock-megközelítéstől, ahol a szólókat gyakran úgy rögzítik, mint a klasszikus zeneműveket. Például David Gilmour Comfortably Numb szólója mindig ugyanaz. Nagyon tisztelem ezt, de az én világom közelebb áll a rögtönzött blueshoz és jazzhez, ahol minden az adott pillanatban teremtődik. Ezért van az is, hogy például a Cult Of Personality szólóját mindig improvizálom élőben, ez ebből a gondolkodásmódból fakad.
Ez a hozzáállás már akkor megkülönböztetett téged a “shredder” gitárosoktól, amikor a nyolcvanas évek közepén-végén berobbantál a színtérre: teljesen más voltál, mint az akkori virtuózok. Ugyanolyan gyorsan játszottál, de valahogy másként — ösztönösebben, kiszámíthatatlanabbul, akárcsak Hendrix egykoron…
Köszönöm. Azt hiszem, ez onnan ered, hogy sokat hallgattam John Coltrane-t, Hendrixet, Eric Dolphyt és Ornette Colemant. Az én világom valahol az ő zenéjük határmezsgyéjén alakult ki. Persze vannak metálgitárosok is, akiket nagyon tisztelek, például Alex Skolnick, aki egyszerre metál- és jazzgitáros, és óriási tiszteletet érdemel emiatt. Van még néhány zenész a metálban vagy ahhoz közeli műfajokban, akik szintén improvizálnak, de én minden tekintetben az improvizáció felé hajlok. Persze vannak kivételek: például amikor a Middle Man-t játsszuk, a szólót mindig ugyanazzal a dallamos motívummal indítom, ami már-már a dal része lett, de a többi részt általában spontán alakítom. Ez adja meg számomra a zenélés igazi élő erejét. Ugyanígy a Cult Of Personality szólójában is vannak visszatérő elemek, például string skipping-futamok vagy bizonyos hármashangzatok, de soha nem ugyanott és nem ugyanúgy játszom őket. Számomra mindig az a fontos, hogy a szóló illeszkedjen a dal érzelmi világához. Vannak számok, mint például a Door Of No Return, amelyekben erősebben jelenik meg a gitártechnika, de mondjuk a Good Afternoon Everyone-ban sokkal inkább az érzelmek kifejezése dominál. Nem a technikai villogás a lényeg, hanem az, hogy a szóló a dal hangulatát erősítse. Én ebben keresem az egyensúlyt, a technikai és az érzelmi pólusok között.
Említetted a Cult Of Personality-t, ami a Living Colour egyik legikonikusabb és legjelentőségteljesebb dala. A Vivid album rögzítésekor már érezhető volt, hogy valami nagy dolog fog kisülni belőle?
Ez egy őrült történet. Valójában egyetlen próbán írtuk meg a dalt. A következő koncerten már el is játszottuk, bár akkor még más volt a szerkezete. Eredetileg egy intróval kezdődött, utána jött egy Martin Luther King-szöveg, és csak ezután érkezett a riff. Viszont amikor a stúdióban fel akartuk venni a Martin Luther King-részletet, nem kaptuk meg az engedélyt a használatára, így aztán más megoldás után kellett nézni. Harlemben rátaláltam egy srácra, aki kazettákat árult. Az egyik szalagon meghallottam Malcolm X híres beszédének egy részletét: “During the few moments that we have left, let's talk right down to earth in a language that everybody here can easily understand.” Azonnal megvettem a kazettát, és onnantól kezdve azt használtuk. Tökéletesen illett a számba, így amikor bementünk a stúdióba, a producerünk, Ed Stasium rögtön azt javasolta, hogy hagyjuk el az intrót, és kezdjünk rögtön a Malcolm X-részlettel, majd jöjjön a riff. Így került a végleges változat a lemezre. Az első feleségem amúgy ismerte Malcolm X egyik lányát, aki ráadásul bírt minket, eljárt a koncertjeinkre is a CBGB’s-be, szóval áldását adta a dologra.
A szóló felvétele is érdekes történet. Egész nap gitársávokat vettem fel, a végére teljesen kimerültem. Játszottam egy szólót, ami Ednek tetszett, de azt mondta: „Holnap folytatjuk, csinálunk még pár változatot.” Én viszont annyira fáradt voltam, hogy elkezdtem könyörögni: „Ed, hadd fussak neki még egyszer most azonnal. Csak egyszer!” Már biztos sejted, hogy ez a második próbálkozás került végül a dalba: a rövid színezéseket és a fő szólórészt egy szuszra toltam fel. Miközben játszottam, láttam, ahogy Ed ugrál örömében a kontrollszobában az izgatottságtól! (nevet) Nagyon különleges pillanat volt, színtiszta varázslat! Az egész dal mágikus módon született, és elképesztő volt látni, ahogy minden darab a helyére került benne, a riff, a szöveg, a Malcolm X-hangminta és a szóló. A riff születése is emlékezetes volt: a próbán Corey (Glover, Living Colour-énekes - szerk.) azt akarta, hogy játsszak valamit. Elkezdett dúdolni egy dallamot, én pedig előálltam ezzel a riffel. Azt mondtam neki: „Oké, akkor énekelj erre valamit!” Elkezdte, majd mindannyian becsatlakoztunk, és jammelni kezdtünk. Egyik ötlet hozta a másikat, majd egyszer csak ott álltunk, és azt éreztük: mintha a dal magát írná meg rajtunk keresztül. Ezért érződik olyan különlegesen organikusnak a szám: tényleg mintha a dal használt volna fel minket arra, hogy megszülessen.
Ez is remek példája az improvizációs készség fontosságának. Amúgy ez számodra természetesen jött, vagy keményen kellett dolgoznod rajta?
Ez tanult készség. Alapvetően autodidakta módon képeztem magam, de voltak kiváló tanáraim is. És ami talán még fontosabb: fantasztikus helyi zenészek vettek körül, akik útmutatást adtak. Nem feltétlenül világsztárok, hanem olyan emberek, akik hihetetlen tehetségek voltak. Persze, amikor először hallottam Santanát, az teljesen felforgatta a világomat, de ugyanilyen erős hatással voltak rám a környezetemben élő muzsikusok.
Például a Cult Of Personality refrénjének akkordmeneténél — „neon lights, Nobel Prize” — a barátomat, Raymond Jonest próbáltam utánozni. Ő zongorista volt, gimnáziumi barátom, aki később a Chic együttesben játszott Nile Rodgers és Bernard Edwards oldalán. Ha meghallgatod a Chic Good Times című számát, a Fender Rhodes-on ő játszik. Ő ismertetett meg Todd Rundgren zenéjével és azzal, hogyan kell különleges módon megszólaltatni és összefonni az akkordokat. Amikor tehát ezeket az akkordokat kitaláltam, tulajdonképpen olyasmit akartam csinálni, mint Raymond — azt a menő, finoman hangsúlyozott hangzásvilágot. A másik rendkívül inspiráló zenész Arthur Rhames volt. Van is egy téma a lemezen, a Meditation On The Last Time I Saw Arthur Rhames, ami az utolsó találkozásunknak állít emléket. Egészen fenomenális multiinstrumentalista volt: játszott szaxofonon, zongorán, gitáron… A gitárjátékában volt valami egészen különleges. Rendkívül sodró, gyors és intenzív stílusa volt, kicsit John McLaughlin világára emlékeztetett, ugyanakkor Johnny Winter hatása is érződött rajta, tehát volt benne nyers erő és tűz is. Arthur az utolsó napjaiban kórházban feküdt, és mondott nekem valamit, amit soha nem fogok elfelejteni. Ez mélyen belém ivódott, és sok mindenre inspirált. Maga a dal nemcsak róla szól mint zenészről, hanem arról az érzésről is, amit a veszteség és az inspiráció egyszerre jelent. Ez az album sok szempontból tele van az ilyen emberek emlékével — azokéval, akik valamilyen módon formáltak engem.
A lemezen tizennégy szám található több mint hatvanhat percben. Nem érzed úgy, hogy ezzel némelyest az árral szemben úszol? A mai trendek nem kedveznek az ennyire kifejtős albumoknak…
Tisztában vagyok vele, hogy hosszú az anyag, talán túlságosan is az. A vinyl-változaton nyilván kevesebb szám lesz. Sokat gondolkodtam azon, mit hagyhatnék ki, hogyan sűríthetném össze jobban az anyagot. Végül ki is hajítottam egy teljes darabot, néhány ötletet pedig már be sem fejeztem, megálltam velük az alapok rögzítését követően. Ha ezeket is megcsinálom, még hosszabb lett volna a korong. Azt hiszem, ez részben annak a következménye és lenyomata, hogy milyen sokáig dolgoztam a lemezen a pandémia alatt. Semmit nem akartam kihagyni, teljes egészében akartam megmutatni, ami bennem volt. Ezért is került fel rá az In Effigy, ami az egyetlen olyan dal az albumon, ahol én énekelek. Régóta megvolt már, és ráadásul a feleségem kedvence a mondanivalója miatt. A világ konfliktusairól szól, két nézőpontból: a „hegyen ülő parancsnok” és a „völgyben élő emberek” szemszögéből. És ez most annyira aktuális – gondolj csak Ukrajna és Oroszország háborújára, a Gázai-övezetben zajló eseményekre, Kongóra vagy Dél-Szudánra. Azt viszont nagyon fontosnak tartottam, hogy a “parancsnok” ne legyen egyértelműen gonosz figura. Nem akartam belőle sztereotip „gonoszt” csinálni. A saját katonáinak szemében ő az, akinek a segítségével túlélnek egy újabb napot, tehát egy hős, akire felnéznek. A völgyben élőknek viszont szörnyeteg, akinek a képmását elégetik. Ez a két ellentétes nézőpont egyszerre igaz, és ez volt az, amit nagyon fontosnak éreztem kifejezni. Úgy éreztem, hogy ezt a gondolatmenetet mindenképpen el kell mondanom a lemezen, mert annyi szenvedés van körülöttünk, és a dal pontosan erről szól. Ahogy a többi fontos témát, úgy ezt sem hagyhattam le, szóval ez az oka annak, hogy az album végül hatvanhat perces lett.
Milyen felszerelést használtál a felvételek során?
Hűha, rengeteg mindent! Elég sokat játszottam az új Reverend gitárjaimon, de a régi Hamer gitárok is előkerültek, valamint PRS-modellek is hallhatók a felvételeken. Egy időben Parker gitárokat is használtam, bár azt hiszem, a velük készített felvételek végül nem kerültek rá az anyagra, pedig nagyon szeretem őket. Tudod, hogy megy ez: a dalok szerkezete állandóan változik a stúdiózás alatt, így aztán mindig vannak olyan részek, amelyek képletesen a vágószoba szemetes kosarában végzik. Sokszor használtam a Line 6 Helix-et, nagy rajongója vagyok, aztán Chase Bliss pedálokat, Eventide H90-et, H9-et és Rose-t. Lássuk csak, mi volt még: Digitech cuccok is előkerültek, nagyon bírom őket, akárcsak a Gamechanger Audio effekteket. Az erősítők közül Laney-ket favorizáltam, valamint egy Echo bedzsót echo-t is bevetettem. Red Panda pedálokat is használtam. Szóval elég széles paletta volt, mindig az adott dal hangulata szerint válogattam.
Mivel lassan lejár az időnk, hadd kérdezzek valamit a régi időkből. Mindig is érdekelt, hogyan kerültél Mick Jagger mellé 1986-ban, amikor együtt dolgoztatok. Hogyan történt ez?
Hát, az is egy meglehetősen őrült sztori! Kaptam egy hívást, hogy Mick New Yorkban van, és új embereket keres a készülő lemezéhez. Nem sokkal korábban adta ki a She’s the Boss című albumot, ami nagyon sikeres lett, és ennek apropóján újabb szólólemezt akart. Ez azonban óriási feszültséget teremtett a Rolling Stones berkeiben. Hatalmas vihar dúlt a háttérben, mert Keith Richards teljesen kiakadt azon, hogy Mick szólóban akarja folytatni, ahelyett, hogy a Rolling Stones-ra koncentrált volna.
Emlékszem, akkoriban elmentem egy buliba Steve Jordanhez, a kiváló doboshoz. Ott találkoztam Keith-szel meg Charlie Watts-szal, és mindketten nagyon barátságosan fogadtak. Amikor aztán megemlítettem Mick Jagger nevét… nos, ismered azt a mondást, hogy „elsötétült az arca”? Én addig soha életemben nem láttam ilyet. Keith teljesen átfordult: az előbb még vidám, nyitott volt, a következő pillanatban viszont olyan harag ült ki az arcára, hogy szó szerint megijedtem tőle! Na, akkor értettem meg igazán, hogy a sajtóban olvasható cikkek a köztük lévő feszültségről nem a képzelet szüleményei voltak, és semmi túlzás nem volt bennük.
Visszatérve Mick dolgára, a meghallgatás maga nagyon kemény volt. Akkoriban a 48. utcában, a hangszerboltok utcájában minden zenész megfordult, így szinte minden ismerősömet láttam ott. Elég kíméletlen légkör uralkodott, senki sem a barátságos arcát mutatta. Olyan volt, hogy: „Ó, te is itt vagy…” – de valójában mindenki riválisként tekintett a másikra. Mick ráadásul bedobott egy jókora csavart, mert nem Stones-dalokat akart hallani. Épp az volt a lényeg, hogy menekülni akart a Stones-hangzástól a konfliktus miatt. Inkább Motown-szerű dolgokat játszott: csak úgy belevágott, elkezdett énekelni, és nekünk azonnal le kellett követnünk. Emiatt tulajdonképpen mindenki egyenlő esélyekkel indult – hiába tudtad fejből a Jumpin’ Jack Flash-t, azzal ott semmire nem mentél. Képzelheted, baromi ideges voltam, mert valljuk be: nincs Mick Jaggernél híresebb figura a rock & roll világában. Persze ott volt Bowie, vagy később Bono, de olyan szintű ikon, mint Mick, nagyon kevés van. A meghallgatás után egyszer csak azt mondta nekem: „Elmegyek megnézni a bandádat, hallottam, hogy nagyon jók vagytok.”
A következő alkalommal, amikor a Living Colourral felléptünk a a CBGB’s-ben, egyszer csak odarohant hozzám Hilly Kristal, a klub alapítója. Elképesztően izgatott volt: „Figyelj, Mick Jagger itt van! Jeff Beckkel együtt!” Én persze csípőből azt válaszoltam: „Ugyan már, ez hülyeség, biztos, hogy nem igaz.” Nem láttam őket, mert leghátul ültek, úgyhogy tudatosan elhessegettem a gondolatot. Nem mondtam el a zenekarnak sem. Tudtam, hogy ha elkezdek azon agyalni, hogy Mick Jagger tényleg ott van a közönségben, akkor szétesek az idegességtől. Ezért inkább úgy tettem, mintha semmi sem történt volna, úgyhogy lenyomtunk egy teljesen normális koncertet. Aztán később jöttek oda emberek, hogy: „Haver, tudod ki volt itt?” – és akkor állt össze a kép, hogy tényleg ott voltak. De ha abban a pillanatban engedem magamra hatni a tényt, hogy Jagger ott figyel Jeff Beckkel együtt a nézőtéren, valószínűleg teljesen lebénulok! (nevet) Nem sokkal később Mick meghívott a stúdiójába dolgozni. Így kezdődött az egész, a többit pedig tudod! (nevet)
www.facebook.com/VernonReid/
www.livingcolour.com
Írta: Danev György
Fotó: Justin Borucki
2026. január 4. 05:10